53 éve ezen a napon már a Föld felé tartott az Apolló 11 - legalábbis az a része, ami még megmaradt az induláskor nagyjából 110 méter magas/hosszú űrhajóból -, maga mögött hagyva a Holdat, rajta a két űrhajós, Armstrong és Aldrin lábnyomát.
És akkor - a Houstonnal élő kapcsolatú tv adásban - Aldrin hangja hallatszott a rádióban: - Let's get some music... how about these tapes?
Megjegyzés: Mickey Kapp, a Kapp Records alapítójának fia*, néhány űrhajóssal baráti viszonyt ápolt. Az asztronauták hallani akarták kedvenc dalaikat a küldetés során, így őt bízták meg azzal, hogy azokat egy kazettára töltse.
A hangkazetta még viszonylag új formátum volt több mint 50 évvel ezelőtt, amikor a népszerűségi listákat a Beatles, a Rolling Stones és hasonló kaliberű zenekarok vezették, de kompakt mérete – kisebb, mint az akkori "hordozható" 8 sávos szalagkazetta – ideális hanghordozóvá tette.
A NASA 1968-ban kezdte felszerelni az űrhajósokat kis Sony TC-50 kazettás magnóval, amely hasonló volt, mint a később, az 1979-ben majd megjelenő hordozható sztereó Walkman, csak épp hangszórója volt. Gyakorlatilag egy jó nagy diktafont képzeljünk el (itt épp Aldrin pörgeti meg a tv adásban):
Először az Apollo 7 küldetése során, 1968. októberében vitték az űrbe a szerkentyűt. Az ötlet az volt, hogy jegyzettömbbe írás helyett könnyebben rögzíthessék a küldetés során az esetleges megjegyzéseiket. Emellett szórakoztatásra is használhatták a fiúk a kazettás felvevő és lejátszókat.
A dal: Mother Country, előadó John Stewart.
Stewart, aki frissen lépett ki a Kingston Trióból, 1969 májusában adta ki alapító country albumát, a California Bloodlines-t, alig két hónappal az Apollo 11 felszállása előtt, és látszólag túl korai volt ahhoz, hogy felkeltse az elfoglalt űrhajósok figyelmét, akik veszélyes űrutazásra készültek.
De valahol Aldrin hallotta a lemezt és megtetszett neki az album hetedik száma, amely az eredeti bakelit második oldalán volt eltemetve.
Még egy megjegyzés:
Az Apollo 11 kazettáján a következő válogatás szerepelt:
‘Fly Me to the Moon’, Frank Sinatra
‘Galveston’, Glen Campbell
‘People’, Barbra Streisand
‘Mother Country’, John Stewart
‘Three o’ Clock in the Morning’, Lou Rawls
‘Angel of the Morning’, Bettye Swann
‘Spinning Wheel’, Blood Sweat & Tears
‘Mist of the Moon — Music Out of the Moon’ and ‘Moon Moods’, Dr. Samuel J. Hoffman, Harry Ravel and Les Baxter
‘Everyday People’, Peggy Lee
‘Everyone’s Gone to the Moon’, Jonathan King
Még egy utolsó megjegyzés:
Mivel Kapp közvetlenül a mester felvételekről másolta ki a dalokat, amelyekért azután jogdíjat sem fizetett, ő volt talán az első zenei kalóz a történelem során.
Na még egy utolsó:
As Neil Armstrong said during the trip back from the Moon, "No matter where you travel, it's always nice to get home."
Meg még egy utolsó:
Ilyen volt az űrhajó, amivel eljutottak a holdra, és épségben vissza is hozta őket:
A legvégső megjegyzés a "Még egy utolsó"-hoz:
A fent jelölt részek kissé kinagyítva:
Milyen messze van Luanda Párizstól, ha reptértől reptérig mérjük?
A Vincenty-képlettel számolva:
4036,027 mérföld
6495,356 kilométer
3507.212 tengeri mérföld
Az előbb említett képlet a Föld ellipszoid modelljének segítségével kiszámítja a távolságot a Föld felszínén lévő szélességi/hosszúsági pontok között.
Haversine képlettel sszámolva:
4050,792 mérföld
6519,117 kilométer
3520,042 tengeri mérföld
A hassine képlet kiszámítja a szélességi/hosszúsági pontok közötti távolságot gömb alakú földet feltételezve (nagykör távolság – a két pont közötti legrövidebb távolság).
A Luanda Quatro de Fevereiro repülőtér és a párizsi Charles de Gaulle repülőtér közötti becsült repülési idő 8 óra 8 perc.
Persze minden nagy ugrás egy kis lépéssel kezdődik, először el kell jutni a beach-ről a cabindai reptérre. Aztán lépünk egyet onnan a luandai reptérre, ahonnan már csak egy jókora ugrás a CDG.
Mint már többször megjegyeztem, az egerek és emberek tervei rendszerint füstbe mennek. Ha nem is teljesen füstbe, azért Murphy nem alszik, dolgozgat folyamatosan, mint itt is történt.
Érkezésem óta megvolt a visszafelé jegy mind Cabindából, mind Luandából.
Innen délután 5:15-kor szállok fel, fél hatkor Luandában vagyok, átvitorlázunk a nemzetközi oldalra és onnan 9:50-kor huss! Bőven lesz 3 órám arra, hogy átjussak mindenen.
Reggel megbeszéltük, hogy háromkor indulunk mert kb. 1 óra az út és be is kell csekkolni.
Délben aztán ez fél egyre változott, hiába kérdeztem azt, hogy mi a fenét csinálunk ott negyed hatig, csak sejtelmes válaszok jöttek, hogy a gép 3:10-kor indul.
Ráadásul nem Dave-vel megyek, ellenben Morisszal, a helyi campbossal.
Ha vele, hát vele. Egyébként is csípem a kortalan öregurat, állítólag királyi vér csörgedezik ereiben. Az biztos, hogy van egyfajta kisugárzása. Nem az a csernobili féle, inkább amolyan megnyugtató, minden rendben lesz féle.
A reptérre vezető út eseménytelenül telt el.
Legalábbis ezt írtam volna, ha nem kapunk egy telefonhívást úgy félúton, melyben az ügyintéző kisasszony sűrű elnézések közepett arról tájékoztatott, hogy ő megváltoztatta a repülőjegyem a reggel 8:50-es gépre, csak épp nekünk elfelejtett szólni 5 héten át.
De ne aggódjak, mert vagy elrepülök ma, vagy nem.
Mondtam neki, hogy köszi, nem aggódom, mivel én is erre a következtetésre jutottam.
Közben Morisz nyugtatgatott, hogy minden oké lesz. Esetleg nem.
Így értünk a reptérre:
Első dolgunk az Air-akármi irodájának meglátogatása volt, ahol röpke negyed óra alatt kiderült, hogy ők nem kompetensek, menjünk másik társasághoz.
Ott hoszú sor ácsorgott egy ablak előtt - jegyet szeretnének venni, tájékoztatott Morisz -, aztán hirtelen rácsapott egy, az oldalsó ajtón kilépő főnökforma emberre. Jó ideig győzködte, majd be kellett mutatnom a Luanda - Párizs jegyem.
Látva, hogy nemzetközi gép lekésésének esete forog fent, azt mondta, nyugodjak meg, elintézi.
Szaladtunk jobbra, szaladtunk balra, közben újabb tárgyalások a háttérben, már a beszállókártyát kiadó pultoknál, végül az lett, hogy majd amikor 4:30-kor befejeződik az utasok ellenőrzése, utána jövünk mi, mert közben kialakult egy 5-6 fős társaság a váróban.
Közben hívott főnököm Londonból, hogy ha nem mondjuk vissza a repjegyet 5-ig, akkor ugrott az ára. Megnyugtattam, hogy fél ötkor kiderül.
Nem derült ki.
4:30 - semmi
4:35 - semmi
4:40 - semmi
4:45 - semmi, de Morisz megnyugtatott, hogy a minden rendben lesz esélye 50%, és az tuti, mert elég szép összeget fizetett ki a főnökforma embernek akkor, amikor nem látta senki.
4:50 - semmi, de London ideges
4:55 - Banzááááj! Rohanás, a mérlegre dobtam a bőröndöm, megkaptam a beszállókártyám és irány a váró, felhívtam Londont, hogy megyek!
Innen már simán és olajozottan ment minden.
Befutott a kis gép és betömörültünk (egy szabad hely még így is maradt):
Csak az a ventillátor forogjon már!
