2022. augusztus 27., szombat

Még kajás

Repülőgépen utazva etetik az embert, mármint a hosszabb utakra gondolok, nem a Budapest - London, vagy még annál is rövidebb bakugrásokra
(Bááár... emlékszem még a MALÉV Budapest London járatán a marhapörire tarhonyával, vagy bizniszen Zürichből haza a bélszín budapest módra... hajajj!)









A fentiek a KLM Amszterdam - Accra járatán szólgálódtak fel, nasi/apetájzer/főfogás/és a desszert formájában (jó szeműek kiszúrták a fapapucsos só/bors szórót). A sajtos tálon a középső fügés, az valami fenomenális!



Még leszállás előtt jött egy angusztás hambi és kalap kabát.
Visszafelé nem tököltek annyit, mivel este 10 körül indultunk, egyszerre kipakolak mindent, aztán bedunyha!



Hajdanán-danán, amikor még a repülés nagyobb szó volt (hm... 3-4 éve?), emlékszem, hogy minden magára valamit is adó légitársaság gépeinek üléstámla zsebében ott lapult a hányózacskó és a "hogyan szaladjunk ki ha ég a ház" brossúra mellett egy-egy folyóirat, melyet havonta, vagy hogy frissítettek.
Rendszerint magammal vittem egyet a sivatagba, persze lopva mert hát mégis, mígnem felfedeztem a feliratot: ez az ön példánya, nawazze, lebuktam!

Noszóval, egyik ilyenben olvastam arról, hogy mi a célja a gépen történő etetésnek. Mármint amellett, hogy úgy-ahogy jóllakunk.
Egyrészt megnyugtatja az ideges embert, mert azért lássuk be, sokan fosnak a repüléstől akkor is, ha nem mutatják. Ott nyűszít és vacog lelkük mélyén egy kis részük, és nem nyugszik meg addig, amíg betont nem fognak a kerekek.
Másrészt megy vele az idő és ugye ez sem egy utolsó szempont.
Viszont!
És itt ugrik a majom a vízbe: a kabinban beállított alacsonyabb légnyomáson, emiatt a vérben fellépő alacsonyabb oxigénszint miatt, az ízeket másként éli meg az ember.



Az ugye nyilvánvaló, hogy ha az Everestre csak - kivéve pár keménytökűt - oxigénpalackkal csápol föl a halandó, és az csak 8845 m magas (többnyire), akkor 10 ezer méteren ugyancsak levegő után kapkodna az úri közönség (és a turista osztály). Ezért hát túlnyomást hoznak létre a kabinban, azonban csak nagyon kevés olyan gép akad, ahol a rendes, a talajszintnek megfelelő légnyomásban ücsöröghetnek a népek, azok is többnyire kisebb, főleg magán gépek.



Ha tehát nem a megszokott 100-200 méteres tengerszint feletti légnyomáson szolgálják fel a falnivalót, akkor az ízlelőbimbóink nem úgy érzékelik az édeset és a sósat a csökkentett légnyomáson, tehát - elvileg - az ételek íze "simább" lesz.
Persze nem csak a kabinnyomás befolyásolja azt, hogy kb. 30%-kal csökken a sós/édes ízérzékelés, hanem a szárazabb levegő, sőt még a hajtóműzaj is.



Mostani utamon kihasználva a telefon szenzorait meglestem az értékeket.
A Budapest - Párizs járaton ezek a következők voltak:
- hőmérséklet: 28.2°C
- légnyomás: 782.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 2127m
- páratartalom: 43.7

A Párizs - Luanda járaton:
- hőmérséklet: 29.8°C
- légnyomás: 822.4.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 1724m
- páratartalom: 46.7

Na akkor csapjunk bele a - magaslégköri - lecsóba!
(Az Insider cikke alapján)

Nézted már meg az italos kocsit a repülőgépen és láttad, hogy tele van paradicsomlével? Ez nem egy közönséges gyümölcslé, mint a narancs vagy az alma. Akkor miért isszák olyan sokan repülés közben? Egyszerűen fogalmazva azért, mert az ízlésed megváltozik, miközben a levegőben vagy. És ennek biológiai okai vannak...

