Majdnem jó a cím, csak a vége Futila, pontosabban Futila Beach.
Ott éltünk, dolgoztunk, ettünk és aludtunk több mint 3 hónapon át, néha még most is eltöltünk egy-egy éjszakát a bungallókban olyankor, amikor úgy érkezünk, hogy tele a tábor és a váltásnak addig nincs helye, amíg a társa el nem húzza a csíkot hazafelé, a jól megérdemelt szabira.
Megérkezve, az első dolog a putrim megkeresése volt, ez az, a szélső soron, jobbra pedig az emeletes az ebédlőnk.
Hm... hányszor léptem ki esténként az ajtón, hogy rácsodásítsak a Dél Keresztjére, mert innen jól látszott, úgy este 9 óra tájékán.
Aztán a parkoló, most tele van, hétvégén ugyanis nem csak a szállóvendégek vehetik igénybe a medencét, éttermet és bárt. Szombaton és vasárnap bárki beülhet csobbanni, aztán enni egy jót, leereszteni a fáradt gőzt...
Leballagtam az óceánhoz, szerettem itt sétálgatni a reggeli kávé után, vagy napközben, amikor a halászok dolgoztak. A hullámok sustorgása a bungallómig hallatszott, esténként az ringatott el, mint 2011-ben Marokkóban, amikor Akhfenirben béreltük a parti motelt, ahol még ennél is közelebb volt a víz.
Ez Akhfenir, a motel felső emeleti kávézójából:
Itt is az Atlanti dorombolt:
Ez pedig Futila:
Aztán rendeltünk, naná, hogy mindenki a kövön sült bélszínt, nem kell mondanom, miért...* Én a blue változatot szeretem, épp csak megkapatni a vajon, egy kis kéreg és NYAMMM!
Még egy utolsó pillantás az óceánra, majd indultunk vissza a táborba, ahol este rák volt a vacsi, megint.
És a naplemente esmét szépre sikeredett...
Zene! Öööö... film...
(... bár így történt volna.)
*Hát azért, mert a táborban unalomig ismertek az ízek :)