Forgott...
Időben érkeztünk, Mario várt rám és átfuvarozott a nemzetközire, hála a KLM-es gold kártyámnak, még a priority line-okat is használhattam, sőt kaptam jegyet a business lounge-ba, ahol végre szusszanhattam, és egy istenes adag tejszínes bélszínnel, némi szendviccsel és pár sütivel pótoltam az ebéd óta leesett akksi töltést.
Az A332 Airbus időben indult, a leghátsó, középső sort választottam korábban. A sámándobok hangjára telihold alatt áldozott fekete kakas meghozta az eredményt: a full teli gépen egyedül ücsörögtem.
Ha jól tévedek, Kissinger mondta egyszer azt, hogy hátsó sort az választ, aki vagy imádja nézni a hasmenéses embereket, vagy magának is hasmenése van.
Mint kiderült, itt nem budi van hátul, hanem a potyakávé lelőhely, emellett nekem sem volt hasmenésem, szóval megvártam a vacsit, aztán valahol itt elborultam, mint az ólajtó:
A reggeli kis tatyó ébresztett, aztán már ereszkedtünk is. Átváltottam az előre kamerára és felvettem a leszállást.
A képernyő közepén kellett volna lennie a középvonalnak, mivel csak az utolsó pillanatban fordították be a pilóták a gépet, bal oldalszélre gyanakszom:
Kiszállás után még egy fotó a hajtóműről:
Innen már egyszerű volt minden: a sztrájk miatt több mint két órás késéssel indult a gép, a Liszt Fe Ferihegyre pedig nem érkezett meg a csomagom, további 2 órás sorbanállás, mivel a velem utazó amerikai nyugdíjas csapat előttem ért az ablakhoz.
Nem, nem voltak gyorsabbak, csak olyan frankó a tájékoztatás, hogy 8 embert kivárva egy másik ablaknál derült ki: három helyen ügyeznek a különböző légitársaságokkal. Esmét tanultunk valamit...
Itt meg megjegyzem, hogy szegény amerikaiak tőlem kérdezték azt, hogy miként kell kitölteni a formanyomtatványt, mert azon ugye - teljesen logikusan - csak magyar szöveg volt.
Hülyék!
Nem az amerikaiakra gondoltam.
Ps: Minden jó, ha vége jó, megérkezett 10 nap múlva a bőrönd, és benne épen a két doboz Cuca sör!
Bár így is sántít a cím, mert azon kívül, hogy ölöm őket ahol csak érem, nem igazán uralkodok felettük.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy próbálom uralni őket, legfőképp az előbb említett módon, mivel úgy tűnik, hogy a szép szó itt már nem elég, csak jönnek és támadnak, éjjel és nappal.
Tessék, kettő épp bebocsátásra vár a mennyek kapujában:
Fegyvertáram támadó része jelenleg áll kétféle sprayből, egy elektromos konnektorba dugható olyan lapkás izéből, egy elektromos szúnyogölő akármiből és a két tenyeremből. Védekezés gyanánt, mert néha arra is szükség van, még akad egy kis OFF! (fuck off) protect spray otthonról, a szúnyogháló az ágy felett és egy ventillátor.
Sajnos itt minden - hogy is fogalmazzam diplomatikusan - ööö... utánérzése valami létező és jól működő dolognak, csak épp silányabb megjelenési formában, a hozzá színben tökéletesen passzoló működéssel.
Az otthonról hozott lapkás cuccal harcba szállva nem sok esélyt látok a győzelemre, jól működne az egy 3 négyzetméteres szobában, de ez nem az. Ráadásul vagy 6-7 méter magasan ér össze a sátortetős, sásból készült tető. Azért bedugom amikor csak lehet (ha épp nem foglalt az egy szem konnektor, ezen osztoznak a telefon töltő és a vízmelegítő), és láttam már a fürdőszobában is tuti nem végelgyengüléstől elhalt vadat, szóval so-so.
Az a méretes, jobb helyeken neoncsövekkel ellátott szúnyog (és egyéb) ölő doboz szerű szerkezet, amelyik nagyfeszültséget használ egyfajta villamosszék gyanánt jobblétre szenderíteni a népeket, az működne, de a dizájn... Vagy az előre megyünk nem hátra szellemisége ide is berongyolt: a neoncsöveket gyertyalángnál gyengébben muzsikáló ledekre cserélték. Ezért aztán a szúnyogokat semmiféle csalogató érzés nem keríti hatalmába, nem is indulnak meg arra, amíg futnak a monitorok és égnek a fények.
Nem mondom, lámpaoltás után néha olyanokat csattan és szikrázik, mint augusztus 20-án a tüzijátékhoz asszisztáló méretesebb mozsár, de nekem akkor lenne rá igazán szükségem, amikor épp a gép előtt ülök. Néha megpróbálok egy-egy az orrom előtt szambázó egyedet arrafelé taszajtani, de a siker rendre elmarad.
Itt lenne még a spray, egyszer bevetettem úgy, ahogy írva vagyon, ki is irtott mindenkit, de utána fél óra szellőztetés kellett, mert majdnem megölt engem is. Ezzel aztán tele lett a szoba újfent, ráadásul friss népekkel, ergo adtunk a puha szarnak egy jókora pofont.
A monitor előtt, billentyűzet fölött táncoló rohadékokat meg szoktam tapsolni, néha a tenyeremen landolnak ilyenkor, kétdimenziós formában. Persze a tapsoláskor - sejtésem szerint akkor, amikor túl gyors vagyok -, a menetszél kifújja a tenyereim közül a pillekönnyű kis fickókat. Vagy ha nem emiatt menekülnek meg, akkor is tuti van rá egy jól csengő magyarázat a fizika valamelyik evilági ágáról.
A védekezés többnyire abból áll, hogy könyöktől befújom a karom és a kézfejem OFF!-fal, az egy ideig távol tartja a kis dögöket, de vágta már belém a szívószálát nem egy, miután lanyhult a védelem.
Leghatásosabb a ventillátor, azzal nem tudnak megküzdeni, elfújja őket.
Igaz az agyamat is (ó, a Honky Tonk Women), no és amikor a légkondival összefognak, akkor fel kell vennem a kapucnis pulcsim, mert nem tréfálnak.
Ó, és majd elfelejtettem, a biovédelem is itt van ám! Néhanap feltűnik egy-egy gekkó, ő épp most, miközben pötyögöm ezt befelé:
Mindezek után amikor eljön az este és megcélozom az ágyat, belevetődöm (még sosem vétettem el), megpróbálom elrendezgetni az ágy fölött lógó hálószerkezetet.
Ez egyfajta végső védelem lenne, ha már nincs robotvezérelt, mozgásdetektorral, valamint infravörös és éjjellátós kamerákkal felvértezett, lángszórós, rakétás nehézgéppuska az éjjeliszekrényemen. Szem előtt tartva a nyugodt alváshoz való jogom, úgy próbálom elrendezni a redőket és fodrokat, hogy ne legyen esélye semmiféle aljas behatolónak a háló mögé jutni. Többnyire sikerül is ez, bár volt egy olyan éjszakám, amely után reggel azt láttam, hogy három vendég csücsült bent, és nézegetett nagyban kifelé. Az egyikből még vér is fröccsent akkor, amikor megmutattam nekik azt, hogy ki az úr az almáskertben.
Hát így...
Szerencsére az óceán partján az állandó kellemes szellő teszi a dolgát, esténként kiülve az asztalokhoz nem kell kergetőzni senkivel, de onnan 67 méterre és 48 centire belépünk a halálzónába.
Na jó, ez azért barokkos túlzás, mert ma már nem kopogtat az ördög minden esetben azért, hogy feldobja lent a társaságot szerény személyemmel, de így sem árt az óvatosság.
Az egészben ez az orosz rulett szerű dolog a legbosszantóbb: elég egy szúrása ahhoz, hogy elkapjuk azt a nyűves kórt, hogy rohadna meg a kitalálója.
Persze lehetne naponta gyógyszert szedni, de egyrészt életemben nem szedtem semmit, másrészt tönkrevágja a májat, harmadrészt akkor is Malaront adnak, ha beüt a ménkű, csak barominagy dózisban.
Ghánában Paul bácsi bekapta, épp miközben hazafelé tartott és a reptéren lett rosszul, aztán meg John, a biztonsági összekötőnk is járta a kórházat pár napig itt, míg kikeveredett belőle.
A bárban esténként a fiúk a deci gin + 0.33-as tonic preventív jellegú adagolásán szorgoskodnak, mivel egyesek szerint itt Afrikában a ginben található anyag(ok?) rendszeres fogyasztás során kiválnak a bőrön, az pedig távol tartja a dögöket. Ahogy megfigyeltem, általában esténként a háromszoros megelőzés az átlagosan elfogadott adag, néha több, biztos ami biztos alapon. Hogy ez működik Európában is? Fogalmam sincs, mivel legfeljebb Baileys vagy Sheridan kerülhet a poharamba.
Most pedig elérkezett az est fénypontja, be az ágyba!
Zenére!
Latest news:
Már három gekkó tevékenykedik a falakon, így este 10 környékén: hajrá skacok!
Mivel mással indulna a nap?
(Igaz, egyszer Gatwickon a Red Lionban proper English breakfast-et pakoltunk az ébredés után még a panzióban elfogyasztott kontinentális reggelire, hajnali fél hatkor. Hozzá pedig egy hideg "pint" járt)
Kávé. Megjegyzés: vademberes lesz, mert mi a sivatagban, dzsungelben, vagy épp a sarkkörön túl élünk.
Csapjunk bele!
Kezdetben csak éreztem, olyankor, amikor anyám barátnője megjelent nálunk és a darált Omniából főzött kávé és a Fecske cigaretta illatának keveréke megcsapta az orrom. Amikor nagyfiúnak éreztem magam, én is rákaptam. A cigire nem, mert arra már elég korán rájöttem, hogy nincs annál értelmetlenebb dolog, mint amikor feleslegesen szerez be magának valami bajt az ember. Ráadásul pénzért. Aztán lehet az is, hogy a bokros rész rejtekén haverommal elszívott doboz Filtol, majd a rápakolt zöld alma okozta jóféle hányás térített jobb belátásra. Haverom még egy ideig szívta, mindig engem küldött a buszmegállóba csikket szedni, mondván: rólad tudják azt, hogy te nem cigizel.
Rólad is azt feltételezik, gondoltam ilyenkor, mindketten 8 évesek voltunk.
Tíz évvel később a kávé nekem annyit jelenett, hogy egy adagba beleraktam 8 kávéskanálnyi cukrot, ha volt akkor tejcsoki és tejszín, vagy tejszínhab is került rá. Persze ezt a turmixot inni nem lehetett, csak kanalazni.
Emlékszem, Kisteleken dolgoztunk akkor már, amikor megálltunk egy presszónál és kávét kértünk. Mindenki elsorolta azt, hogy cukorral, cukor nélkül, blablabla, én pedig kértem úgy, ahogy megszoktam.
Amikor elkészült vele a pultos, így vezette fel a szervírozást:
- Három kávé és.... egy szirup.
Az utolsó szót méla undorral ejtette, mire megjegyeztem, hogy csak tán nem csökken a koffeintartalom a cukor/csoki/tejszín/hab által?
Aztán Egyiptomban dolgozgattunk, új csoport, új srácok, új terület. Akkor még - 2000 környékéről beszélünk - nem hatalmasodott el az őrület a világban, kint táboroztunk a sivatag közepén, akkor még sem töltés, sem szögesdrót kertés, sem katonaság nem rondított a tájba. Pontban fél kilenckor leálltak az addig folyamatosan dübörgő generátorok, hogy kb. fél órára teljes csend telepedjen a táborra.
Az az igazi csend, a sivatagi csend, a madárcsicsergés, légyzúgás nélküli csend.
Imádtam...
Akkor szólt Craig, a kis szikár walesi vezetőgeodéta, hogy kész a kávé, töltsek magamnak.
Hát jó, ott volt a kis olasz kotyogó, megborítottam a csészém és kerestem a cukrot.
- Eszedbe ne jusson! - szólt rám, és elővett egy tábla 80%-os fekete csokit. Legfeljebb ebből egy kocka, különben nem érzed a kávé ízét, okított.
Először kicsit morogtam magamban, hogy ez tuti keserű lesz, de azért megpróbáltam.
És tényleg!
Életemben akkor ittam először Lavazzát, és azonnal szerelem első látásra lett a találkozásunkból.
Végre kávé íze volt a kávénak...
Mint kiderült, otthonról hozott mindent, itt pedig kiadta a konyha személyzetének, hogy - miután ő megtöltötte a szerkentyűt - pontban fél kilenckor kész legyen!
Eleinte egy kábeldob volt az asztalunk, a közeli katonai lőtérről kerítettünk rá abroszt, ami korábban egy világítógránát ejtőernyőjeként funkcionált. Később hoztam herendi készletet, abroszt, az egyik arab munkásunk pedig művirágot ajánlott fel (istentelenül beparfűmözve), hogy ezzel is emeljük a reggeli kávézás élményét.
Kicipeltük az irodából a székeket, élveztük a csendet, az ilyenkor még kellemes levegőt (itt tél lehetett), mellettünk kávé, előttünk a sivatag, békesség:
Pár év múlva ott, Egyiptomban futottam bele először a szeizmikus kávéba, amit dokink készített reggelente és mindenki ájuldozott tőle. Kellemesen selymes ízével azzonnal megfogott és ellestem a technikát.
Először is ez nescaffé granulátumból készül, mert egyszerűbb volt beszerezni és a sivatagba szálltani, tárolni, mint a darált kávét (közben Craig is lelépett, vett egy kis csomagkiszálltó céget és azóta otthon whiskyt pöfékel).
Pár csepp vízzel és - ha valaki úgy akarja - kis cukorral kellett összekeverni a granulátumot, közben keményen nyomkodva a kávéskanállal azért, hogy homogén, teljesen sima pépet kapjunk. Nagyon fontos volt a víz mennyisége, tényleg csak a minimumot volt szabad belecsepegtetni. Emellett a készítés során nagyon kellett még ügyelni arra, hogy véletlenül se gondoljunk nagy fehér elefántra.
Utóbbi nagyon fontos, az alkímistáknak is emiatt nem sikerült soha az aranycsinálás.
Kész a massza, jöhetett rá a forró tej, még kis keverés és Voila! Mint ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna franciául.
Geofizikás körökben mendemondák keringtek arról, hogy ki miként oldja meg azt, hogy a lehető legfinomabbra legyen eldolgozva a kávé/cukor keverék. A legelvetemültebb egy fúróra applikálható, drótból készült kis keverőt is készített ehhez.
Ez már 7 évvel később, bögrével, Algériában:
A legfontosabb dolog pedig a szeizmikus kávéról, vagyis, hogy mitől szeizmikus az a kávé?
A legfontosabb az, hogy mindig ... ööö... öö... SOHA! ne mossuk el a csészét, bögrét, mifenét!
Munka előtt/után:
Munka közben:
Különleges kávéim (mind elfogyasztódott):
Szíria.
Na az borzalmas volt, mint később megtudtam, törökösen készült.
Egy olajcéggel egyeztettünk a mérési pontokról, kávéval kínáltak. Megjegyzem, ez még a Craiggel történő találkozás előtt történt...
Behozott a segéderő egy kis faszenes pitlit, mintha egy kutyakajás konzerdbozból alul kivágott szellőző nyílásokkal ellátott szerkentyű lett volna, benne izzott a szén, tetejére alumínium teáskanna került, abban forrt a víz. Vagy valami.
Nem igazán figyeltem a processzt, csak a végén a kezembe nyomott kávét szürcsölve éreztem azt, hogy itt valami nem kóser. Úgy a felétől egyfajta iszapos matériába botlott a nyelvem, ma sem tudom hogy voltam képes magamba tartani az - egyistenem egyhalálom lelki sóhajjal - egyhúzásra lenyelt undormányt.
Algéria.
Tej helyett narancslé került a reggeli kávéba.
Nem is rossz, a minap pl. narancslekvárt akartam belerakni reggel, de lebeszélődtem. És az általam történő lebeszélődésre hallgatni szoktam. Többnyire.
Irak (a blog akkori bejegyzése, 2010-ből). Bepakoltuk a cuccot, kerítettünk ágyakat, matracot, takarót, lepedőt, mifenét, sajnos kávéfőzőt nem találtunk pedig Kristian Kolumbiából isteni kávét hozott. Tegnap már megszimatoltam, áááááá... ezt ki kell próbálnom, zutty két kanállal a bögrémbe, rá a forró vizet és... és kérdőn fordultam Dave-hez:
- Vagy ez nem instant kávé?
Vigyorogva nézte a zaccos löttyöm:
- Nem, ez azt hiszem nem az.
- Na most már az - feleltem. - Vagy legalábbis kávé törökösen! :)
Afganisztán.
Az MRE-be (amerikai katonai fejadag) mindig van egy kis zacsi 3 az egyben nescaffé. Melegvíz viszont nem mindig akadt.
Beöntöttem a számba a port, kortyintottam hozzá vizett, megöblögettem, még kicsit ugráltam is, hogy jobban keveredjen.
Otthon.
Amikor a reggeli révületben fahéj helyett őrölt köményt sikerült...
Most pedig most van, a tegnapi Cadbury nyomai még a csészén:
Megjegyzés:
Azért a rothadó kapitalizmusban élve fel sem tűnik az, hogy pl. ha a kávé mellé egy tekercs csokiskekszből ha ki szeretnénk venni egyet, akkor az egy lesz. Nem pedig darabok és morzsa, mint itt.
Azonnal ezek az örök érvényű szavak jutottak eszembe, amikor rákérdeztem arra, hogy mi is ez:
Narancs.
Angolai narancs.
Végülis: nem savanyú, bár előszeretettel nyomom a teámba citrom helyett. Kellemesebbé teszi a szintén helyileg előállított és eper ízű - ezt onnan tudom, hogy elolvastam a filteren a feliratot - gyümölcsteát.
Ha gyümölcs, akkor zöldség is, ha zöldség is, akkor kaja.
Ejtsünk pár szót a helyben felszolgált fogásokról, melyeket egy catering cég szállít ki reggel, délben, este, ezzel az autóval:
Neeem, nem a puccos fehér, hanem a kicsi sárga a lényeg, én csak úgy hívom, hogy a nagy boldogság kicsi sárga autója.
A reggeli egyszerű, majdhogynem kontinentális.
Persze mindig van omlett, ami érdekes módon minden nap tonhalas. Kértünk valami változatosságot, hát lett zöldséges is, valamint főttojás (így, egyben: megspórolunk egy szóközt:)).
Mellé sült virsli, sült parizer szerű szalámi és mutatóban valami gépsonkára hajazó felvágott. Utóbbiért reggelente komoly harcok folynak, persze csak úgy úriasan, angolosan, visszafogottan. Mint mondjuk anno Sztálingrádnál: fegyverrel, ásóval, széklábbal.
Aztán egy ideje kerül méz, narancslekvár és vaj is, persze a tej, mangólé, műzli, tea és kávé mellé.
Pár napja tuti terrorista járt itt: becsempészett egy lekvárt. Reggeli révületben narancsnak néztem, esetleg őszibaracknak, hát vastagon kentem a vajas zsömlére.
Kiderült, hogy grépfrút, hogy rohassza rá a az ég a fundamentumot, vagy a konyhaszekrényt arra az elvetemültre, aki ilyen aljasságot bír elkövetni!
Mindehhez az említett zsömle (zsemlye, tudom ám!) jár, ami meglehetősen finom: vékony, roppanós kéreg és tartalmas belső:
(Délben és este ugyanez kerül kosárba, csak szeletelve)
Az elmaradhatatlan gyümölcstál is tartozék, többnyire avokádó, papaya, banán és ananász kerül felhalmozásra.
Reggeli után kávé, mi más?
Vagy csak úgy a gép előtt a híreket olvasva (közben mantrázom: nem baszom fel magam, ma nem baszom fel magam, ma azért sem baszom fel magam, de azért gyakran, egyre gyakrabban csúszik ki a számon egy-egy acsillagát*!):
Vagy ha nem vagyok túl lusta elfoglalt, akkor leballagok az étteremhez, teljesen üres, csak a személyzet tesz-vesz hátul, csöndesen. Az óceán amúgy is hangosabb:
Az ebéd és a vacsora már firnyákosabb.
A felhozatal nem nagy, limitált a tálalóasztal mérete, néhány kisebb kiegészítő mellett csak többnyire 3-4 nagy edény fér el rajta.
Az elsőben mindig rizst találunk, de folyamatosan variálják, fehér és barna rizs, benne hol zöldségek, hol magvak. A következő az esetek 99%-ban babfőzelék. Szerű valami, mert azért íze is van így, önmagában is, talán nem is főzelék, csak sűrűre sikeredett leves? Finom!
Aztán általában hal, illetve csirke több formában, plusz még megjelenik a csontos karaj, a marhaszelet és marhamáj. Utóbbi egészen lapos, fél centinél is vékonyabb féltenyérnyi szeletekben, hagymával, paprika karikákkal, roston sütve érkezik.
Imádom a resztelt májat, ez ugyan nem az de isteni! Csak azt nem tudom, hogy miként szeletelik olyan vékonyra...
A helyi konyhaművészetből is kapunk izelítőt néha.
Egyikről, mint kiderült, nemzeti eledelként beszél és ír a nemzetközi kulinária. Neve kalulu (ejtsd kálulu), helyileg: Calulu de peixe, vagyis hal kálulu. Gondolom itt a calulu annyit tesz, mint Indiában a curry, amit jól félremagyaráztak anno a britek, de az más tészta, most hagyjuk. A hal calulu tipikus angolai, valamint São Tomé és Principe-szigeteki étel. Szárított és friss hal mellé kerül paradicsom, fokhagyma, okra, édesburgonya és annak levele , spenót, cukkini és közepes tűzön, pálmaolajjal főzik.
Fúndzs (angolul funge, megtaláltam wikin, hehe) jár hozzá, ami magában ízetlen, és az ország déli részén kukoricalisztből, északon pedig a casava lisztjéből készült "puding", számomra kelő kenyér kinézetű és mint olyan nagyon no-no kategória.
Ezzel, és a korábban említett babbal tálalják a calulut. Rákeresve guglival mindenféle puccos formában látható, gondolom mint a paprikáskrumpli egy michellin csillagos étteremben: köze nincs a jó kis házi cucchoz. Számomra egyfajta zöldséges halászléként értelmezhető, és egyszer ilyen volt:
Máskor pedig ilyen:
Ez pedig a krumplipüré szerű fúndzs:
Egy dolgot nem említenek az útikönyvek: ebbe mindent belefőznek a halból, fejet, csontot, megamivan. Az első falattal mindjárt bele is állt egy szép darab szállka a szájpadlásomba, kibányászása után már óvatosabban faltam. Felteszem, hogy a halat csak úgy egyben beleteszik, aztán sejtésem szerint baromisoká főzik, mert csontjaira esik szét és a nagy kavarodásban tuti a szánkba is kerül ezekből. Szóval: óvatosan enni, szűrni a csontokat, mint planktonokat a bálna!
Hasonló szerezemény a kálderádá (rákeresve caldeirada) névre hallgató, szintén hallal/halból készült egytálétel, amit legegyszerűbben talán úgy tudnék lerni, hogy paradicsomos krumplileves, hallal.
Néha ilyenre sikerül:
Néha olaszosra veszik a témát és akkor milánói szerű ragu kerül az egyik nagy tálba, tészta a másikba. Sajt sajnos nem kerül sehova. Ilyen napokat jelez még a tonhalas penne is, azt egyfajta csavaros tésztával késztik, hogy felvegye a szószt. Ami ugye nincs... Ellenben valami más van ott, kilétét jóságos homály fedi:
A spagettit errefelé sok-sok sérgarépával tartják autentikusnak. Végülis semmi baj vele így sem, nem mozog, tehát ehető:
Néha muszáj összeálltani vegyestálat, mindenből egy kicsit, ha már semmi nem felismerhető az aznapi felhozatalban (azt a gyanús, szivacsos képződményt - úgy 2 óra tájékán - azért kihagytam az életemből):
És ha végképp nem találunk fogyasztásra érdemes dolgot, akkor irány az étterem, ahol kiváló a korábban említett steak, vagy rendelhetünk lobstert, esetleg egy egyszerű nyársat bbq módra megpakolva.
Édesség is akad az étlapon, még nem próbáltam, de ugye ami késik, az a máv:
(Korábbi vendég fotója)
Amire ügyelnünk kell az az, hogy ha csak annyit mondunk a picérlegénynek, hogy kóóók, akkor nagy valósznűséggel nem coke lesz az amit kihoz, hanem helyi serital, dobozban:
És végül, de nem utolsósorban, már bátran vásárolgatunk az útszélen árult magyar narancsból: kicsit sárgább, nem olyan édes mint az igazi, de finom!