Kezdjük a kabinnal, ami rendkívül száraz. Szárazabb, mint néhány sivatag. A száraz kabin kiszárítja az orrjáratokat, ami azt jelenti, hogy ízlelőbimbóink kevésbé érzékelnek. De nem ez az egyetlen része a kabinnak, amely elnyomja az ízérzékelést. Az alacsony kabinnyomás valójában csökkenti a vér oxigénszintjét, ami azt jelenti, hogy a szaglóreceptorok, az idegrendszer azon része, amely reagál a szagokra, kevésbé érzékennyé válik, ami valójában gyengíti a szaglást.

Ráadásul nem csak az utastérben lévő környezet befolyásolja az érzékszerveinket. A motorok zaja is nagyban hozzájárul ehhez.
Egy 2010-es tanulmány egy szimulált repülőgépkabinon belül és kívül egyaránt tesztelte az emberek ízlésérzékét. A kutatók azt állapították meg a tesztek végén, hogy az édes és a sós ételek iránti érzékenység 30%-kal csökkent az utastérben.

Ez a meggyengült ízérzék pedig sok problémát okozhat a légitársaságokat ellátó vendéglátósoknak, akiknek minden receptet módosítaniuk kell, hogy ezt figyelembe vegyék. Ráadásul nem minden íz egyformán hat. Egyes összetevők, például a curry és a citromfű, valójában intenzívebbé válnak fent a magasban, míg a fahéj, a gyömbér és a fokhagyma általában megőrzi ízét. Egyes légitársaságok természetesen intenzív ízeket használnak, például bizonyos gyümölcs- és növényi olajokat és koncentrátumokat, amelyek segítenek csökkenteni a recepthez szükséges extra só mennyiségét.

Szóval, mi köze a paradicsomlének mindehhez? Nos, a paradicsomlének általában van egy zamatos íze, amelyet umaminak neveznek. Az édes, a savanyú, a sós és a keserű ízek öt kategóriájának egyike. Egy 2015-ös tanulmány megállapította, hogy az umamival az ízjelenség gyakorlatilag "megfordul". Az Umami valójában a levegőben sokkal jobban érezhetővé válik.

Tehát ha legközelebb repülsz, próbáld ki a paradicsomlevet. És ne idegeskedj akkor sem, ha az ételed nem olyan jó ízű, mint a látvány alapján remélted. A szakácsok csak megpróbálnak alkalmazkodni valamihez, amiről nem is tudsz, pedig az orrod előtt történik...

Megjegyzésem:
Eszembe nem jutna paradicsomlevet inni repülőn, pedig imádom a paradicsomot, csak úgy magában is. Na nem a bolti kőkemény ízetlen szarokat, hanem a napérlelte dúslevű, jó illatú és épp leszakítottat, megborsozva és úúúgy beleharapva... jáháájj!

Zene:

2022. augusztus 25., csütörtök

Mai ima, ami...

... a kajáról szól.
Merugye tegnap berongyolt a katonaság.
Persze ez csak egyfajta megelőző intézkedés megnyugtatandó az úri közönséget: nem lesz baj.
Megvolt tegnap a választás, szorosnak ígérkezett, a végeredményt majd 4-5 nap múlva hirdetik ki.
Tehát ha lesz baj, az akkor lesz.
Mindegy is, addig itt csücsülnek a terepruhás puskás lovas emberek, valamint egy kisbusz nekünk, ha mégiscsak pucolni kellene innen, nagysebesen.
Ezen elmélkedtem épp, miközben a zuhany alatt a hajam samponoztam tegnap este, vagyishogy ha most szólalna meg a jajj-jajj-jajj, akkor hogyan is...

Mivel a jeles nap okán munkaszüneti napot hirdettek, az 500+ munkásunk nagy része hazautazott szavazni, csendes volt a reggel. Sem gépek zúgása, sem emberek ricsaja nem hallatszott a sötétítő függönyökön túlról, madarak pedig nincsenek.
Reggelire a mamma által sok-sok szívvel (és pár kiló cukorral) készített kajszilekvárt képzeltem el, vajazott kalácson, kakaóval.
És láss csodát! Tudok teremteni.



