- Ez nem vall a fiunkra, mama - mondta a derék vén banyának, aki velük lakott.
- A kesely pohassza meg az ángyélusát - válaszolta a mama tájszólásban.
(Ez volt Lennon.)
Amint már ki is találtad, a kis fiatal Henry elszökött hazulról, világgá menni.
Még ez is Lennon, de itt már hajaz egy picit a dolog a jelenre, bár szökni nem szöktem - sőt... maradtam volna otthon, ha lehet -, csak ugye az aszály, meg a muszáj két nagy ellensége az emberiségnek.
Remark: hogy miért az idézet? Valami oknál fogva már itt a táborban felmerült a "kesely pohassza meg az ángyélusát", és hát így...
Különben is el kellett kezdeni valahogy.
Még mindig PCR teszttel indul a dolog gyakorlati része (az elméleti a vízummal és a repülőjeggyel, de azt intézi más).
Az orrba(n) turkálás még csak-csak, de a garatos dolognál már igencsak játszott a hányási inger, vagy reflex, vagy mifene, szerencsére csak rohadtnagy köhintésbe realizálódott a dolog és nem terítettem be a helyet a reggeli szendvics/kávé/süti repeszeivel amolyan Sugár Iván módon, de azért repült ott néhány dolog...
Elnézést kértem, de az asszisztens a védőszemüveg mögül csak mosolygott: megszoktam már.
És még háromszor...
Aztán már a Liszt Ferin integettünk még egymásnak amíg tudtunk, végül elnyelt az Airbus A320-200-as méretes gyomra.
Leszállás után ott döcögtünk el a kiállított Concorde-tól nem messzire:
Párizs, 8 óra az E terminál lounge-ban, használjuk még ki a gold kártyát, szeptemberben úgyis lejár. Nem volt rossz a felhozatal és kényelmes volt a fotel, indulás előtt az utolsó desszert. Az a kis kerek izé valami istenifinom csokis krémmel töltve.... mmmmmmmennyei:
Aztán az A330-200-as légibusszal egy 8 óra 20 perces repülés következett, az út ugyan eseménytelenül telt (szükséges felrakni a maszkot? szabadon választott...), ám a leszállás annál mizerábilisabbra sikerült.
Ugyan már a párizsi induláskor elrebegte a capitano, hogy a reptéri fények Luandában nem tökéletesek, így lehet hogy az égen várjuk be a napfelkeltét, de ki a fene törődött akkor azzal.
Út közben sikerült egy ilyen csillagos fotót kreálnom Dél Keresztje, jövök!), tudom, nem nagy szám, telefonos meg minden, de nekem teccik:
Leszállásnál szokásosan az előre néző kamerát hesszelem, ugyan beleszólni nem tudok a dolgokba, de legalább látom azt, ha a főnök szuiszájd hajlamoktól hajtva közelíti a betont, és akkor a megfelelő időben még egy jó nagyot kurjanthatok. Merugye az álmoskönyv szerint ilyen esetekben nagyon sokáig nem kurjant az ember...
Első blikkre nem tűnt izgalmasnak a dolog:
Hogy miért nem folytatta a megközelítést itt... hát... talán tapasztalatlan volt a másodpilóta és okítani szerette volna (oké, ha jobban odafigyelünk, akkor láthatjuk azt, hogy nem minden szükséges fény égett ott azért. És épp a legfontosabbak hiányoznak..).
Mindenesetre annyira jól sikerült a dolog, hogy a második megközelítésre már akkora köd (vagy pára) lepte el a repülőtér környékét, hogy ILS nélkül akkor már esélyünk nem volt kerekekkel érinteni a betont, az alumínium pedig mint jól tudjuk eléggé gyűrődik olyankor, amikor nagy sebességgel találkozik az álló talajjal.
Így aztán megint dél, forduló, fel megint északra és kicsit köröztünk ott, hátha jobb lesz az idő. Nem lett jobb. Újra elhalasztódott a leszállás, megint délen forduló, fel északra, megint körözés, majd nekifutottunk újra.
Itt már azért vakaródzott az úri közönség ott is, ahol nem viszketett, amikor elkezdtünk beleereszkedni a tejfölbe:
Minden jó ha vége jó, még tapsot is kapott a személyzet, pedig az ugye mostanában már nem divat.
Azért a videó time stamp azt mutatja, hogy 6 perc híjján egy órát köröztünk. A flight radaron és a fedélzeti képernyőn ennyi maradt meg ebből:
Egy darabban voltunk és ez a lényeg:
Staffhouse, business flight (az extra pénzért kaptunk 1 (egy) műanyag pohár vizet, de legalább az extra legroom lehetővé tette azt, hogy a laptoptáska elférjen előttem. Azt már korábban is megtapasztaltam belföldi járatokon (legalábbis Afrikában), hogy a szabvány méretű tatyó a minipolcra nem fér be, hazafelé tehát laptop a kézben lesz, a többi cuccot pedig fel kell adnom sajnos:
És a jó öreg Futila, bár már majdnem 10 óra volt, a bookolás után még egy gyors vacsi belefért:
Reggel szaladás a táborba, ami végre elkészült (másfél hónap csúszás a tervezetthez képest, semmiség), átvenni a tudást, merugye most én vagyok a válltáska, vagy váltáska.
Délután beach, utolsó vacsoránk itt, kérdés lobster vagy steak. Utóbbi győzedelmeskedett, a mellékelt forró kövön sikerült is kihozni belőle egy blue/rare verziót, ami ugye a kedvencem.
És a naplemente... ma rózsaszínbe öltözött:
Reggel egy coffee még a medence mellett, élveztük a csendet, vártuk a fuvarost aki majd elszállít minket a táborba...
És egy utolsó pillantás az óceán felé, mert a poros út mellett nem ilyen lesz a kilátás:
Ez pedig a zene:
