Moor, mocsár, tőzegbánya, vagy amit akartok

A reggel a szokásos, ellenőrzőpont mérés (értelme nem sok van, dehát... avagy a régi katona mondás: "ne baszd a parancsot, mert szaporodik"). Csináljuk, egyelőre jobb dolgunk úgy sincs, bőven sötét van még negyed nyolckor, a lidli pedig majd csak egészkor nyit.

Fare mester kivilágítva:

Olvadnak az autók a reggeli dérből:

Szinya és Árpi:

Persze ott van még tőlünk egy brigád, de bújnak, no és a szétszedett csapat sem látszik itt, azok, akik helyi geodétákkal dolgoznak együtt.

A reggeli lekűzdése után belevetjük magunkat a dolgok sűrűjébe, első lépésként elsüllyedek. Csak 20-30 centin múlt, de az a fa túl közel került volna jobbról, így viszont a bal oldali kerekek belecuppantak a puha tőzegbe:

Telefon és már jött is a mentő csapat, tolókötél az első autóra (merugye engem sosem kell kihúzni sehonnan, csak néha kell egy autó elém, amit tolni tudok és akkor már hipsz-hopsz kint is vagyok mindenből :))

Közben telefonon hívást kaptunk, hogy a másik csapat is elsüllyedt, igaz, hogy ott nem csak az autó, hanem a srácok is. A tőzeg néhol annyira laza, hogy folyik mint az iszap és elkapta a fiúkat, ott álltak, vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy lassan süllyedtek egymástól nem messze, mint két ugrásképtelen gumimaci, saját erőből kimászni nem lehetett, menteni kellett.

Köteleket összekötve, mentőövként odadobva sikerült kihúzni őket a tőzeg fogságából, de majd egy órát kellett így állniuk. Persze itt nem volt vége még a napnak, sikerült megint elakadni. Hiába na, diszkó telekjárókkal terepre lemenni nem egészséges, főleg ha fel van ázva minden (itt hátrafelé tolattam ki, csak ugye megint kellett egy autó, mögém :)):

Aztán ment mindenki a maga dolgára, mi épp vízben tocsogós napot tartottunk:

Szárazra érve aztán rádöbben az ember arra, hogy mellig érő gumicsizmában nem egyszerű leguggolni egy fa tövébe, így aztán gyorsan túlélő tábort alakítottunk ki egy... hát egy rövid ööö... öö... pihenő erejéig:

Délután aztán kocsimosást tartottunk, mert az a fekete trutyi mindenhova behatolt:

Este pedig az otthon melege...

No és akkor a moor/mocsár/tőzegbánya szentháromságról pár fotó:

Fiúk a lápon:

Tőzegmocsármoorjáró fúró:

Mooooooor:

Mocsár:

Tőzegbánya:

Let's Twist again

Na de mire gondolt a költő? Erre?



Vagy erre?

Naná hogy mindkettőre :)
Twist az új hely, ahova reggelizni járunk, ahova délután összegyűlni járunk, sőt, néha még ebédelni is.
A terület mozog nyugat felé, még pár hét és elérjük a holland határt, sőt a térképek szerint át is megyünk azokon, a térképek meg ugye nem hazudnak. Sőőőőőőt, mindenfélét elmondanak nekünk, mint példuál ez itten. A krumplikat én rajzoltam rá, tervezésügyileg:

(Ejj de szép ez a német nyelv, tud olyat, hogy Brückenwiderlager, meg hogy Stahlsch... ööö... Stalhsuch... Stahlschutzrohr)

Persze míg ide eljutunk, történik egy és más, korábban beszéltünk erről, azonban az élet nem áll meg, új terület, új kihívások (na és új fotók)...

Work van babám!

Először is ugye, ahogy Mózes soha meg nem írt 6. könyvében szerepel: "és összegyűltek vala jó emberek a referencia körül azért, hogy elvégezzék a napi ellenőrzést, minek során hálát adnak az összes GPS műholdnak (az oroszokat is beleértve), vezetékes és vezeték nélküli kapcsolatnak a kontroller és a szenzor között, szintúgy a rádiójelnek a referencia és a roverek között és boldogok valának akkor, amikor láták, hogy a koordináták és a magasságok egyeznek (úgy nagyjából)"

Aztán elindult mindenki a ... öö... ööö... Lidl felé, hogy megvegye a betevőt, ha már otthonról nem hozott, ha pedig hozott, akkor csak úgy. Bele.

Miután a kakas elüti a fél kilencet, normális esetben már úton is vagyunk a terület felé, mindenki beáll, izzítja amije van és elkezdődik a napi rutin, ami csak a nevében rutin, hiszen minden nap, minden napszakban, sőt órában másba futunk bele.
Mi például a mai napon egy ingyenes kávéautomatába, amely a mindenféle kávékon kívül még forró zöld teát és maggi levest is adott (az még forróbb volt). Mivel a jeles szerkezet épp a megrendelőnk telephelyén került felállításra, állandó napirendi ponttá vált a látogatása, főleg úgy ebéd környékén.
Persze azért a pinokkiók is kikerültek az előre meghatározott helyükre, szapora tevékenységek közepette, melyekhez bizonyos esetekben az aprószentek emlegetése társult. Nem utolsó sorban egy univerzális német szó is birtokunkba került, jelesül a sájsze, ami annyit jelent körülbelül, hogy "ejnye, amindenit!".
Itt épp Miska látszik, amint előkészíti a pinokkiókat, előtérben jákob botja, mivel még hátizsák nem került elő ehhez. Látszik, hogy a jég már tovatűnt, kék ég, napsütés, tiszta háváj:

A munka egyébként egyszerű lenne, ha nem keserítenl az életünket a millió csatorna, tó, mocsár és bozótos erdő. A dolog csak annyi, hogy addig járunk körbe-körbe, amíg a jobbra-balra nyíl és előre-hátra nyíl a nagyjából 30 centinél kisebb távolságra mutatja a kitűzendő pontot. Itt épp azt mondja nekem, hogy 7mm-t előre és 1mm-t balra.

Persze, mint említettem, a körözés nem egyszerű, sőt, jobban járunk ha egyenesen megyünk, mert a pontok 25m-re helyezkednek el egymástól egy vonal mentén, és a vonalak 150m-enként párhuzamosan ismétlődnek. Azt is említettem, hogy füves lankákon kimondottan élvezetes lenne sétálgatni, azonban itt sok a bozót és ha bozót van, akkor nagyon bozót van:

Persze minden olyan mint a lekváros bukta: a jó résznek hamar vége és pakolhatunk, hogy összegyűljünk a hol is? Igen ott.
Aztán leadva a napi mérést, jelentést, mifenét már repít is minket a Transporter...

... a Lidl felé :D




Zene!

Megérkeztünk, nade! :)

Másnap másnap volt ugye, de nem féreérteni, nem mi voltunk másnaposak (az még odébb van), hanem a nap volt másnapos. A jég ugyanúgy tapadt az útra, ugyanúgy totyogtunk, ugyanúgy nem volt mit tenni, mert a menedzsment nem engedett ki senkit terepre, így esmét látogatást tettünk a Lidl-be, amely kongott az ürességtől, gyakorlatilag az egyszem pénztáros alkotta az üzlet közönségét, mi pedig a lelkes vásárlótömeget, amely itt a holland hatértól pár kilóméternyire nyugodtan használhatta a magyar nyelvet, mintpéldául: aztakurvadeolcsó, aztakurvadedrága, holtaláltad, mianeveatejfölnek, hülyékvagytoknevegyétekmeg, ezmostretekvagykáposzta, racsniskulcs, ménicsittrendessör, és ehhez hasonló, a férfiember normál vásárlási tevékenysége során fölmerülő szakkifejezést.
Hazaszaladtunk és hohohohóóó, lesz itt még bbq kiáltással élveztük a kilátást:

(Igen, jó szeműek tuti kiszúrták, hogy ott jobbra látszik pici a grillből)

Ismerkedtünk a konyhával:

Pakolgattuk a cuccokat, szekrénybe kerültek a ruhák, a hűtőt feltöltöttük és készen álltunk a kirohanásra, melynek feltételeit a délután tartott megbeszélésen (megérkezett a főnökség) ismertették. Kialakultak a brigádok, ellenőriztük a műszereket, aztán vége is lett a napnak.

Másnap ugyanaz a kép fogadott bennünket a negyed hetes sötétségben: jég mindenütt, totyogás, beazautóba, 25km a főhadiszállásig, kiazautóból, totyogás, iroda, térkép, műszer, akksi, pinokkió. A pikettet nevezi így a segéderőm, aki Michael amúgy, de azt sosem tudom hogy miként ejtsem: németesen, vagy angolosan, így aztán oroszos lett, hol Miska, hol pedig Misenka, esetleg Mihály.
Mivel még álmos az egész csoport, most derült ki, hogy se kalapács (itt a baltától félnek, pedig az univerzálisabb minden szempontból), amivel leverjük pinokkiót, sem pedig filctoll, amivel kifestjük pinokkiót, nem érkezett. Oldjuk meg, itt a pénz. Karson (a garszonról könnyű megjegyezni) megoldotta, vett mindent, így aztán nekiszaladtunk a főútnak.
Ott nem is volt gond, mert sózták, azonban a mellékutakon ismét csak pingvintotyogásos, sőt, pingvinfelezőstotyogásos üzemmódba kapcsoltunk, mert a kapott -különben kiváló- Dunlop gumicsizmák úgy csúsztak a jeges úton, talajon, repceföldön, mint a... na ezt inkább nem írom le, de mindenki képzelje el azt, hogy nagyon! :D

Elég szépen totyogtunk aztán a nap folyamán, hogy végül minden csapat egy áruház parkolójában tömörüljön, az áruház neve pedig.... na, ezt sosem találnátok ki: Lidl.
Úgy tűnt, hogy még nem vásároltunk eleget, mert mindenki jól megpakolva jött ki megint, aztán irány az iroda, leadtuk a napi adagot, uccu be a Transporterbe és irány a Lidl.
Mert sört ugye...
... meg kenyeret...
... no és ha már poharat is adnak...

És akkor már ha már, had szóljón :)

Úton :)

VW transporter, sötét, az apartman felé, valahol az úton.
Ricsi (a hátsó ülésről):
- Vegyétek lejjebb a fűtést, szétolvadok itt hátul!
Szinya (a sofőr):
- De hiszen csak hármason van.
Ricsi:
- Miért, mennyi a legmagasabb?
Gábor (a jobb első ülésről):
- Hármas.




Persze eddig még történt egy és más, először is 1710km-t gurultunk a nagyjából 19 óra alatt, hogy Németországba, Meppen környékére érjünk:
mentünk éjszaka:

és megálltunk éjszaka tankolniennipisilnicigizniugrálnikicsit:

és mentünk nappal:

és megálltunk nappal is tankolniennipisilnicigizniugrálnikicsit:

és láttunk havat:

és láttuk azt, hogy közeledünk:

és aztán megérkeztünk.
Persze velünk egyidőben a csapat többi tagját szállító Transporter is elindult, kacsázva közeledett felénk Körmend irányából, Linzet elhagyva majdnem találkoztunk is, de annál közelebb nem kerültünk egymáshoz, minthogy elhúztak a parkoló előtt, amiben vártuk őket.
Még egy találkozót megbeszéltünk, de az ő navijuk nyugatra kerülte Würzburgot az A3-ason, a miénk viszont észak felé fordította az Opel kormányrúd... ööö kerekét az A7-re.
Mindezek ellenére Geeste-be majdnem egyszerre értünk :)

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy hajajj van:

ónoseső áztatta volna a tájat, ha nem fagy meg (vagy attól ónos az eső, hogy megfagy?), így aztán pingvin totyogással közlekedtünk, ennek ellenére kiszálláskor sikerült tökéletesen bemutatnom azt a talajgyakorlatot, melyet a kalahári nagykönyv úgy említ, hogy "állásból oldalfekvésbe kerülés, kombinálva a közelben álló lábainak kirúgásával", a közelben álló jelen esetben Árpi volt.
Leporoltuk magunkat (persze ez képletes ám, mert por az nem volt) és szembetaláltuk magunkat az irodában egyedül árválkodó Gerddel, aki egyetlen dolgot tudott adott pillanatban tenni, átadott minket Rudolfnak, akinek a beosztása magyarul EBK-s, külföldiül pedig QHSE manager.
Ő aztán elmondta a mitszabad és mit nemet, erősen figyeltem, de csak a drogot és az alkoholt emlegette, tűzfegyverekről nem volt szó :)

Aztán megkaptuk a kocsikat, azon nyomban be is röffentettük mindet, hiszen december 14-e óta álltak:

Persze most még összevissza parkolt mindenféle kocsi, mi Nissan Pathfindereket kaptunk, olyan 25-27ezer km-rel az órákban, majdhogynem új szaggal :) Ezzel gyakorlatilag véget is ért a nap, látogatást tettünk a helyi Lidl-ben, ami úgy tűnik a vidék szupermarketje, mert a közeli városkákban mindenütt található belőlük egy-egy jókora.

Vegyigyümi

Na az épp nincs, csak vegyes fölvágott :)

Először is: eső a sivatagban.
Nem homok sivatag, nem homok sivatag... persze hogy nem az, kő és sabkha. Mi is a sabkha? Hivatalosan: Sabkha is an Arabic name for a salt-flat that has come into general use in sedimentology following classic research in the United Arab Emirates of the Arabian Gulf in the 1960s and later.
Magyarul sóval mixelt laza trutyi, amibe többé kevésbé bele lehet ugyan gurulni kocsival, de tuti nem jövünk ki onnan saját erőből. Szóval csak okosan! (Aki többet szeretne olvasni róla, az vagy rácuppan a netre, vagy elolvassa ezt, esetleg mindkettő: Minden végnek van kezdete )
Notehát, sivatag, nem mellesleg a Föld legforróbb helye. Papíron.
Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert Basrától északra is mértünk 50-60 között, Algériában a Szaharában pedig minden nap fölugrott 50°C-ig a hűmérő, vagyizé hőőőőmérő a totoyákban. Hogy följebb akár csak egy fokkal miért nem, miért állt meg mindig 50 fokon és maradt ott délután 4-5-ig, azt csak a tervezője tudja, de hagyjuk.
Ahogy beszélgettem a helyiekkel a kutya ott van elásva, abban a szóban, hogy "átlaghőmérséklet".

Egyszóval: esett. De előtte fölhősödött mint a fene, azt hittük ránk szakad az ég.

A páratartalom (ha a samu galaxy 4 szenzora jól mért) fölment 87%-ra. A segéderő (Hussein) föl-fölkapta a fejét a hegyek felől hallatszó dübörgésre, de megnyugtattam, hogy csak a hegyekből lezúduló víz alkotta folyó az (persze én tudtam, mert Gaas a sofőr előtte szólt, hogy rádión most figyelmeztettek mindenkit, ne menjen a hegyekbe, mert az esővíz baromigyorsan összeállt mindent elsöprő zuhatagokká).
Aztán épp beültünk kicsit szusszanni a kocsiba, amikor eleredt. Hm... azt nem mondhatnám hogy igazán szakadt, de azért eső volt.
Mert esett.
Fentről.
Ott van ni, a szélvédőn!

Tartott vagy másfél percig. Közben - mint látszik - lehűlt a levegő is!

És előkerült valahonnan két ...ööö, a helyiek szerint róka:

Egy darabig méricskéltek bennünket, aztán elslattyogtak dél felé. Mivel lassan mi is dél felé jártunk, na és nem utolsó sorban kitűztük az utolsó geofonpontot is, Gaas invitálására berontottunk a mellettünk, egy lapos, kopár dombtetőn elterülő kis katonai táborba. Merthogy ott van egy caffee shop és majd ott jujj de jó lesz.

A berontás kissé költői, mivel egy nagyon köves csapáson majdhogynem lépésben zötyögtünk fölfelé az enyhe emelkedőn, majd felérve eldöcögtünk egy düledezőnek tűnő (figyelem, itt minden csak tűnik valaminek, a valóságban frankón funkcionálnak!) bodega mellett. Rákérdeztem, hogy az a kávézó?
- Ahh, no - válaszolta méltatlankodva Gaas, majd egy másik, ugyanolyan düledező karámszerűségre mutatott: ott van ni!
A különbség annyiban merült ki, hogy az derékmagasságban nyitott volt.
Amúgy naptól és forróságtól fényesre és könnyűre aszalódott girbegurba fák (oszlopoknak nem nevezném) tartották a tetőt, melyre pálmalevél szerű rostokból kialakított lapokat terítettek, néhol megspékelve olajos hordó kilapított oldalából származó bádoglemezekkel.
Sajnos fotózni nem lehetett - komoly military terület volt ugye -, így hát mindenki lehunyja a szemét és elképzeli... persze először elolvassa ezt itten és csak utána hunyja le a szemét!
A téglalap alakú építmény hosszanti oldalának sarkán szabadon hagytak egy jó nagy részt, az lett a bejárat/kijárat, közvetlenül itt ücsörgött a döngölt földön egy lány. Izzó faszénen forralta a két literes, jobb időket is látott alumínium kannában a vizet, mögötte mellmagasságú szekrényféle állt. Olyan ötven évesre becsültem.
Mármint a szekrényt.
A tetejére többféle kávés dobozt, cukrot, apró csészéket pakoltak, mögötte pedig egy nagy fadoboz állt, a fizikát némiképp meghazudtoló módon, girbe-gurba lábakon. Abban pedig - mint idővel megtudtam - egy tv lapult, de a kétszárnyú ajtó eltakarta most.
A tetőről (mennyezet?) leengedett drótokon két csupasz körte lógótt, jelezve hogy éjszakai élet is van itt, kéremszépen.
Akár egy Rejtő regényben is megállta volna a helyét.

Jobbra nézve a haladó ifjúság néhány tagja tűnt fel, voltak vagy 10-15-en, mindegyik 18 körüli srác, mindenféle pólókban és csiricsáré bermudákban.
Katonák, mondta Gaas, de egyedül rajtam volt terepszínű nadrág. Sőt, szerintem én voltam a legjobban fölfegyverkezett egyén is, mivel a zsebembe csiptetve ott ücsörgött a Smith&Wesson ExtremeOps, mert hát ki tudhassa...
Különben is, egy férfi olyan kés nélkül, mint a hal esernyő nélkül!
A hosszúkás "teremben" keresztben beton téglák sora húzódott egymás mögött, rajtuk deszkák, ezek voltak az ülőhelyek, szépen a tv irányába tájolva. Az ugye most nem ment, mert lapult, mint említettem.
Esténként szokott - súgta Gaas -, aki nem csak látszatra nagy tudora a helynek, hiszen már vagy 5 éve itt dolgozik a környéken.

Beszambáztunk a második sorra, közben fogadtuk és osztottuk a köszönéseket, mindenki mosolygott, sőt, kaptam egy kecskelábú faszéket is, hogy arra üljek. Mondtam hogy köszönöm szépen, de fölösleges, eléggé ki van párnázva ahhoz a szebbik felem, hogy a deszka ne törje.
Az igazat megvallva attól tartottam, hogy összeomlik alattam az a látszólag rengeteg javításon átesett ülőalkalmatosság, aztán még rámhátékázzák. Mindenesetre Hussein gyorsan rátelepedett, mutatva azt, hogy ki a főnök. Őt megbírta.
Leültünk, élveztük a meglepően kellemes levegőt, valahogy a tetőszerkezet rései között átszökő napsugarak ellenére (hol volt már az eső) is hűvösnek tűnt (ne feledjük, csak 30 és 40 fok környékén jártunk), közben Gaas feltöltő kártyát üzletelt. A katonáknál - itt a semmi közepén - be lehet szerezni, mondta korábban, de rátesznek a 24 birres kártyára 1 birr-t (1 dollár az kb. 22 birr perpill.)

Megérkezett a kávénk, persze fölmerült bennem az, hogy milyen vízből is készült, de mivel forró volt, nem igazán törődtem vele.
Eddig a legrosszabb vizet Szíriában kaptam, amikor a hegyek szélén a felhevült sziklákon ugrálva az irtózatos forróságban 1 órára elfogyott minden iható dolgunk. 2 körül már olyan száraz volt a szám, hogy ha ki kell mondanom azt, hogy empiriókriticizmus, tuti kiröhögnek mint Jóbot Woody Allen egyik írásában.
Egyetlen reményem a völgyben alattunk elhúzó, a táborba tartó srácok voltak, de nekik sem volt már semmi a kocsijukban, hiába rádióztam.
Azért megtették, hogy elhajtottak a távolban magányosan árválkodó beduin sátorhoz, ahonnan egy üveggel tértek vissza.
Ugyan a sátorozóknak sem volt vízük, a gazda épp most ment el ki tudja merre, hogy hozzon, de a kecskék itatására szánt, a közeli folyóból szippantott vízből még volt egy kicsi a rozsdás tartálykocsiban. Azt hoztak.
Namost az 50+ fokos melegben a napon álló rozsdás tartálykocsit, benne a ki tudja mióta álló folyóvízzel mindenki el tudja képzelni...
Megkóstoltam, aztán kiköptem. És nem csak azért, mert melegebb volt mint a friss lóhúgy...

Finom volt... itt minden kávé finom.
Igaz, sok cukrot rakott bele a hölgyemény, de itt úgy tűnik ez a szokás. Az is meglehet, hogy ismer valakit Szabolcsból, merugye ott sem kérdeznek, csak eléd teszik a vasárnapi ebéd 126 fogását: megenni!
Aztán fölkerekedtünk, odaadtuk a maradék ásványvizünket a lánynak és begurultunk a táborba, épp elkapva az ebéd elejét:

Csak egy kis édescurrys hal, saláta, spenót, t-bone steak, krumpedli - merugye első az egészség (második a Ferencváros).
No és a desszert... az az omlós piskóta, rajta a finom csokiréteg, amelynek édességét ballanszírozza a tejszín, így kialakítva egyfajta mennyei érzést, amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy mmmmmmmmmmmmm...

(Megjegyzem, a recept épp most íródik le!)

Délután még kirontottunk a kötelező 3 órás szieszta után, de már csak azért, hogy megkeressük két régebbi fúrás nyomát.
Mint kiderült, ügyes volt az, aki a koordináta listát kreálta, szépen egymásmellé rakta a helyit a WGS84-es UTM-mel.
Az egyik fúrás ilyen rendszerben volt megadva, a másik olyanban. Mókás!
Csupán több száz méter volt az eltérés, de emiatt szépen bóklásztunk oda-vissza az egyetlen töltésen (közben többször elhaladva a jó hely mellett), kerülgettük mint macska a forró kását, GPS-t, iránytűt, nádihegedűt, hatodik érzéket, minden bevetve.
Aztán beszaladtam, transzformáltam és hoppá! Azonnal oda került ahol lennie kellett, grrrrrr a macska rúgja meg!
Lassan esteledett, mire elindultunk befelé. Az utolsó fénynél még sikerült lekapni a közel 's távol egyetlen fáját. Arra gondoltam, hogy milyen magányos lehet neki itt:

Aztán...

Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.

Pisi csík szín

Merugye nem mindegy ám az, hogy milyet pössent az ember, elég sok dolgot ki tud belőle hámozni az orvostudomány. Vagy a vajákos asszony. Aztán pl. az eszkimó szabály sem lenne tökéletes ha történetesen nincs színe a dolognak (iglu mögül, sárga hóból nem eszünk). Most egy olyan szabályt tanulunk meg, ami fontos ugyan a sivatagban, de máshol... hm... lehet hogy másutt is az lehet.
Minden budiban ott függ szem előtt egy ilyen tacepao:

A kocsikba is jutott belőle, hátha épp ott támad kedve hasonlítást végezni a delikvensnek, szinte látom is: előkapja a brét, jobbal céloz, a ballal pedig mellé tartja a mintát, majd addig mozgatja amíg a sugár színével megegyező színt lát és leolvassa a hogyantovábbot. Nőknél ez sokkal bonyolultabb lenne, azt el sem tudom képzelni, ezért aztán nincsenek is nők a sivatagban. Vagy nem pisilnek a homokba :D

Ha már a nőknél tartunk, ezt a parkolót nem tudom mi módon használnák, mert itt nem lehet eljátszani ám a teszkós trükköt: beállok orral és átgurulok a másik sorra:

Hogy pontosabban lássuk azt, hogy mi is áll azon a táblán:

A mai nap unalmas volt, kissé lement a hőmérséklet, majdnem fáztunk :D

Ezért hát zene és lazulás :D

Aprókok, így vacsora után

Azt, hogy Törökországban minket a telefon akksikról ismernek, az egy dolog. Még Irakban és Afganisztánban is azonnal tudták, hogy miben vagyunk jók, amint kiderült honnan jöttem. De hogy Etiópiában is az a legismertebb "hungarikum" és nem a izé...a mondjuk aaaa.... gulyás (majdnem futbalt írtam véletlenül :)), elgondolkodtató: vajon nem inkább akksi gyárakat kellene építenünk? :D

A vacsoránál nem a fekete erdő szeleteken lepődtem meg, azt már megszoktam, hogy itt mindig akad valami édes is (tegnap almatorta pl., korábban az az upside down ananász torta, mint kiderült az egyik séfünk profi cukrász), hanem a fish gulash vonzotta el a tekintetem a steak-ről, és szó se róla, ha hal, nincs mese: le kell meóznom. Tengeri halfilé pörköltnyi (olyan igazi, méretes, jóféle, falusi marha pörköltnyi) darabokban, vastagon beforgatva valami piros veszedelembe, az biztos, hogy paprikába és még egy csomó, ki tudja milyen fűszerbe. Ütött mint egy jó curry! (Azért a boci sem maradt parlagon :))

Mai naplementés, előtérban a fagyis... öö... észlelő kocsink:

Ja, és mostmár senki sem mondhatja azt, hogy a kutya sem vár haza :D

... és Te, aki otthon vársz rám, tudd:

Simm(ple) day

Kirontottunk. Valahogy megnyugatató az a tudat, hogy jóféle autó kerül az ember alá. Olyan, amilyet terepjárónak nevezünk, nem összetévesztendő a telekjárókkal. Valahol itt, a Toyota Landcruisereknél (pontosabban ennél a típusnál) érik el a terepjárók evolúciójuk pillanatnyilag legmagasabb fokát. Ezzel nem azt mondom, hogy a legjobb, hanem azt, hogy ezen a szinten minimum ezt kell tudnia minden autónak, ha az terepjárónak gondolná hívni magát. Mert hogy a tulaj mit gondol a négykerekűjéről, az a kutyát nem érdekli, itt, most, nálunk, perpill. Persze szigorúan munkásautóról beszélünk, aminek két alapvető feladata van: elvigyen akárhova és visszahozzon akárhonnan.

Persze kívülről nem látszik szinte semmi, legföljebb az a halvány érzése az embernek, hogy ezt nem országútra tervezték, vagy pedig nem személyautónak: túl szögletesek a formák.

Az alap "autó" fölszerelése is sokat elárul, kinek van pl. tripla pótkereke? :)

De ugye az autó nem minden, kell azért más is a boldogsághoz, itt van mindjárt Hussein, hátán a Leica GPS zsák, kezében rádió és kontroller. Hogy a képénél csak az etióp fekete sötétebb (vagy az sem) az egy dolog, de hogy a fényképezőgép nem tud ezzel megbirkózni, az fura. A kocsiban próbáltam a telefonszáma mellé fotót készíteni, de ott sem sikerült. Hiába toltam a képébe a lencsét. Vakuval. Elnyeli a fényt?*

Tegnap este megérkezett a simm kártya, amit még Mekelében rendeltem.

Nosza, elő a kisollót, merugye az S-négyesbe kisebb kell, nyisziteltem, hozzáméregetve a téhomoshoz, majd a késem hegyével mélyre nyomva örömmel konstatáltam, hogy sikeresen be is kattant a helyére.
Örömömben fel is hívtam az én drágámat: van élő kapcsolat. A térerő pompás, hiszen itt áll egy mobilt szerteszét szóró torony, alig 50m-re a tábortól.

Reggel mutatom a sofőrömnek, hogy nédda, van telefonomban helyi kártya, este beszéltem is az otthoniakkal, bibííí!
Mire ő rápillantott a képernyőre, majd kaján vigyorral azon a fekete képén csak annyit mondott:
- Offline.

És tényleg! Miazördög?! Eddig tartott a bódottá?
Igaz, hogy csak három és fél dollárba került, de akkor is!
Aztán Gás** elmagyarázta, hogy a torony napelemes és csak akkor lesz térerő, amikor majd feljön a nap és pumpál annyi delejt a rendszer az elektronikába, hogy az felébredjen.
Oké, de akkor este hogyan működött?
Akksikat is töltenek a napelemek...
Hm, ha csak úgy nem :)

Aztán alighogy elindultunk kifelé, megjött a full jel, mellé pedig egy sms: örömmel látnak a hálózaton és adnak 300MB ingyenes netezési lehetőséget.
Nem imádnivalóak?


*Kissé világosítottam a fotón, hogy azért mégis...
**Úgy kell írni, hogy Gaas