Persze ehhez be kellett pakolnom otthon, na de akkor is, az nem képzelhető el, hogy a teremtéshez is szükséges némi előrelátás? Na ugye...
Jó, hát kalácsot még nem sikerült, de dolgozok az ügyön.

A délelőtt folyamán végre sikerült lecsapnom egy kis vérszívó dögöt, legalábbis csak ő keveredett gyanúba, mivel mint említettem, itt nincs egy fia szúnyog sem.
Korábban Algériában, vagy hol az ördögben futottunk össze ilyesmivel, ott tűzlégynek hívták, ami angolul ugye firefly, de ennek semmi köze szentjánosbogárhoz, amely szintén úgy neveződik.
"These bites may be from small biting midges, often called “no-see-ums”. They are also known as punkies or sand flies." - mondja az írás.
Ez itt tuti nem harap többé:





Estére BBQ volt beígérve, de elnézve az ebédlőben serénykedő kínaiakat, az egyre távolabbi dolognak tűnt.
Körbeálltak vagy tizen egy asztalt, melyen rengeteg kis tenyérnyi, kerekre lapított tészta volt felhalmozva, középen pedig egy hatalmas tálban fűszerezett darálthús. Mindenki azon ügyködött, hogy kis húst pakoljon a téttába, azt félbehajtsa és összenyomkodva a széleket lezárja.
Az eredmény itt látható, az összes tálcán az található, de ez csak a fele annak, amit elkészítettek. A másik fele már a főzővizekben készül sorsa beteljesedésére.



Közben alkonyodott...



BBQ még mindig sehol... a sütő szerkentyű ott árválkodott az ebédlő fala mellett, üresen.
Mick elszaladt hogy hoz valamit, amitől könnyebben csúszik a kóla: whiskey lesz az, jegyezte meg Danie egy hunyorítással, ő ért ezekhez a dolgokhoz.
Aztán 6 körül véglegessé vált: dumplings lesz a menü és sült bárány... bevégeztetett.

Érdekes... Illetve nem érdekes, mert mindenütt megfigyeltem ahol csak jártam, a kínai térfélen a szószok, fűszerek mellett mindig akad fokhagyma. Elvégre egészséges, ők így tömik az arcukba, mi bogyó formájában. A lényeg az, hogy hasson:



A mi térfelünkön sült hal, alá egyfajta tejszínes szósszal, fűszeres kéregben ropogósra sült csirkeszárnyak és mindenféle zöldségdarabkákkal bekevert spagettiszerűség mellett ma rántva elkészített shrimp - nagyobb, mint a koktélrák - várt ránk, utóbbiból pakoltam krumpli és rizs mellé kicsit.
Vagy sokat.

Attól függ, ki hogy méri, itt már a második kör fele látszik.



Mire végeztünk mindennel, besötétedett:





Hát ilyen itt egy unalmas nap, amikor nem történik semmi...
Hiába az ima, teremteni nekünk kell.

Ps: Irakban is összefutottunk ilyen kis rohadékokkal, mint ez a légy, ott "black fly"-ként azonosítottuk:
Klikk ha érdekel


Zene!

2022. augusztus 23., kedd

Tábori lap Karády Katalinnak



Ennyire azért nem súlyos a helyzet, még akkor sem, ha itt a déli féltekén most még tél van (októberben jön a nyár).
Na jó, csak estefelé kell pulcsi, napközben kellemes 24-26 fokra melegszik fel a környék, miközben rendszerint még gyengén cirógató szelecskét is kapunk.
Breeze... hogy rohadna meg az angol, ahol mindenre akad megfelelő szó.
Ja igen: szellő, jól van na, csak nem könnyű itt rátalálni ebben a nagy havazásban...

Megérkeztünk.
Első blikkre nem is rossz, a lakópark úri negyede felett legalább tető van, nem kopog majd az eső a konténer tetején, mint Gánában. Ergo be sem ázunk, mint Gánában.
Vidám volt ott arra riadni a sötétben, hogy hirtelen hideg víz zúdul a fejemre. Félálomban azt hittem, hogy a Titanicon vagyok.
Megint.



Az etetőhelyek is meglehetősek, ez itten a kínai térfél:



Ez pedig a miénk:



Persze szabad az átjárás a kettő között, a kínai séf beszél angolul és bármit elkészít, ha kérjük. Az angolai séf is beszél angolul, és bármit elkészít, ha kérjük. Vicces, amikor délben a kínai térfélen vannak rántott halrudacskák, este pedig az angolain. Azonnal felmerül a gyanú: ezek kooperálnak!
Mi kellhet még a boldogsághoz?
Alvás.
Az ágy - mint a sarka látszik echte baldachinos - egybeépült az irodával és a feredőszobával, így nem kell sokat gyalogolni egyik irányba sem, ráadásul jövet is és menet is útba esik a hűtő, mely kincseket rejteget, nem is hagyom soha magárat:





Az ottan kéremszépen eredeti, füstön füstölődött és jó adriai levegőn száradt sonka, hozzá horvát házikolbász, alatta az ungarische szarvas szalámi, pokol tornáca kolbász és társai, kis paranyicával megtámogatva. Valahol bújik még három sólett konzerv is, mert készültem: a kínai konyhánál sosem lehet tudni azt, hogy mire számíthat az ember.
A szoba tartozéka még a kávéfőző készlet, melyet a másodperc törtrésze alatt elérek a gurulós székkel, in case of vészhelyzet.

Az ellátás.
Pötyögök a gépen, kopogtatnak:
- What?
Kérdezem, mert udvarias vagyok.
Nem mindig, csak ha zavarnak.
Bejön a séfkalapos srác, hozott üdítőket és red bullt. Utóbbit félrerakom, az aknakutatóknál dolgozik egy fiatal legény, ő szereti.
Negyedóra múlva kopogtatnak:
- What?
Bejön egy másik séfkalapos srác, hozott almát, banánt és narancsot.
Öt perc múlva kopogtatnak:
- Now what the f(word)?
Bejön egy séfkalapos srác (nem az előző), hozott dobozos jégkrémet, és dobozban sütiket.
Hát így...

Már csak a takarítónőket kell elhessegetnem: nem, nem kell felmosni minden nap, nem, nem kell bevetni az ágyam, nem, nem adok semmit oda mosni!
Utóbbit márcsak azért sem, mert ahogy hallottam, nem nagyon nézik a címkéket azügyben, hogy ezt most hány fokon és mivel...
A vasalás hasonlóképp történik, vadiúj nadrágon, pólón ejtve istentelen nyomokat.
A csapat whatsapp grouppja pedig tele van ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel: kinek kell egy fekete nike póló, ugyanitt diesel alsógatya kerestetik.
Így hát a felderítés eredményeképp kifigyeltem, hogy este szabad a mosoda, online kielemeztük az én drágámmal az egyik pöpec mosógépet, követtem az instrukciókat és a 28 perces program szépen kivitte azt, amit ki kellett vinnie a pólókból és egyebekből.
A fentiekre tekintettel so far so good, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.

Pillanatnyilag a helyi, vagyis országos választásra készülünk, ami holnap lesz, így holnap nincs munka.
A környező népek is készülnek a választásokra, ahogy olvasom a híreket, tőlünk északabbra a békés véleménynyílvánítás jegyében tegnap jó pár katonát lelőttek. Welcome to Cabinda.

No de ami a legfőbb: itt nincs, mégegyszer mondom, nincs, sőt, kiemelem: nincs szúnyog!
Hallelúja!

Menedék!

2022. augusztus 21., vasárnap

Lennon/White Trash Beautiful

Másnap Henrynek nyoma se volt az undorító kis nyomortanyán, és Harry atya aggódni kezdett.
- Ez nem vall a fiunkra, mama - mondta a derék vén banyának, aki velük lakott.
- A kesely pohassza meg az ángyélusát - válaszolta a mama tájszólásban.

(Ez volt Lennon.)

Amint már ki is találtad, a kis fiatal Henry elszökött hazulról, világgá menni.
Még ez is Lennon, de itt már hajaz egy picit a dolog a jelenre, bár szökni nem szöktem - sőt... maradtam volna otthon, ha lehet -, csak ugye az aszály, meg a muszáj két nagy ellensége az emberiségnek.
Remark: hogy miért az idézet? Valami oknál fogva már itt a táborban felmerült a "kesely pohassza meg az ángyélusát", és hát így...
Különben is el kellett kezdeni valahogy.

Még mindig PCR teszttel indul a dolog gyakorlati része (az elméleti a vízummal és a repülőjeggyel, de azt intézi más).
Az orrba(n) turkálás még csak-csak, de a garatos dolognál már igencsak játszott a hányási inger, vagy reflex, vagy mifene, szerencsére csak rohadtnagy köhintésbe realizálódott a dolog és nem terítettem be a helyet a reggeli szendvics/kávé/süti repeszeivel amolyan Sugár Iván módon, de azért repült ott néhány dolog...
Elnézést kértem, de az asszisztens a védőszemüveg mögül csak mosolygott: megszoktam már.
És még háromszor...

Aztán már a Liszt Ferin integettünk még egymásnak amíg tudtunk, végül elnyelt az Airbus A320-200-as méretes gyomra.
Leszállás után ott döcögtünk el a kiállított Concorde-tól nem messzire:



Párizs, 8 óra az E terminál lounge-ban, használjuk még ki a gold kártyát, szeptemberben úgyis lejár. Nem volt rossz a felhozatal és kényelmes volt a fotel, indulás előtt az utolsó desszert. Az a kis kerek izé valami istenifinom csokis krémmel töltve.... mmmmmmmennyei:



Aztán az A330-200-as légibusszal egy 8 óra 20 perces repülés következett, az út ugyan eseménytelenül telt (szükséges felrakni a maszkot? szabadon választott...), ám a leszállás annál mizerábilisabbra sikerült.
Ugyan már a párizsi induláskor elrebegte a capitano, hogy a reptéri fények Luandában nem tökéletesek, így lehet hogy az égen várjuk be a napfelkeltét, de ki a fene törődött akkor azzal.
Út közben sikerült egy ilyen csillagos fotót kreálnom Dél Keresztje, jövök!), tudom, nem nagy szám, telefonos meg minden, de nekem teccik:



Leszállásnál szokásosan az előre néző kamerát hesszelem, ugyan beleszólni nem tudok a dolgokba, de legalább látom azt, ha a főnök szuiszájd hajlamoktól hajtva közelíti a betont, és akkor a megfelelő időben még egy jó nagyot kurjanthatok. Merugye az álmoskönyv szerint ilyen esetekben nagyon sokáig nem kurjant az ember...
Első blikkre nem tűnt izgalmasnak a dolog:



Hogy miért nem folytatta a megközelítést itt... hát... talán tapasztalatlan volt a másodpilóta és okítani szerette volna (oké, ha jobban odafigyelünk, akkor láthatjuk azt, hogy nem minden szükséges fény égett ott azért. És épp a legfontosabbak hiányoznak..).
Mindenesetre annyira jól sikerült a dolog, hogy a második megközelítésre már akkora köd (vagy pára) lepte el a repülőtér környékét, hogy ILS nélkül akkor már esélyünk nem volt kerekekkel érinteni a betont, az alumínium pedig mint jól tudjuk eléggé gyűrődik olyankor, amikor nagy sebességgel találkozik az álló talajjal.

Így aztán megint dél, forduló, fel megint északra és kicsit köröztünk ott, hátha jobb lesz az idő. Nem lett jobb. Újra elhalasztódott a leszállás, megint délen forduló, fel északra, megint körözés, majd nekifutottunk újra.
Itt már azért vakaródzott az úri közönség ott is, ahol nem viszketett, amikor elkezdtünk beleereszkedni a tejfölbe:



Minden jó ha vége jó, még tapsot is kapott a személyzet, pedig az ugye mostanában már nem divat.

