- Do you ever feel lonely?
First Sgt. Edward Welsh:
- Only around people.
Jó könyv... nem könnyű mozi...
Aludjak nyugodtan, nézett rám a sofőr ahogy kifelé araszoltunk Erbil soksávosán Suli felé. Csodaszép idő, lehúzott ablak, kényelmes ülés, újautó illat. A Dodge az övé, nem kérdeztem miből vagy hogyan, de rengetegen vannak akik Szaddam után visszajöttek, ki Kanadából, ki Norvégiából, innen és onnan, hogy itthon kezdjenek valamit a megtakarításukkal.
Bennem még a tegnap esti filmből pörögtek-forogtak jelenetek, ízlelgettem őket, gondolatfolyamselyemszálak (arany) szálltak lassú, hullámzó mozgással tova, elmerengtem...
Azért kezemben lógott a kamera hogy ha esetleg belefutunk valami érdekesbe akkor azt megörökítsem, de olyan tájakon haladtunk amelyek nem a szemnek, inkább a léleknek jelentettek csodát, ilyen esetben mit kezdjen az ember egy fényképezőgéppel?
Aztán eszembe jutott a nap legfontosabb dolga -jaj dehogy a geodéziai cucc!-, Sulaimania-ban felkeresni a MaDonal-t. A története -mint megtudtam- az, hogy nem engedtek McDonald's- et nyitni Irakban, erre a jóember megcsinálta maga. Amikor pedzegetni kezdtem hogy oda aztán feltétlen el kell jutnunk, sofőröm tört angolsággal elmagyarázta hogy van, persze, de nem Suliban hanem Erbilben. Óóóóóafrancba!!! No nem baj gondoltam, majd visszafelé útba ejtjük, és folytattam az útmenti mindenségben való gyönyörködést, amit csak a tankolás szakított meg:
Hamarosan elértük Dukhant, kellemes kirándulóhely a sebes folyású széles folyóval. Az út és a part közötti fák árnyékában kocsibeállókat alakítottak ki, itt ingyé lehet kempingezni, csodás! Ezt a várost egyébként a vörös seggű ördög tudja csak hogy miért, de mindig keverem Dohukkal, ami jóval nyugatabbra terül el ugye.
Végre ráfordulhattunk a Suliba vivő útra:
Persze még közel egy órán át elmélkedhettem, és úgy elbambultam hogy az egyik felüljáróra aggatott húsz méter széles tacepaót nem tudtam lefotózni, későn kapcsoltam hogy a népek itten engem vártak! Azért emlékszem ám a szövegre:
"You are the light in our world"
Kedves, nem? :)
Aztán még valami eszembe jutott, ez 2010 óta nem hagy nyugodni. Akkor pillantottam meg először, na most kiderül az igazság, gondoltam, és igen! Ott volt! Ugyanúgy...
Hm... most sem tudok másra gondolni, mint hogy a piros csúszda a bátraknak készült: nem ám csak siklani és lágyan, puhán taccs, bele a vízbe... Nem! Szárazon, keményen BUMM, oda a földnek, azanyád! Itt eldől ki a nagyobb svihák! Vagy valami ilyesmi:)
Csorogtunk a nem túl sűrű forgalommal, és amikor lekanyarodtunk a régi táborhely felé vivő útra, hirtelen megakadt a szemem a dubai vitorlán. Na jó, annak egy elég gyenge másán, de azért...
Még egy órányi út várt ránk, viszont kezdett gyanús lenni a táj... figyeltem mindent... ott az a csipkés hegyvonulat, az a benzinkút... azt ismerem!
És amikor a sofőröm a kérdésemre rábólintott, igen, ott lesz majd a check point, nem messze a kanyar mögött, akkor már tudtam: itt kezdtem dolgozni 2010-ben. Ééééés igen, a katonai ellenőrző pont után ott a kis balkanyar, minden reggel itt vártak az aknakutatók, megálltunk mellettük, teáztunk, megbeszéltük ma merre és hogyan, aztán elindultunk...És ahogy tovább gurultunk a piszkosfehér kőtörmelékkel javított úton, szinte láttam magam ahogy gyalogolok a júliusi 50 fokban, kezemben a garmin és keresem a vízkutakat, átereszeket, csöveket a közelben, mert erre az útra terveztük rá az egyik vonalunkat. És igen, ott balra közvetlen az út mellett az a meredek domb, innen nem látszik, de tudom hogy temető van a tetején... Aztán kerestem a keresztvonalak nyomait, de nem sikerült észrevenni azt, hogy négy éve hol dolgozott a dózer. Ez azért elégedettséggel töltött el, rendberaktunk magunk mögött mindent.
Hamarosan elfordultunk jobbra, felfelé kapaszkodtunk, mint kiderült ide települt a mérésünk után a mélyfúrás és a mára már elhagyott telephelyükön őrizzük a felszerelésünk egy részét:
Két-három őr somfordált elő a kapu mellett álló kis épületből, mosolyogtak, váltottak pár szót a sofőrrel, beengedtek minket a dupla kerítés mögé, elvégre az a mi területünk, ők csak őrzik. Gyors telefon ment Jayanak az indonéz geodétának, amikor megláttam mennyi konténer sorakozik a placcon, útmutatása alapján simán megtaláltam azt az egyet amely a geodézia cuccait tárolja. Luira emlékezve beraktuk a kocsiba a két Trimble munkaállomást és egy Leica 1200-as készletet, pár prizmarudat, prizmát és már fordultunk is ki a kapun.
No most tényleg lehunytam a szemem és ott moziztam tovább, japán és amerikai katonák között... a dombtetőn... a csata után...
Erbil előtt ébredtem, épp a kedvenc táblám közeledett, rajta ugye a repülőtér, és a Salahaddin nevű város. Na oda el szeretnék jutni. Nem tudom miért, de ha így érzem akkor annak oka van :)
Elhúztunk egy mecset mellett:
Majd jött az egyik mall a sok közül (aki megfejti mit kell tenni az 50 dollárral hogy kapjunk 5-öt, az jelentkezhet nálam egy baráti vállon veregetésre :)):
No és itt jött a kardinális kérdés:
- Akkor merre is van az a meki?
- Azt nem tudom, meg kell kérdezni Hama-t.
(Óbaszod... pfff)
Ezen ne múljon, nosza beugrottunk az irodába, aztán ott is maradtunk... kiderült hogy mégiscsak Suliban van az a híresnevezetes...
Ééééés tessék! Hogy a kesely pohassza meg az ángyélusukat, igen is ott van a MaDonal! Itt a proof, klikk!
Akkor hát, zene:
