Azt hittem, hogy a Türk Hava Yollari lesz a nyerő, logikusan, de azt már megtanultam, hogy utazási ügynökségre bízni a jegyvásárlást botorság.
A legszebb az volt, amikor Valamikor 2005 tájékán Kairóból haza kellett volna utaznom, és szeretett főnököm (skót) megkérdezte, hogy tuti nincs jobb annál, minthogy vagy Zürichen, vagy Isztambulon át repülök haza, mindkét városban egy-egy hotelben töltendő éjszaka után, meglehetős pénzeket kifizetve?
Erre már csak visszakérdeztem:
- Ki volt az az idióta, aki ezt kitalálta? Közvetlen MALÉV (tudja még valaki ez mit takar?) járat van innen Budapestre!
Azt meg sem említem, hogy az odaút is a Charles De Gaul közbeiktatásával történt, de akkor még azt hittem, hogy annak oka van.
Nem volt.
Ha csak nem az ügynök felmarkolta jutalék...
Mindenesetre Grahamnek felragyogott az egyébként mindig gondterhelt arca: olcsóóóóóóbb!
Szóval LOT.
Az első logikus kérdés: hogy a rákba oldják majd meg az ukrajnai légteret?
A londoni iroda megnyugtatott, nem kell cipelnem ejtőernyőt, kikerülik a veszélyzónát.
És tényleg... később a gépen bekapcsolva a GPS-em azt láttam, hogy épp Törökországtól kissé északabbra hasítjuk a Fekete-tenger feletti légteret, egyenesen keletnek tartva.
A Budapest-Varsó útvonal simán ment, eltekintve a késéstől, ami csak 25 perc volt, ellenben Varsóban egyre nagyobb vigyorral figyeltem a kijelzőt:
Indulás: 22:30 Beszállás: 22:00
Indulás: 22:40 Beszállás: 22:20
Indulás: 23:00 beszállás: 22:30
(Ez így ment a kijelzőn, majd átváltott 5 perces periódusokra)
Indulás: 23:00 beszállás: 22:35
Indulás: 23:00 beszállás: 22:40
Indulás: 23:00 beszállás: 22:45
Indulás: 23:00 beszállás: 22:50
Indulás: 23:00 beszállás: 22:55
(Itt lesben álltam, mi történik 23:00-kor? Sajnos a fotó vacak lett)
Indulás: 23:00 beszállás: 23:00
Csak az idő ment tovább.
Végül aztán valamikor negyed környékén megindulhatott a nép, pedig a busz már bent állt egy ideje:
Ugyanis az ülések ugyanazok voltak elöl, mint hátul - ügyes, mondta volna erre Kohn bácsi.
Maradt a cattle class, kinyitottam a laptopom és megnéztem a Devotion-t, úgyis régóta kornyadozott már a vinyón.
Valamikor kaptunk egy kis pohár kólát, meg egy öklömnyi szendvicset, osszuk be a 4 órás útra, nem hízókúra.
Azért én még emlékszem arra, hogy régebben akár 2 órás útra is legalább valami kis pöri járt, körettel.
Átállítottam az órám, merugye Azerbajdzsán 2 órával (meg a demokráciával is) előttünk jár, szundítottam kicsit, aztán már lent döcögtünk a betonon, épp mint 8 éve.
Most nem kellett cikornyás pecsét a követségről az útlevelembe, elég volt a neten megkért e-vízum, sőt, még azt sem kellett megmutatnom. A határőr(?) hölgy mosolyogva mondta: benne van a gépben és belecsattintott egy belépő pecsétet a pirosas könyvembe: mehetek.
A bőröndöm már a futószalag mellett strázsált, zöld folyosó, kerestem az emberem a nevemet mutató táblával, helyette egy kerek képű vigyorgó fej felett integető kezet láttam:
- Miszter Dzsó!
Samirnek elküldte Abdu a helyi manager a fotómat, ő pedig simán felismert.
Végülis nem mindennapi a fej, amit a nyakamon hordok egy ideje, így könnyű. :)
A reptér kívülről (belül is impozáns):
Mit ad isten, el is találtuk, de erről már írtam...
Így hát: zene!