Azért a videó time stamp azt mutatja, hogy 6 perc híjján egy órát köröztünk. A flight radaron és a fedélzeti képernyőn ennyi maradt meg ebből:





Egy darabban voltunk és ez a lényeg:



Staffhouse, business flight (az extra pénzért kaptunk 1 (egy) műanyag pohár vizet, de legalább az extra legroom lehetővé tette azt, hogy a laptoptáska elférjen előttem. Azt már korábban is megtapasztaltam belföldi járatokon (legalábbis Afrikában), hogy a szabvány méretű tatyó a minipolcra nem fér be, hazafelé tehát laptop a kézben lesz, a többi cuccot pedig fel kell adnom sajnos:



És a jó öreg Futila, bár már majdnem 10 óra volt, a bookolás után még egy gyors vacsi belefért:





Reggel szaladás a táborba, ami végre elkészült (másfél hónap csúszás a tervezetthez képest, semmiség), átvenni a tudást, merugye most én vagyok a válltáska, vagy váltáska.
Délután beach, utolsó vacsoránk itt, kérdés lobster vagy steak. Utóbbi győzedelmeskedett, a mellékelt forró kövön sikerült is kihozni belőle egy blue/rare verziót, ami ugye a kedvencem.





És a naplemente... ma rózsaszínbe öltözött:



Reggel egy coffee még a medence mellett, élveztük a csendet, vártuk a fuvarost aki majd elszállít minket a táborba...



És egy utolsó pillantás az óceán felé, mert a poros út mellett nem ilyen lesz a kilátás:






Ez pedig a zene:

2022. július 23., szombat

A 7. nap

53 éve ezen a napon már a Föld felé tartott az Apolló 11 - legalábbis az a része, ami még megmaradt az induláskor nagyjából 110 méter magas/hosszú űrhajóból -, maga mögött hagyva a Holdat, rajta a két űrhajós, Armstrong és Aldrin lábnyomát.
És akkor - a Houstonnal élő kapcsolatú tv adásban - Aldrin hangja hallatszott a rádióban:
- Let's get some music... how about these tapes?

Megjegyzés:
Mickey Kapp, a Kapp Records alapítójának fia*, néhány űrhajóssal baráti viszonyt ápolt. Az asztronauták hallani akarták kedvenc dalaikat a küldetés során, így őt bízták meg azzal, hogy azokat egy kazettára töltse. A hangkazetta még viszonylag új formátum volt több mint 50 évvel ezelőtt, amikor a népszerűségi listákat a Beatles, a Rolling Stones és hasonló kaliberű zenekarok vezették, de kompakt mérete – kisebb, mint az akkori "hordozható" 8 sávos szalagkazetta – ideális hanghordozóvá tette.

A NASA 1968-ban kezdte felszerelni az űrhajósokat kis Sony TC-50 kazettás magnóval, amely hasonló volt, mint a később, az 1979-ben majd megjelenő hordozható sztereó Walkman, csak épp hangszórója volt. Gyakorlatilag egy jó nagy diktafont képzeljünk el (itt épp Aldrin pörgeti meg a tv adásban):




Először az Apollo 7 küldetése során, 1968. októberében vitték az űrbe a szerkentyűt. Az ötlet az volt, hogy jegyzettömbbe írás helyett könnyebben rögzíthessék a küldetés során az esetleges megjegyzéseiket. Emellett szórakoztatásra is használhatták a fiúk a kazettás felvevő és lejátszókat.

A dal:
Mother Country, előadó John Stewart.
Stewart, aki frissen lépett ki a Kingston Trióból, 1969 májusában adta ki alapító country albumát, a California Bloodlines-t, alig két hónappal az Apollo 11 felszállása előtt, és látszólag túl korai volt ahhoz, hogy felkeltse az elfoglalt űrhajósok figyelmét, akik veszélyes űrutazásra készültek.
De valahol Aldrin hallotta a lemezt és megtetszett neki az album hetedik száma, amely az eredeti bakelit második oldalán volt eltemetve.



Még egy megjegyzés:
Az Apollo 11 kazettáján a következő válogatás szerepelt:
Fly Me to the Moon’, Frank Sinatra
Galveston’, Glen Campbell
People’, Barbra Streisand
Mother Country’, John Stewart
Three o’ Clock in the Morning’, Lou Rawls
Angel of the Morning’, Bettye Swann
Spinning Wheel’, Blood Sweat & Tears
Mist of the Moon — Music Out of the Moon’ and ‘Moon Moods’, Dr. Samuel J. Hoffman, Harry Ravel and Les Baxter
Everyday People’, Peggy Lee
Everyone’s Gone to the Moon’, Jonathan King



Még egy utolsó megjegyzés:
Mivel Kapp közvetlenül a mester felvételekről másolta ki a dalokat, amelyekért azután jogdíjat sem fizetett, ő volt talán az első zenei kalóz a történelem során.

Na még egy utolsó:
As Neil Armstrong said during the trip back from the Moon, "No matter where you travel, it's always nice to get home."



Meg még egy utolsó:
Ilyen volt az űrhajó, amivel eljutottak a holdra, és épségben vissza is hozta őket:



A legvégső megjegyzés a "Még egy utolsó"-hoz:
A fent jelölt részek kissé kinagyítva:

2022. július 22., péntek

Homeward bound

Milyen messze van Luanda Párizstól, ha reptértől reptérig mérjük?

A Vincenty-képlettel számolva:
4036,027 mérföld
6495,356 kilométer
3507.212 tengeri mérföld
Az előbb említett képlet a Föld ellipszoid modelljének segítségével kiszámítja a távolságot a Föld felszínén lévő szélességi/hosszúsági pontok között.

Haversine képlettel sszámolva:
4050,792 mérföld
6519,117 kilométer
3520,042 tengeri mérföld
A hassine képlet kiszámítja a szélességi/hosszúsági pontok közötti távolságot gömb alakú földet feltételezve (nagykör távolság – a két pont közötti legrövidebb távolság).

A Luanda Quatro de Fevereiro repülőtér és a párizsi Charles de Gaulle repülőtér közötti becsült repülési idő 8 óra 8 perc.

Persze minden nagy ugrás egy kis lépéssel kezdődik, először el kell jutni a beach-ről a cabindai reptérre. Aztán lépünk egyet onnan a luandai reptérre, ahonnan már csak egy jókora ugrás a CDG.

Mint már többször megjegyeztem, az egerek és emberek tervei rendszerint füstbe mennek. Ha nem is teljesen füstbe, azért Murphy nem alszik, dolgozgat folyamatosan, mint itt is történt.
Érkezésem óta megvolt a visszafelé jegy mind Cabindából, mind Luandából.
Innen délután 5:15-kor szállok fel, fél hatkor Luandában vagyok, átvitorlázunk a nemzetközi oldalra és onnan 9:50-kor huss! Bőven lesz 3 órám arra, hogy átjussak mindenen.
Reggel megbeszéltük, hogy háromkor indulunk mert kb. 1 óra az út és be is kell csekkolni.

Délben aztán ez fél egyre változott, hiába kérdeztem azt, hogy mi a fenét csinálunk ott negyed hatig, csak sejtelmes válaszok jöttek, hogy a gép 3:10-kor indul.
Ráadásul nem Dave-vel megyek, ellenben Morisszal, a helyi campbossal.
Ha vele, hát vele. Egyébként is csípem a kortalan öregurat, állítólag királyi vér csörgedezik ereiben. Az biztos, hogy van egyfajta kisugárzása. Nem az a csernobili féle, inkább amolyan megnyugtató, minden rendben lesz féle.

A reptérre vezető út eseménytelenül telt el.

Legalábbis ezt írtam volna, ha nem kapunk egy telefonhívást úgy félúton, melyben az ügyintéző kisasszony sűrű elnézések közepett arról tájékoztatott, hogy ő megváltoztatta a repülőjegyem a reggel 8:50-es gépre, csak épp nekünk elfelejtett szólni 5 héten át.
De ne aggódjak, mert vagy elrepülök ma, vagy nem.
Mondtam neki, hogy köszi, nem aggódom, mivel én is erre a következtetésre jutottam.
Közben Morisz nyugtatgatott, hogy minden oké lesz. Esetleg nem.
Így értünk a reptérre:



Első dolgunk az Air-akármi irodájának meglátogatása volt, ahol röpke negyed óra alatt kiderült, hogy ők nem kompetensek, menjünk másik társasághoz.
Ott hoszú sor ácsorgott egy ablak előtt - jegyet szeretnének venni, tájékoztatott Morisz -, aztán hirtelen rácsapott egy, az oldalsó ajtón kilépő főnökforma emberre. Jó ideig győzködte, majd be kellett mutatnom a Luanda - Párizs jegyem.
Látva, hogy nemzetközi gép lekésésének esete forog fent, azt mondta, nyugodjak meg, elintézi.
Szaladtunk jobbra, szaladtunk balra, közben újabb tárgyalások a háttérben, már a beszállókártyát kiadó pultoknál, végül az lett, hogy majd amikor 4:30-kor befejeződik az utasok ellenőrzése, utána jövünk mi, mert közben kialakult egy 5-6 fős társaság a váróban.

Közben hívott főnököm Londonból, hogy ha nem mondjuk vissza a repjegyet 5-ig, akkor ugrott az ára.
Megnyugtattam, hogy fél ötkor kiderül.
Nem derült ki.
4:30 - semmi
4:35 - semmi
4:40 - semmi
4:45 - semmi, de Morisz megnyugtatott, hogy a minden rendben lesz esélye 50%, és az tuti, mert elég szép összeget fizetett ki a főnökforma embernek akkor, amikor nem látta senki.
4:50 - semmi, de London ideges
4:55 - Banzááááj! Rohanás, a mérlegre dobtam a bőröndöm, megkaptam a beszállókártyám és irány a váró, felhívtam Londont, hogy megyek!
Innen már simán és olajozottan ment minden.

Befutott a kis gép és betömörültünk (egy szabad hely még így is maradt):



Csak az a ventillátor forogjon már!


Forgott...
Időben érkeztünk, Mario várt rám és átfuvarozott a nemzetközire, hála a KLM-es gold kártyámnak, még a priority line-okat is használhattam, sőt kaptam jegyet a business lounge-ba, ahol végre szusszanhattam, és egy istenes adag tejszínes bélszínnel, némi szendviccsel és pár sütivel pótoltam az ebéd óta leesett akksi töltést.

Az A332 Airbus időben indult, a leghátsó, középső sort választottam korábban. A sámándobok hangjára telihold alatt áldozott fekete kakas meghozta az eredményt: a full teli gépen egyedül ücsörögtem.

Ha jól tévedek, Kissinger mondta egyszer azt, hogy hátsó sort az választ, aki vagy imádja nézni a hasmenéses embereket, vagy magának is hasmenése van.
Mint kiderült, itt nem budi van hátul, hanem a potyakávé lelőhely, emellett nekem sem volt hasmenésem, szóval megvártam a vacsit, aztán valahol itt elborultam, mint az ólajtó:



A reggeli kis tatyó ébresztett, aztán már ereszkedtünk is.
Átváltottam az előre kamerára és felvettem a leszállást.
A képernyő közepén kellett volna lennie a középvonalnak, mivel csak az utolsó pillanatban fordították be a pilóták a gépet, bal oldalszélre gyanakszom:



Kiszállás után még egy fotó a hajtóműről:



Innen már egyszerű volt minden: a sztrájk miatt több mint két órás késéssel indult a gép, a Liszt Fe Ferihegyre pedig nem érkezett meg a csomagom, további 2 órás sorbanállás, mivel a velem utazó amerikai nyugdíjas csapat előttem ért az ablakhoz.
Nem, nem voltak gyorsabbak, csak olyan frankó a tájékoztatás, hogy 8 embert kivárva egy másik ablaknál derült ki: három helyen ügyeznek a különböző légitársaságokkal. Esmét tanultunk valamit...

Itt meg megjegyzem, hogy szegény amerikaiak tőlem kérdezték azt, hogy miként kell kitölteni a formanyomtatványt, mert azon ugye - teljesen logikusan - csak magyar szöveg volt.
Hülyék!
Nem az amerikaiakra gondoltam.

Ps: Minden jó, ha vége jó, megérkezett 10 nap múlva a bőrönd, és benne épen a két doboz Cuca sör!




Zene: