Nagy kalandunk északon, part I.

Az este gyönyörű volt, mint mindig... azt nagyon szeretem itt.

Reggelre ez nagyon megváltozott, mert bár még sötétben nyúltam a villanykapcsoló felé, a hangokból felismertem, hogy Eső Isten siratja Atebubut. Újabban rengeteget sírt, ez vagy annak tudható be, hogy látja a világ mivé lesz és emiatt szomorú, vagy pedig az esős évszaknak.
A reggeli kávé fölött elmélázva utóbbira tettem a 2 centem.

Bepakoltuk az egy hétre elég cuccot a kocsiba, közben rendesen szarr... bőrig áztunk. Persze a zoknik, ingek, gatyák mellett vittük az irodát is, mert a munka nem állhat meg, de azért még épp annyi hely maradt a kocsiban, hogy én is beférjek, hála az alacsony sofőrök istenének.
Gurultunk a kapu felé, Mick hívta a rádiós szobát, jelentette, hogy mozgunk. (Nem véletlenül katonás, ex SAS, nyugi van/lesz a közelben :)).



Gyakorlatilag végig látni fognak minket, hála a vts rendszernek, amely műholdas/netes kapcsolaton keresztül folyamatosan követni tudja az összes járművünket, rákattintva a monitoron még az adott kocsi sebességét, irányát, és egy csomó más adatot is leolvashat a lelkes kezelő.
A pár hete történt fegyveres rablások miatt megszaporodtak a járőrök a környéken, sőt, a tábor mellett is fölállt egy rendőrségi ellenőrző pont.
A rablások egyébként a havi rendszeres halvásárok napjára estek, olyankor több pénzzel mozog a nép. (Hogy ez a helyi erőknek miért nem tűnik föl...)
Pár hete Mick jött a Land Cruiserrel a tábor felé, a rabolók pedig a másik sávban épp nagyban dolgoztak egy kisbusz utasain. Látva a fehér kocsit öten tíz felé szaladtak és eltűntek a bokrok között.
Mint kiderült, a nemzetbiztonságiaknak vannak ugyanilyen autóik, mint a mi Toyotánk. Hallelujja!

Jobbra kikanyarodtunk a kapun és elhúztunk egy balra tartó tehéncsorda mellett. Ejjnye, gondoltam, a feng shui szerint jobbra kellene nektek is tartani!

Az eső közben elállt, néha kissé rákezdte megint, de nem igazán akaródzott neki a munka, békén hagyott minket. Így aztán amikor csak lehetett, leengedett ablakokkal zúgtunk, légkondi kikapcsolva, a ruháink egész jól száradtak.
Néha feltűnt az út szélén egy-egy jobb sorsra éredemes teherautó, kiégett személyautó, ilyesmi: megszokott látvány. Egyet még sikerült is elkapnom, hihetetlen látni azt, hogy milyen gyorsan visszaveszi a területét a természet:

Még a gumik is egészen használható állapotban voltak, kész csoda, hogy senki nem mentette le azokat:

Elhúztunk termesz vár mellett...

... és ember vár mellett:

A friss esővíztől duzzadó tavacskákban, patakok mentén mindenütt lányok, asszonyok mostak:

Egyszer még fecskéket is láttunk, jönnek avagy mennek, ez itt a kérdés...

A falvakban vigyázni kellett a kecskékre, azok mindenütt ott ugrabugrálnak, jönnek-mennek, vagy épp fekszenek az aszfalt közepén. Legtöbbször nem hajlandók tudomásul venni azt a tényt, hogy a nagyhangú és bűzös négykerekű állatok bizony képesek kivasalni őket, aminek a vége kecskevacsora (vagy kecske vacsora?) szokott lenni, gondolom én.

Átkeltünk kis falvakon:

A nagy falvak (vagy kicsi városok?) nyüzsgő élete eltért a kis, pár viskóból álló települések kihalt csendjétől, emberek jöttek-mentek, zajlott a piac, vagy épp yammal pakoltak meg teherautót, esetleg tuc-tucokon (ez még talán Pakisztánból ragadt bennem, itt Ghánában yellow-yellow a neve a keresztségben) gurultak valahová. Ezek itt a helyi taxik. Mármint a tuc-tuc. Vagyis yellow-yellow.

Kondérokban gőzölgött az út mentén főtt valami, lepényeket árultak, tojást, gyümölcsöt, cukornádat, és ilyen öööö... öö... húsokat is:

Viszonylag hamar elértük a Volta-tó partján fekvő városkát, Yejit, ahol a kompot kellett elcsípnünk. Mire észbe kaptunk, már be is kacskaringóztunk egy kis mellékutcába, melynek végén hirtelen feltűnt a víz, maga a tó.
Mint az köztudott, duzzasztással alakult ki és elvileg a világ legnagyobb mesterséges tava.

Lezötyögtünk a partra, így még épp láthattuk, ahogy az egyetlen komp elhúz a túlsó part irányába. Nagyszerű, akkor várunk.
Mint a parton tevékenykedő halászoktól megtudtuk, legalább 3 órát.
Különben is rossz utcán jöttünk le, a beszállítás nem itt zajlik. Eldöcögtünk hát abba az irányba, mellettünk kenyeret és apróságokat árultak a jövő-menő népeknek:

Itt pedig épp Mr. Su huncutkodik egy nénivel, aki mutatja neki a hovatovábbot:

Leparkoltunk, rögtön látogatóink is akadtak:

Mindenki előszedte a piknik kosarát (kajás hátizsák, szatyor, mifene) és amit csak tudtunk, adtunk a lányoknak, akik boldogan húzódtak félre. Még láttuk, ahogy nagyobb legények körbeveszik őket és kicsavarják az almát, kekszet a kezükből.
Persze nem lehettek 10 m-nél messzebb, így gyorsan rendet raktunk, minden visszakerült oda, ahova való, a lányok boldog mosollyal nyugtázták ezt.
Mi pedig vártunk.
Aztán vártunk és vártunk és vártunk.
Majd még tovább vártunk.
Továbbra is szürkén derengett felettünk az ég, néha szemerkélt az eső, néha elállt, mintha maga sem tudná azt, hogy akar még itt valamit, vagy továbbállna inkább.
A furcsa időt kihasználva egy különös kis ember repülni tanult:

Mi pedig vártunk.

És vártunk...
Lassan előkerültek az ebédek, nekem még maradt egy kis Rákóczim, azt végeztem ki, igaz, csak kukorica kenyér jutott mellé, de ha az van, hát az van.

És még vártunk.

És akkor föltűnt két jégkrém árus, és a közben népesre növekedett gyerek seregletet látva gondoltam egyet: vettem 20 darab jégkrémet.
No erre egy pillanat alatt megtöbbszöröződött az állomány, hogy honnan kerültek elő egy ezredmásodperc alatt, az örök rejtély marad.
A hír, miszerint itten akár potya kaja is lehet, úgy tűnik gyorsabban terjedt, mint egy komolyabb járvány, a fény, vagy ilyesmi. Sorba állítottuk őket, de hiába hirdettem ki azt, hogy csak az kaphat nyamit, aki 1 m alatt van (valahol határt kellett húzni), nem apadt a nép.

Végül a sofőrünk vette kezébe a dolgokat, elvágott minden jégkrémet ketté és úgy már elképzelhető volt, hogy jut mindenkinek.
Elindult az osztás katonásan, a kicsik boldog örömmel futottak el a szerzeményükkel a kocsik mögé.
Ahol aztán odaadták azt egy nagyobb gyereknek, és rohantak vissza a sor végére, egy másikért.
Na azért ezt ilyen rövid idő alatt leszervezni... Ügyes!
Persze a sofőrünk, és a magukat önkéntes jégkrémosztó specialistának kinevezett helyi felnőttek ezt kiszúrták, és véget vetettek az ilyesfajta biznisznek.
Néhányan a gyerkőcök közül:

Aztán még vártunk és vártunk, az idő megváltozott, lassan eltűntek a szürke felhők, egyre több árus jelent meg, mintegy jelezve: valami történni fog.
Szinte kosarába nyúlt a fa...

Éééééés.... befutott (úszott) a komp!
Igaz, első blikkre úgy tűnt, hogy korai az öröm, mert partot fog, mi pedig csummogathatunk itt még jó ideig, de szerencsére a sofőr opárdon, a capitano ismerte a járást.

Addig-addig toszogatta a méretes bárkát, míg az jobbra-balra kígyózva, ügyesen besettenkedett a szűk szoroson keresztül és lezuhintotta a rámpát a betonra.

Kiszállás, Baross tér, nem megy tovább!

Beszálltunk. A kocsik csak tolatva, merugye semmi sem tökéletes ebben az univerzumban: csak az egyik oldalon működött a rámpa, az is egy kocsi szélességben. Istenkém, nem autópálya ez hogy száguldozzanak a népek föl és alá, lényeg az, hogy úszik!

Elindultunk, a halászok a közelben tették a dolgukat, nem zavarta őket a nagy vas. A kifarolás sem ment könnyebben a bejövetelnél, indultunk jobbra, megálltunk, vissza, indultunk balra, megálltunk, vissza, megint jobbra, megint balra és ez a türelemjáték eltartott vagy negyed órán át, de végül megoldotta a főnök.

Hiába na, a rutin meg az évek az, ami igazán számítanak ebben a világban.
Sok árus is velünk tartott, vagy csak a piacról hazafelé tartó asszonyságok voltak? Ki tudja, én nem.

Kicsit körbeszimatoltam, bekukkantottam a gépházba, a nagy zaj azt jelentette, hogy jár a motor, minden rendben:

Ez lenne a mentő tutaj. A likra majd valaki ráül, ha nagy a baj, gondolom én:

Utolsó pillantás Yejire, aztán énekeltük az
"irány észak,
itt jönnek a tengerészak"
kezdetű (végű?) nótát:

Elpöfögtünk az utolsó halászbárka mellett...

... és előttünk nem volt más, csak a nyílt víz és a túlsó part:

Azért az néhány helyen tisztán látszott, hogy ez a tó tényleg mesterségesen duzzasztott, völgyek fölött és dombok mellett úsztunk el:

Láttunk a nagy vízre kimerészkedett halászokat is:

Aztán közeledett a part, kis halászfaluk mellett haladtunk el:

Feltűnt Old Makongo kompkikötője.
Nem olyan puccos mint Calais-nál, na de a kompunk sem egy Maersk, éttermekkel, bárokkal és üzletekkel...

Sikeresen beparkoltunk, fönn a hídon a főnök értette a dolgát, rátette a rámpát a földútra.

Mellettünk egy nagyobb halászfalu terült el.

Itt is árusok várták a partot fogó - és vélhetően kiéhezett - utazókat:

A sült hal gusztábbnak tűnt, mint az a korábbi kifeszített izé, vettem is két szépet, potom 10 szídíért (durván 2 dollár).
Aztán indult tovább a konvojunk, kb. 30 km várt ránk Salagáig, földúton. Az eső itt is tette a dolgát korábban, mi pedig cikáztunk, pattogtunk, csúszkáltunk, persze nem épp ebben a sorrendben, de haladtunk.

Sőt, akadt hely, ahol gyorsíthattunk, felkapcsolt a sofőr harmadikba, porzott minden:

Nem volt igazán látványos a dolog, többnyire szundítottam, mert ugye kimaradt a szokásos délutáni szieszta.
Még épp a közeledő vihar előtt értünk be a városba, Salagába, a központban az elágazásnál keresgéltük a szállásunkhoz vezető utat, második nekifutásra meg is találtuk.

Mi beparkoltunk, a konvoj többi kocsija egy másik motelba tartott, mivel itt csak a földszinti szobákat adták ki.
Egy éltesebb korú néni vitte a bizniszt, rögtön rendeltem is három kólát, mivel csak fél literes volt neki raktáron. A kóla Atebububan ritka kincs, a kajabeszállítónk néha Kumasiból hozott, szóval kissé szomjaztam már azt a fekete vackot.

Meleg víz nem volt, ellenben víznyomás sem, de azért valahogy sikerült fürdeni.
Ezek a bekészített műanyag vödrök és merőkanalak már nem lepnek meg, céljuk határozott. A vödörbe összegyűjtjük a lassan csorgó csapból a vizet, majd nagylevegő és nyakon zuhintjuk magunkat a merőkanállal, kicsit ugrálunk a hideg víztől, aztán jöhet a szappan.
(Atebububan ugye ott volt a vízmelegítő kávé/tea készítéshez, két küblivel a vödörhöz öntve már langyos vízzel önthette nyakon magát a kedves vendég).
Hamarosan vacsora is került:

"Maridon volt a hely neve,
hol aznap este szállt,
Maridon volt a hely ura,
ki vendégli a ...ööö... engem"

Aki az előző fotón csirkét vél felfedezni, némi rizs-szerűséggel és salátával, az nyert! :)

A szakadó eső zajára, hatalmas villanásokra és csattanásokra, mély dörgések hosszan elnyúló morajára aludtunk el.
Vagy valami ilyesmi.

Holnap a Salaga - Bimbila - Yendi - Tamale út várt ránk, tehát folytköv, de addig: zene (a film sem rossz)!

Gone with...

"A halál köztünk jár. Szemmel kell tartani"

Három éve...

Instant Karma

Összetétele:
búzaliszt, ehető (no még szép!) növényi olajok, krumplikeményítő, só, lecitin, vegyi anyagok úgy mint kálium és nátrium karbonát, nátrium foszfát, valamint néhány meghatározhatatlan cucc. Aztán jön a fűszer (por) összetétele, amiben többek között találunk hagyma port és mesterséges csirke ízt, meg E621-et.
Ó, és a látványelemek: texturizált zöldség protein, dehidratált zöldségdarabkák, egyed paraszt!
És ha mindezt rászórjuk a szárított tésztára majd felöntjük forró vízzel, akkor akár azt is érezhetjük -persze csak ha megfelelően magas szintű "beleélési" értékkel rendelkezünk-, hogy ettünk valamit.

Épp mint az életben. Lógunk a neten, szórják a fejünkre a szocializációs műlevest, még és még, jön innen is meg onnan is, és nem kell mást tenni csak kinyitni a szánkat és nyelni. Aztán estére azt hisszük hogy tele a pocak.
Pedig nem több jut így nekünk, mint az előbbi levesnek nevezett vacakság, pár silány szilánk, abból festünk világot magunk köré, abból ragasztunk álarcot magunkra nappalra, vagy vetünk puha ágyat éjszakára.
Vagy valami ilyesmi.
Ki tudja?
Én nem. :)

Kávé! Ez legalább... na ez legalább valami olyasmi, ha nem is az :)

Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat :)

Pár napja Gadafi megejtette a táncot a G15-össel, nagy útra indult, föl északra, hogy befejezze azt, amit elkezdtünk. Persze biztosnak kellett lennie abban, hogy ott fönt, több száz kilóméternyire innen működni fog a cucc, ha majd bekapcsolja. Így hát ellenőrizte. Itt. Aztán csak a hit maradt, hogy majd működni fog. Ott.
Így megy ez.

(Na, hát ettől az instant levesportól ennyire futotta. Ha valaki hozzáad valamit, lesz ez jobb is...)

Ellenben holnaptól lesz szakácsunk, azám, hazám! Igaz, hogy az épülő-szépülő táborban, de majd hoz nekem fincsi eztmegazt. Megígérte! És az, amit Afrikában megígérnek, az úgy is van! Mármint az ígéret... :)



Addig is, hátha...

Földtől a Földig

Repülés.
Mi más? :)

Fent:

És lent:

Merugye a muszáj és az aszály két nagy ellensége az emberiségnek, és ha, tegyük fel (minden matematikus így kezdi, aztán tudjuk mi lesz a vége...) Afrika, Észak-Afrika, Közel-kelet, távolabbi kelet, észak kelet, egyszóval dél vagy kelet a választott munka helyszíne, akkor bizony repülni kell, nincs mese. Emese.
Mármit e mese ezért született: Navigare necesse est, mondták a régesrégiek, Astronavigare necesse est, mondják a maiak, és valahol e kettő között kóbászolunk mi, az égen.


Sosem féltem a repüléstől, hiszen az nem veszélyes. Persze a zuhanás, vagy méginkább a földhöz csapódás az már más tészta, de ahhoz előbb repülni kell. Attól pedig nem félek.
Emlékszem az első utamra (ki nem? - ördögi vigyor). Az azt megelőző éjjel nem sokat aludtam, minden lejátszódott bennem a Hindenburg katasztrófájától kezdve a Challenger osztódásáig és mindezen dolgok kvintesszenciájaként megszületett bennem az egyetlen logikus következtetés: meg fogunk dögleni.
De menni kellett.
Vagyis repülni.
Különben hogy a fészkes fenébe jutunk el Tunéziába?
Elefántháton? Hannibál is csak jönni tudott, menni nem. Na ugye...

Meglepő módon a felszállás után semmi különöset nem éreztem, azon kívül, hogy abban ugye biztos voltam, hogy mind meghalunk. Bár azért volt bennem egy olyan sejtésféle, hogy én túlélem valahogy.
Az úgyiselpatkolunk érzésen kívül még azt vettem észre, hogy ha nem nézek ki az ablakon, akkor szédülök. Így aztán úgy lapátoltam a kaját befelé, hogy közben a homlokom majd kitolta az ablakot.
Ekkor ettem életemben először füstölt lazacot és olajbogyót . Előbbit azóta is imádom, utóbbit nem nagyon tűröm meg, még a pizzán sem. Soha nem szerettem meg semmiféle formában, pedig lett volna rá időm is, módom is, mondjuk az első 5 év alatt, míg Tunéziában dolgoztunk.

Akkor először két hetet töltöttünk kint, többnyire a Douz környéki sivatagot jártuk, rég elfeledett és eltemetett olajkutakat keresve.
Aztán visszafelé már a szédülésem is elmúlt, jöttem-mentem, lazultam, élveztem az érzést, hogy ha idefelé nem, akkor talán hazafelé sem döglünk meg.
Igaz, néha eszembe villant az alattunk vonuló havas hegycsúcsokat és sziklaszirteket figyelve az, hogy a seggemet és az alant lassan mozgó tájat csak pár milliméternyi alumínium választja el az egyesüléstől. No és közel tízezer méter.
Ilyenkor kissé ökölbe szorult a talpam, de megnyugtattam magam: szart sem tehetünk itt hátul, a pilótafülke mögött, bízzunk hát a kapitányban.

Egyszer történt csak meg az évtizedek során, hogy kis időre -finoman kifejezve- oda lett a komfortérzetem. Történt, hogy az idő tájt Szíriában dolgoztunk, és a MALÉV (tudja még valaki azt, hogy mit fed a név?) járata este későn indult Budapestről, hajnalban érkezett Damaszkuszba és indult is vissza. Így aztán, ha jöttem, vagy ha mentem, csak a nagy büdös sötétséget láttam magam alatt. Emellett utáltam éjszakázni is, így üdítő volt látni azt, hogy a szír légitársaság valamikor reggel 8-kor indít Budapestre járatot és délután négy körül vissza.
Nosza, arra kértem a legközelebbi repülőjegyem, amikor pihire mentem volna hazafelé. Ragyogó napsütésben indultunk a gép felé, tökéletes idő a repülésre. Kissé csodálkoztam azon, hogy vagy túl korán jöttem, vagy túl későn, mert ha jól emlékszem összesen hárman ültünk a buszon és ebbe a sofőr is beleszámítódott. Nofene, még a végén VIP leszek, csak épp senki nem szólt ez ügyben? Aztán a kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott, ahogy egyre távolodtunk a főépülettől és még sehol sem láttam a repülőt, ellenben annál több roncs, kiégett, összecsavarodott, egykor repülő masina mellett haladtunk el. A gondolatot, miszerint ezekből rakják épp össze a gépünket, elhessegettem, ráadásul végre megtaláltuk a magában árválkodó Jak-40-est.

Beszálltunk, ajtókat becsukták, ejha! Tényleg ketten utaztunk, de volt ott pilóta, másodpilóta, fedélzeti mérnök és két stewardess, talán még vécésnéni is, szóval nem kongott a gép az ürességtől. Mondták, hogy bárhova ülhetek. Szuper. Micsoda meglepetés!
Hátra mentem, gondoltam hogy ha leesünk, később érek le, néha az a kis idő is számít. Volt ott egy négyüléses rész, mint a régi egyajtós Ikarusz távolsági buszokon: kis asztal, két ülés előre, két ülés pedig hátra nézett, kis lámpával. Itt lámpa nem volt, csak az egymással szembe dizájnolt ülések. Elmerengtem... vajon kényszerleszállásnál az asztal szeletelőgéppé válik?
Felraktam a csomagtartóra a kézipoggyászom, ami nem volt más, mint egy polc. Mármint a polc nem volt más mint egy polc... egyszerűen, mint a buszokon. Hm... itt tuti nincs légörvény, potyogó csomagok, mifene - gondoltam. Lehuppantam az ülésre és elmoromoltam a régi mantrát: bízunk a kapitányban.
Felszálltunk, semmi különös nem történt, elég szépen emelkedtünk, gyönyörködtem a tájban, végre látok valamit, ragyog a nap, sehol egy viharfelhő, mi baj történhet? Azonban egy idő után az emelkedéssel együtt egyre hidegebb is lett. Jeges bokazokniként kúszott fel a lábamon, aztán lassan jeges csizma lett belőle, majd pár perc múlva kezdett jeges nadrággá alakulni rajtam. Dörzsölgetni kezdtem a térdem, combom, hogy valamit javítsak a helyzeten, de az hirtelen úgy tűnt, hogy nem hogy javul, ellenben romlik. De nagyon!

A gép ugyanis hirtelen megdőlt, ezzel egyidőben éktelen ordító hang csapott föl, égett por szaga töltötte meg az orrom és minden nyitva maradt nyílásom. Hát jó, ennyi volt, zuhanunk. És még a kaját sem kaptuk meg!
Aztán a gép egyenesbe állt, az ordító hang és az égett szag maradt, de mivel senki nem pánikolt a személyzetből (a másik utast nem láttam), először azt gondoltam, hogy ez valami oroszos szopatás volt, majd pedig azt, hogy mégiscsak lesz reggeli. Azt vettem észre, hogy miután elmúlt a lábon kihordott kisebbfajta infarktus okozta pánik (a fene a pofájukat!) kezdett olvadni rajtam a jégruha, kellemes meleg lengett körül és akkor esett le, hogy ezek bekapcsoltak valamiféle fűtést. Innen hát a rettenetes zaj és az égett por szaga, a bedöntés csak véletlen volt, épp akkor fordultunk.
Lazítottam, jött a reggeli is (két főtt tojás, jam, vaj, valami kifliféle, kávé), így hát elmerültem a tájban. Szép hatos robbanás krátereit láttam alattunk, talán az előző háborúból. Arra gondoltam, hogy a hat egyrészt páros szám, másrészt épp hat lövegből áll egy üteg...

Aztán egy idő után megszűnt az óbégató zaj, csak a hajtóművek nyugodt visítása hallatszott és repültünk tovább. Már a tenger felett jártunk, amikor azt vettem észre, hogy újra kezdődik a hideg, a zoknival. Jött a többi is, ám amikor térd fölé ért volna, akkor megint bekapcsolt a szívugrató zenebona, jött az égett szag, de akkor már nem rettentem meg: kaja megvolt és ugye csak fűtenek. Oroszosan
Azért még leszállás után volt egy kis jelenet, ugyanis az exem megjegyezte, hogy jó lenne, ha nem jönnék még egyszer ezzel a járattal. Miért, kérdeztem, hiszen nem tudhatott az ott történtekről.
- