Az idő rohan, már júniust írunk, itt, Kurdisztánban, majdnem teljes gőzzel vágtat a geodézia is. Még két ember hiányzik, de nagyon...
- Right, right - hallom a rádióból. Az első biztonsági kocsinkból érkezik az adás, azt jelenti hogy lefordulunk jobbra. Hamarosan elérjük az Erbilből kivezető (és bevezető) nyugati nagy ellenőrző pontot, még a sorunkra várunk amikor halljuk az új üzenetet:
- Checkpoint clear.
Minden kocsiban ülő biztonsági bemondja, majd indulunk Kalak felé. Tegnap pár bomba robbant ott az út mentén, a városban, 2 percnyire a tábortól, ahova tartunk. A srácok valami DAS-t emlegetnek, gőzöm sincs ki az, mi az, eszik vagy isszák. Megveregetem a tökfödőt a golyóálló tetején -itt vigyorog a lábam mellett-, jóvan dinnye, béke van.
Kalak is nyugis, csak a szokásos reggeli fölfordulás zajos, színes, kürtölős, kerregős, bégetős egyvelege száll a levegőben, lassan, mint a por, amely megüli az út mentén sorakozó üzleteket, kis boltokat, szerelő műhelyek sorát, grillt áruló éttermecskéket. Nincs szél.
Dél felé fordulunk, majd felkanyarodunk a - majdani - táborhoz:
A vibrók már itt parkolnak, bár a lakótábornak még csak az alapjait pakolgatták le nagy figyelemmel. A tábort majd két méter mély és ugyanolyan széles árok veszi körül, belső oldalán töltés, tetején szögesdrót. Erről nem rakok föl fotót, mert big brádá méjbi látja és tökön rúg.
Elindítjuk az ITRF mérést, ellenőrzöm azt, hogy minden rendben megy, aztán elbúcsúzom a srácoktól, irány Dohuk (vagy Duhok, ezt mindig keverem), a tartózkodási vízum (kártya) elkészítése a cél. Néha szundítok, néha a végtelen búzamezőket figyelem, aztán megint szundítok. A rádióban a koránt énekli valaki szép, tiszta, messze zengő hangon. A sofőr fiatal srác és úgy tűnik ez a kedvence, hagyom. Az út eseménytelen, csak a rádiójel gyengül ahogy elérjük a hegyláncokat, már nem szól a müezzin vagy ki a csuda, átváltunk helyi adóra, ami nyekergős népzenét jelent. Aztán negyed órányi kanyargós völgymenet után kibukkanunk a hegyekből, jobbra feltűnik a jellegzetes gömb alakú épület amit már a múlt évben is kifigyeltem, de még mindig építik.
Begurulunk a városba, a legény nem beszél egy szót sem angolul, de kb. tudom hova tartunk, mutogatok, ő pedig bólogat. Jobbra feltűnik az ismerős szálloda, bekanyarodunk, majd balra felhúzunk a villanegyed épületei között a dombra és már ott is állunk a bevándorlási hivatal (nem ez a neve, de jól hangzik) kapuja előtt, ahonnan az őrök persze azonnal elterelnek. Kissé lejjebb találunk parkolót, visszaballagok és megvárom az ügynökünket, aki érkezik is (időben, ahogy mondta, meglepő :)). Eltűnik az útlevéllel a kapu mögött, negyed óra és már jön is a passzussal, irány a vérvétel, merugye HIV teszt nélkül nincs vízum. Már fentük a fogunkat egy jó burgerre a közeli Mazi mall etetőhelyén, de előbb megbökettem magam. Aztán gurulás, forduló, beparkoltunk az áruház parkolójába és nyami, mindent bele! Mármint mindenféle cuccot bele a hambizsömlébe ami csak fellelhető volt a pult környékén. Majd egy magnum jégkrém koronázta meg az ebédet és elvileg indulhattunk volna vissza, de az erbili menedzsment jobbnak látta ha maradunk, ugyanis érvénytelen vízummal nem lett volna mostanság egészséges a számtalan ellenőrző ponton áthaladni, tekintettel a mosuli dolgokra.
Fogtam a kis csipet csapatot (magam és a sofőrt ugye) és bevezényeltem a mall melletti hotelba (tulaj ugyanaz a Mazi kaka*). Este aztán leballagtunk vacsorát venni, hm... itt jegyzem meg, hogy egy kiló cseresznye bevágása csak úgy, nem feltétlenül jó ötlet. Már ha a gázháztartás állása hatással lehet a környezetünkre... Már ha érdekel minket a környezetünk és annak véleménye.
Este aztán jobb híjján, kissé csodálkozva néztük a helyi híradóban azt, hogy miként szaladnak az irakiak Mosulból kifelé...
Másnap nem sok dolgunk akadt, a vízum elvileg 2 órakor lesz kész, mint megtudtuk. No hát a kontinentális reggelit feledve (finom bagett, joghurt, áfonyadzsem, baracklé) dél körül elindultunk becserkészni valami éttermet. Naná, hogy halasat!
Lassan araszoltunk a tömeggel a városközponton keresztül, ehh, mindenütt csak kofta, kebab, dürüm, pizzéria, grill csikken, na jó, álljunk le és ha nincs hal jó a bárány is -feltéve ha saslik- alapon betértünk az első helyre, melynek ablakában ott forogtak nyárson a husik.
Egyeztettünk, majd letelepedtünk a bejárattól nem messze az egyik asztalhoz. Rajtunk kívül csak egy fiatal srác tartózkodott az üzletben, hátul mosogatott valamit. A séf lelkesen mutogatta, hogy ne itt üljünk, menjünk beljebb... ööö... a sarok mögötti kis sufni részbe. Nem értettem miért, de aztán megláttam az állószekrény méretű légkondit. Hm... kedves, gondoltam, elnyomva az első blikkre felbukkanó mi az ördög, tán szégyelli hogy itt vagyunk gondolatot.
A légkondi ott magasodott, szépen, hetykén, fehéren. Ebben ki is merült minden tudása, mert nem működött.
A forróság pedig itt hátul megrekedt és még valami kellemetlen szag is terjengett hozzá, naccerű! De ha már jópofát vágtam ehhez az akcióhoz, maradunk, gondoltam. Aztán megérkezett két palacsintányi tekercs, vagy inkább tekercsecske. Hijjnye hát nem épp erre vágytam ám, hey... no mindegy. Sofőröm -elképedt pofámat látva- elmutogatta, hogy még érkezik majd több is, ettől kissé visszazuhant a pulzusom és nekiláttunk. Amint szájamban éreztem az első falatot, azonnal egyik kedves barátom jutott eszembe, elképzeltem ahogy az első harapás után ránéz a kezében tartott, kis zsírpapír tekercsből kikandikáló valamire és rázendít:
- Miamegveszekedettbüdösszarez?! Összesöpörték a földről a lehullott húst és nyomtak rá cipőpasztát?! He?!!!
Háááát... szerintem nem járt volna messze az igazságtól, mert kb. ilyen ízt éreztem, de én csak annyit gondoltam: nem mozog, ergo** megesszük. Aztán érkezett a második tekercs (bocsánat: tekercsecske) is, még rosszabbra sikeredett mint az előző (tán elfogyott a cipőpaszta), de azt is lenyomtam.
Fizettem és elhúztunk, persze dícsérve a konyhát, ahogy illik. Egy mobil üzletet kellett fognom, mert előző nap lemerült az egység a telefonomról. A következő keresztutca után megláttuk a telefonost. Előtte pedig egy halas éttermet. A bejárat melletti akváriumban szebbnél szebb halak úszkáltak föl-le***, mintha csak arra vártak volna hogy rámutass: őt szeretném. És azután ...
Így megy ez - mondta volna Vonnegut is.
Kettőkor megkaptam az útlevelem és a rezidens kártyám (esmét időben!) és elindultunk Erbil felé. A városból kifelé ott virított a gömbház, csak most a bal oldalon:
Útközben pesmerga oszlopokkal találkoztunk, Mosul felé tartottak nyugatról is és keletről is:
No majd ők kiverik a szart a tenoristákból, mutogatta el a sofőröm, én pedig elhittem, miért is ne? Tökös gyerekek a kurdok. És a kurd lányok is, csak persze másként, láttunk nem egyet a pkk -oppárdon, helyesen partizánok- kiképző területein, fönn északnyugaton a hegyekben.
Valami biztosan van, mert négyes-ötös csoportokban egyre több kocsi tartott Mosul felé:
Még szerencse, hogy nem a mosuli fő útvonalat választottuk, hanem rövidítettünk. Kalak előtt a hídon túl a távolban füstöt láttunk, az pedig Mosul felé lehet, nézegethettünk volna, ha épp ott zajlik valami.
Erbil előtt a nagy ellenőrzőpontnál belefutottunk a Mosulból menekülő arabokba, a fotón már látszik a fedett rész ahol a beléptetés folyik. Normál esetben 2-3 autó után már mi következtünk volna, de most valami megváltozott... Innen még pontosan egy óra és nyolc perc telt el, mire átgurulhattunk az ellenőrzésen, magunk mögött hagyva a közben csak az ég tudja mekkorára duzzadt sort. A tegnap esti híradóra gondolva az jutott eszembe, hogy valami mégiscsak bűzlik Mosulban. És a 22-es csapdájából megint csak Yossarian válasza jutott eszembe:
- Szar az, tábornok úr.
Aztán este lett, majd reggel és megint este lett és az ablakból néztem, ahogy a hajnali égen a Hold kísért Isztambulig...
Onnan pedig már csak egy ugrás hazáig, egy jó kis 1070km-es ugrás!
És egy zene:
...
* Kaka kurdisul annyit tesz: úr. (Elvileg délafrikaiul is, de azt nem tudom, úgyhogy... :))
** Ezt csak sejtem mit jelent, de jól hangzik, gondoltam bebiggyesztem oda.
*** Nem igazán föl-le, inkább oda-vissza, de az meg olyan hülyén veszi ki magát, hát nem? :)
... avagy Knife, találó név egy szakácsnak. Kezembe nyomta a kajás zacsit (majd odaadom valakinek, mert kint úgyis sült hal után kajtatok, vagy visszaérünk ebédre) a térkép, garmin napszemüveg mellé, Chyey (ejts Sháj) felkapott egy karton ásványvizet a hűtőből és kiléptünk a kapun. A biztonságiak már vártak minket, szokásos rituálé: kézfogásos hellószőr, nyitja az ajtót, behuppanok, húzza a biztonsági övet és adja a kezembe, csukja az ajtót és beül előre. Kiszúrom a vékony, fehér, spirálos vezetéket ami a füléből indul, mögékanyarodik hogy aztán lejjebb kicsivel eltűnjön az ing gallér alatt, a másik kocsiban ülő srácon is ilyet láttam kézfogáskor Hátrafordul, eligazítás:
neve, fegyverzet fölsorolása, kommunikáció fölsorolása, beleértve a nyomkövető rendszert, életmentős cucc, golyóálló és sisak hátul, kísérő kocsi mogottünk, nem szállok ki csak ha ő nyitja az ajtót, követem mint az árnyék, minden a szokásos.
Vadiúj totoja, jól megy nekik. Basraban egy kocsiért (emberestől ugye) napi 5000 friss ropogós dollárt fizettünk, egyszerű, szép kerek szám, belefért minden. Bő másfél hét és egy új kocsit vehettek...
A sofőr tolat, a hátsó kamera képe a konzolon, zöld segédcsíkok a parkoláshoz, ma már megszokott dolog. Azon viszont elképedtem tegnap amikor a két dokink pakolta a cucccait -hey, morfium akad-e?!- és teszteltek valami vackot, ami ékes amerikai angolsággal meglehetősen tiszta gépbaritonon mondogatta: check airway.... check breathing... Húazannya gondoltam, na ilyen kellene minden autóba, hiszen ha balesetbe futunk bele akkor kinek jut azonnal eszébe a stressz alatt hirtelen minden az eü tanfolyamról? Csak annak aki gyakorolja. Viszont ha elővenné az elsősegély dobozt és a kinyitásakor egy nyugodt hang elkezdené sorolni mit csináljon, tuti egyszerűbb lenne az élet. Ma már ezt egy csipbe bele lehet programozni, nem nagy ügy...
Gurultunk az ellenőrző pont felé, nyugodt voltam mert ugyan a vízumom már egy hete vagy hogy lejárt, de lezsírozták Takatak ezredessel (nem pont ez a neve ám, de hasonló :)). Szóval ha nagy gáz lenne, őt kell hívnom, ha kis gáz, azt elintézik a srácok.
A checkpoint charlie most üres, meg sem állítanak, kifelé egyszerű. Közvetlenül utána át kell vágnunk az araszoló kamionok között balra, mert nem a főúton gurulunk majd, hanem megcélozzuk srévizavé a hegyvonulatot, ami igazán csak dombvonulat és a google earth szerint nem több mint 150m magasan emelkedik ki a pusztából. Halkan surrognak a gumik a döngölt földúton, néha kavicsok pattannak ki a kerék alól, jobbra-balra mélynövésű búza sárgul, sok helyen már csak a tarló fogad minket, nagyszerű. Néha elhúzunk egy-egy öntözött hagyma parcella mellett, okra (vagy mi az ördög)és dinnyeföld mellett, mindenütt kis csatornákban terelgetett víz. Ami vízkutat jelent a közelben, ami gondot jelent számunkra, mert 120m-nél nem mehetnek közelebb majd a vibrók.
Jobbra a távolban olajfinomítók, gyűjtőállomások sorakoznak, balra a távolban épp dolgozik egy mélyfúró berendezés. Nem véletlenül lesz itt 3D, a már feltárás alatt is működő olajmezőn: pontosan fel szeretnék térképezni azt hogy mi is bújkál ott lent, pár ezer méterrel alattunk.
Végre nekiszaladunk a meredeknek, erőlködés nélkül feljutunk és nyugatra fordulunk a gerincet követő kitaposott nyomon. Amikor a második kis földből emelt körkörös sánc mellett megyünk el, megjegyzem hogy az ugye military cucc volt hajdanán-danán. Igen - feleli az én emberem- Szaddam idején amolyan határ húzódott itt és ezekben posztoltak katonák (nem blogot - tegyük hozzá). Normális esetben aknamezőt telepítettek köré, na nem azért mert virág nem maradt volna meg itt sokáig, de a kurdok néha odacsaptak... Gondolom azóta fölszedték, de inkább kissé odébb állunk meg pár kép erejéig. szólnak is hogy ne nagyon menjek el az útról.
Ahogy látom mindenki örül annak hogy megálltunk, előkerülnek a cigarettás dobozok, nevetnek amikor mondom hogy az mind női cigi nálunk. Miért? Mert vékony. :)
Lövök pár képet, távolban a torony: ahogy végez egyik lyukkal, megy a másikra - épp mint valami rossz szerető. A táborunk az egyik ilyen általa korábban elhagyott helyen lesz, ott a múlt évben fejezték be a fúrást és most majd a mi konténerlakóparkunk települ az ő konténerlakóparkuk helyére. Nem kell legalább kerítést, szögesdrótot, sáncot, őrtornyot, lámpákat telepítenünk. Ennyivel is gyorsabb lesz a fészekrakás, mivel nagyon ég már a talpunk alatt a talaj: amíg nem indul el az első geodéta brigád, addig csak költjük a pénzt...
Ilyen lesz a terep, nem igazán vészes ha nem ázik föl a talaj. Itt nem fog, legalábbis novemberig ez olyan biztos, mint ahogy az, hogy a tehénszar mindig lapjára esik.
Itt pedig látszik a távolban a folyó, amely mentén a múlt évben hadakoztunk. Akkor 4-5km-enként metszette egy-egy vonalunk, most 300 méterenként kell átlőni rajta, nem beszélve a kiskertekről, hajajj!
Még egy pillantás dél felé és mivel az óra is dél felé járt, elindultunk haza. Mármint Erbilbe haza.
az ellenőrző pontnál kis probléma volt csak, a srácok lekezelték azzal hogy kapott a katona egy palack hűvös ásványvizet, mindenki boldog volt és van annál szebb dolog ha mindenki boldog? Naugye! :)
Legyen egy ilyen is, mert ugye egy szó többet mond ezer képnél... vagy fordítva? Képnél ezer mond többet szó egy... ehh ennek semmi értelme! Namindegy, lássuk inkább osztakkó úgyisérti aki érti, aki pedig nem érti, az nem érti. Hát!
Ja még egy... száraz lesz, mert ez munka.
Akkor hát csapjunk bele a lecsóba! Itt kezdődött minden, a főhadiszálláson. Hívhatnám fészeknek is mert itt kottlok egész nap, jobbára:
Balra a Garminok várják a dózerpushereket, akik nem pusherik a dózert, csak terelgetik. A két taplop között (igen, a jobb oldali egy Alienware M18X) a legfontosabb felszerelés, a kávés... ööö... bögre vagy csésze, ezt sosem tudom megjegyezni :) Épp föl kellett szaladni a tetőre hogy ellenőrizzem az OmniSTAR inicializálást (jaj ezzel a szóval mennyi bajom volt '97-ben, kb 2 hétbe telt mire nem magyarul mondtam azt hogy "initialisation". Pedig tök szép kiejtve. Angolul. Göcseji tájszólással. Valahogy így: inisi(öe)lááájzééé(j)sön (amerikaiul értőket most nyilván megüti a guta, de hát evvan :)
Indulás előtt még egy pillantás a töltőre, a backup, vagy vészhelyzet Leica cucc akksijai töltődnek. A Leica 1200-as GPS-e olyan nekünk mint a generátor a házaknak: ha elmegy az OmniSTAR korrekció, vagyis a villany, akkor átváltunk Leica real time kinematic-ra, ami ugye megfelel a generátornak, oszt megint lesz villany, vagyizéhogyismongyák: munkatevékenységszaporázás.
Ja és ott látszik az elektronyos teniszütő is, amellyel esténként mutatom meg a szúnyogoknak azt, hogy ki az úr az almáskertben. De nagyon ám!
Persze ez csak egy pillanat volt, miközben kitolattam a székemből, és már fordultam is a konyha felé, amelynek ajtaja a konferencia asztal/ebédlő kiterjesztést megkerülve érhető el. Merugye a tetőre kávé nélkül felmenni istenkáromlás, azt pedig itt komolyan veszik, vannak szabályok amelyeket nem érdemes cseszegetni.
Belépve mit látunk? Hát a konyhát. És kit látunk? Hát a dokit és az úrisofőrt. Utóbbi Dodge-ával szaladtunk pár nappal/héttel korábban Suleimania-n túl a hegyi táborba, ismerős ugye? Épp valami korán éneket hallgatott a telefonján ami Sony, ahogy néztem (itt jegyzem meg hogy az egy négyzetméterre eső szifonok száma Kurdisztánban a legmagasabb. Szerintem).
Jobbra fordulva kedvenc/gyűlölt takarítónénik törölgetett épp, ebéd után voltunk ugye. (Hopp, a pitliben a tojásaim főnek... öö... nem a tojásaim, hanem a főttojásaim, na! :)) Szerencsére az első nap óta csak egyszer próbálkozott hipósvízzel felmosni, ellenben arról nem tudom leszoktatni hogy letörölgesse az asztalom. És hogy ott pakolgasson közben. És hogy ne csenje el a kávés bögrém és vagy csészém csak azért, hogy elmosogassa. Ja és hogy bevesse az ágyam:
A kávégépnél a Doki épp fejtette magának a nedűt, beálltam a sorba hát. Mostanság a nespressora vagyok rákattanva, üt mint Tyson, cukor nélkül. Mármint nem Tyson üt cukor nélkül hanem... ööö, hagyjuk!
Kifordulva a konyhából már megint gyülésezésbe szaladtam, Andy az assistant project manager (továbbiakban apm és kopasz, Kanadából) épp Eugen-nel beszélte meg a tervezett tábor valamelyik részletét, gondolom a jakuzzi helyét, mivel már mindent sokadszorra átterveztek az utóbbi két hétben, mindenféle szempontból. Eugen a felelőse a tábornak, vagyis ő a resource manager (továbbiakban rm, nem kopasz, Romániából és övé a mellettem látható íróasztal)
Aztán nekifutottam a lépcsőnek. Erről csak annyit érdemes elmondani, hogy eredetileg a vidámpark elvarázsolt kastélyába készülhetett, mert úgy a felétől lefelé (és felfelé is) szinte minden fok különböző magasságú. Szabad szemmel nem mindegyik látható, de az ember érzi... Mókás a felfelé haladás. És a lefelé haladás is az, csak más módon:
Majdnem felérve balra a QHSE ideiglenes posztja, szemben pedig a mi hálónk ajtaja látható, jó szeműek felfedezhetik a franciaágyat amelyen néha hosszában, néha keresztben, néha pedig átlósan nyúlok ki, úri kedvemnek megfelelően, csak sajnos egyedül. Bár másik két srác is itt alszik most, felváltva gondoskodva az álomba -nem- ringató dorombolásról:
Tovább haladva a felső szint nappalija mellett visz el az utam, lehet hogy belsőépítészügyileg ennek nem ez a neve, de ezen most ne akadjunk föl, a lényeg hogy itt megy a tv amit esténként lent is hallok, sőt a skype is hallja :) Látható a futógépünk is, loholás közben tévézhetünk, menő, mi kell még?
És már fel is tűnt a vasajtó, melyen keresztül a tetőre jutunk. Egyszerűbb persze kinyitni, és úgy a tetőre portolni:
Kilépve az ajtón először is a kínzókamrán kell áthaladni, mindenféle félelmetes eszközök között:
De balra fordulva már fel is tűnt a lépcső, ez egyszerűségében lepipálja a bent funkcionáló márványcsodát. Ott lóg a TRX is, tartozéka a kínzó részlegnek, valamint a polifoam, amit hamarosan elorganizálok jóga célra:
Felérve láthatjuk a tetőt és az ott sorakozó tripódokat, az előző kalibráció mementójaként. Csak az utolsó dolgozik, de hátha szükség lesz még rájuk, nem cűgöltem le egyet sem:
Itt a kicsike, az utolsó, épp az ITRF pot fölött áll és rendületlenül követi a fölöttünk meghatározott pályán szaladgáló GPS műholdakat. Nem válogatós, mert jöhet akár amerikai, akár orosz, mindegyikkel beszélget. Hm... kínaival nem... lehet hogy mégis válogatós?
Az adatokat elküldi az R7-es vevőbe (a bal oldali izé), amely mindenféle fehér (nem rasszista!) mágiát használva a bináris katyvaszból numerikus adatokat mókol, azt pedig átpasszolja a kontrollernek (jobb oldali izé) amely alkalmassá teszi azokat olyan formára, hogy a csökött homo sapiens is értse. Illetve lássa: az értés még odébb van.
A kávésbögre (vagy csésze?) fontos szerepet tölt be a folyamatban, amolyan katalizátorszerűség, ébren tartja a homo sapienst.
Közelebbről látható a kontroller (amely nem mindig ilyen zord ám, lehet rajta zenét hallgatni, netezni, emilezni, skype-olni, sőt még fényképezni is tud. Azám!) épp azt mutatja hogy közeledünk a pont felé, csak még az inicializálás nem megfelelő,ott az alsó részen a H-nak és a V-nek 0.100 alatt illik lennie. Akkor aztán a köröcskék rámásznak a keresztecskére és hávájdízsi lesz! Ezt nevezik manapság geodéziának...
(Ugye milyen szép belső mintázata van a bögrének (és/vagy csészének) a korábbi kávékból? Kinek lenne szíve azt elmosogatni?)
És ha már itt van, akkor a párkányhoz lépe és kitekinte Kunta Kinte, nézi hogy a kanta kint-e, akarom mondani mizújság az utcafronton. Csóró autók a majdnem indiai szintű villanydrótók alatt:
Hopp, épp befutott egy taxi, meghozta a szembe szomszédot:
Még rögzítek pár leolvasást -jól fog mutatni az excell táblában a grafikonon, amely azt szemlélteti hogy miként változik a precizitás az idő függvényében. Ezért szaladgálok föl durván öt percenként ide.
Lefelé megint rápislantok a tréning facility-re:
Belépve épp egy másik meetingbe futok bele:
Na innen is megvannak a fiúk:
Lepillantok a fészkemre:
Elkapom a dokit:
És még meglesem hogy miként rezgett az imént nekem a levegő ott fönt:
Most pedig két ásványvíz után fél szemmel azt lesem ahogy takarítónénink egyre közelebb csúsztatgatja azt a rohadt felmosófát azzal a kurva nedves ronggyal... NEM, NO NO NO, Nem tolod neki a töltőnek, a lábamnak, a plotternek! Mosolyog és ártatlanul kérdezi:
- Why?
Elmagyarázom neki kézzel-lábbal, hogy wázze ha víz éri az elosztót, akkor lesz tüzijáték, meg szikra, meg durrogás és ha szerencséd van, akkor nem csak a töltőm és elosztóm ég szarrá, hanem még téged is jól megkúr, azé!
Asszem felfogja, mert kis ijedtséggel vegyes meglepetéssel néz rám, hogy tényleg? Ilyet tud az áram?
Bezony, erősítem meg, közben arra gondolok hogy hol járhattál akkor amikor fizikaórán ezt tanították?
Hálistennek eltoszogatja azt a vackot innen, egyre távolodik, megnyugvás telepszik a vidékre, csak az a rohadt vizes szag... csak az ne lenne...
No mindegy, úgyis szaladnom köll a tetőre! :)
Kellemes női hang duruzsolta ezt a liftben mindig, amikor felértünk az emeletünkre. Hogy pastu volt vagy urdu a hivatalos nyelv Afganisztán azon részén, nem tudom már. 2012-ben egy hónapot töltöttünk a szállodában és mint tudjuk a történelem ismétli önmagát. Lassan 3 hete érkeztem Erbilben, a vízum pedig lejár a 15. napon, a katonai ellenőrző pontok miatt még egy ideig nem dughatom ki az orrom. Épp mint anno Heratban.
Persze rengeteg a tennivaló, készülünk a nyitányra, térképek, térképek és még térképek készülnek a folyamatos programváltozás miatt, táblázatok, tervek, műholdképekről digitalizálás és az íróasztali buli mellett kis fizikai tevékenység is, műszerteszt. Fölcügöli az ember a cuccot a tetőre, mér egy kis statikust, kétszer - merugye írva vagyon hogy az antennamagasságot pediglen egyszer legalább megváltoztasd! Aztán ha már ott toporog az ember gyereke, akkor egy három napos ITRF is jöhet, ingyé van. A technikai részletekkel nem untatom a népet, legfeljebb annyit erről, hogy most nem négyzet alakban sorakoznak a műszerek hanem vonalban:
Trimble sor
Közben persze lehetett napozni, bár a 33°C árnyékban eléggé hirtelen jött az otthoni normál tavasz után.
Most várás van a szerződéskötésre, várás van a biztonságiakra, várás van a kollégákra, hogy aztán majd elkezdje a játékot a teljes zenekar. Először csak két három vonós hangol, majd a fuvolások, bőgősök, aztán legalább 150 brácsás kezdi teríteni a von... illetve húzni, rögtön utánuk a 15-20 fagottos és végül a 8 dobos és két karmester is megérkezik. Aztán csend
Majd egy teszt, hangolás...
Aztáááán, egyszerre megszólal minden... csudás lesz :)
Nana, minimumra csökkent a tiszta ruhák száma, valamit tenni kell. Fölnyaláboltam hát a több mint két hét alatt összegyűlt mosatlant és megkörnyékeztem a mosóapparátot. Ránézésre nem tűnt bonyolultabbnak mint a Star Trekből az Enterprise hajtómű vezérlője, na akkor manual nélkül is el kell hogy boldoguljak vele.
Beszórtam a cuccot az ajtón, becsuktam, majd tanulva Mike korábbi szerencsétlenkedéséből* kihúztam a fiókot hogy adok neki mosóport. Hm... három rekesz, alul ikonok: balra lavór, benne áll két pálcika, jobbra sima lavór, középen pedig hópelyhecske. Teljesen egyértelmű jelek. A Borgnak - hogy stílszerűek maradjunk. Rövid tanakodás után megmerítettem a mosóporos dobozban a kis mérőedényt, és kizárásos alapon (a pelyhecskét zártam ki) belezuhintottam a bal oldali rekeszbe a port, aztán kerestem az öblítőt, de csak kalcium mentesítőt találtam. Sebaj, Nívea tusoló is jó lesz bele, hiszen az a lényeg hogy illatos legyen, hát nem? De!
Megint igazam van! :)))
Sejtésem szerint ez a pelyhecskésbe kellett, megkapta, betoltam a fiókot és eddig jó csatakiáltással közelebbről szemrevételeztem a műszerfalat. Egy nagy tekerőgomb világított bíztatóan felém, így azt kezdtem jobbra-balra forgatni, ügyet sem vetve a sok kis kijelzőre, nyomógombra és egyéb bizbaszra.
Hoppá! Sorban gyulladtak ki a fények, régesrégi emlékek alapján a 40-est választottam, elvégre ha mást nem is jelent, az áll legközelebb az élethez, az univerzumhoz, meg mindenhez. Aztán kerestem egy bekapcsoló gombot, alsó sor közepén meg is találtam, hasonlított a médialejátszó start/stop gombjához. Benyomtam és vártam a namostmilesz-re.
Először is meglódult a dob, nocsak, száraz mosás, ez valami új móka? Pörgött ide-oda, közben látom ám, hogy egy kis ablakban szalad a fény jobbról balra, az ablak mellett pedig egy kis "g" betű virít. Nem kell háziasszonynak vagy atomfizikusnak lenni ahhoz hogy rájöjjünk, ez most itten súlyt mér, de nagyon. Jó sokáig elvacakolt ott magában, végül kiírta: 1.25, ezzel nem kis fejtörést okozva nekem. Merugye ha azt mondja hogy ennyi a két heti cuccaim súlya (oké, nadrág és farmering nélkül) akkor az nem sok. Női szemmel nézve - tegyük hozzá. De az is lehet hogy azt mondja, ennyi időre van szüksége a... na az meg főleg nem sok, annál még én is tovább lötykölöm, ha kézzel mosok pólót. Szóval az mégiscsak súly... na jó. Hát nem kellett volna mindent kimosni :)
Vártam még picit azért, hogy tuti elinduljon a buli, hallottam is hogy beindul a gép szivattyúja, érkezik a víz, na innen már magad uram, veregettem meg gondolatban a szép fehér hátát. Azt még láttam hogy egy másik ablakban most már az 1400-as szám világít, a tatárjárásnak addigra bőven vége volt, így arra gondoltam, hogy az csak a centrifuga fordulatszáma lehet. Ezzel le rövidre is zártam minden további kérdést, a többi bizbaszra nem voltam kíváncsi, majd lesz valahogy, mert úgy még soha nem volt hogy valahogy ne lett volna. Vagyis: úgy akarom ahogy lesz! Az pedig csak egyféle lehet, épp olyan amilyennek lennie kell. Azt meg minek cifrázzam? Filozófia óra vége. :)
Azért a tv előtt ücsörgö srácokat megkérdeztem, hogy ugye ez centrifugál is? Igen-igen, vágták rá, miközben elmélyültek valami kosármeccsben, melyben az érdekesség kedvéért tolószékes csapatok küzdöttek egymással. Lepillantottam a korlát mellett a... hm... nappaliba amely most egyben étkező a közepét elfoglaló nagy asztal révén, valamint a fal mellett a lépcső alatt két "iroda" is kialakítódott. Nédda, valaki ül a székemben. Valamit csin... HOHÓ!!!!! Hirtelen megállt bennem az ütő, valahogy úgy mint Ripley-ben amikor épp alváshoz készülődött a menekülő kapcsulában! TAKARÍÍÍÍÍÍÍT!!!
NEM-NEM-NEM, illetve NO-NO-NO kiabáltam és szaladtam le a lépcsőn ahogy csak bírtam. Kedvenc takarítónőm épp pakolgatott, kezében pedig ott villogott a törlőrongya is mint valami nyikaszáj kard, amellyel minden foltot leticsungol! Ha valamit utálok akkor az, ha rendet raknak a fészkemben. Ennél csak azt utálom jobban, amikor én rakok rendet :) Minden vezeték, mütyür, papírfecni, kupak, drótdarab meghatározott szerepet tölt be az univerzumban, még csak az kellene hogy odébb mozdítsák és valami megváltozhatatlan történjen. Hát nem? De! Megint igazam van!!! :)))
A legrosszabb pedig az, hogy elragadja a kávés bögrém és elmosogatja. ELMOSOGATJA!!! Skandallum! :)
A festetszőkevörös bongyor haja alól mosolygó testes asszonyság értetlenséget mutatva állt fel -ismer már, csak nem beszél angolul-, hogy hát ő csak rendet akart... Jóvanjóvan, mosolyogtam, de nem kell, és még időben felkaptam a bögrém is, nehogy magával vigye.
Pár perc múlva Mike invitált az irodájába, valami teszt mérésre kell felkészülni hamarosan, görgette nekem a képernyőjén a paramétereket, de baromira nem érdekelt (úgyis átküldi emailben). Ellenben az asztalán kinyomtatott térkép rögtön magára vonta a figyelmem rajta a két blokkal, amelyekre pillantva először azt hittem hogy a már ismert jemeni területet ábrázolják. Igen, ott volt Jemen, de ez az ország a vízen túl terült el, hoppá, akadt meg a szemem a nevén: Szomália.
És most árgus szemekkel és kitágult orral figyelem ahogy takarítónénink (aki Mira és jól eljött Afrikából) itt felmos körülöttem és készen állok arra hogy elhessegessem, amint a töltők felé legyezne a vizes ronggyal, amelynek most olyan szidol vagy milyen szaga van, pffffffffffff....
Most pedig néhány kép a hét torony egyikéről, csak hogy legyen:
* Becsukta, elindította, aztán rájött hogy mosóport nem rakott bele, az ajtót pedig nem lehetett kinyitni. Állt ott összezavarodva, mint a kiszántott pocok. Még jó hogy project managerünk angol**, fölvilágosított bennünket hogy nem kell kinyitni az ajót, majd kihúzta a fiókot és ollállá!
Régesrégesrégesrégi...
Algéria.
Szahara.
Valahol a semmi közepén.
Ki kellett szaladnunk megnézni valamit Viktorral, aki eddig csak úton vezetett. Gondoltam tanuljon kis offródozást és beleültettem a kormányállásba, miután elmagyaráztam neki -máltai a srác és van vitorlása- hogy ez ugyanúgy megy majd, mintha az ő hajóján utaznánk, a tengeren. A hullámok vagy laposak vagy nagyok lesznek, néha lomhán gördülők, néha meredek tarajosak, csak arra figyeljen hogy nekünk nincsen tőkesúlyunk. Nem is volt veszélyes (különben én vezetek :)), tényleg nyugis a terep és ahol lehetett követtük a nyomokat. Azért döccent néha, akkor átmentem redneckbe, csak hogy nyugtassam, hiszen semmi vész addig, amíg a kerekek a seggünk alatt és nem a fejünk felett pörögnek...
A háttérben arabjaink beszélgetnek, néha pedig én je-je-zek, mintegy bátorítólag. :D
Ó, és itt egy másik 2010-ből, Kurdisztánból, séta a hegyi patak medrében (másutt nem lehetett :)):
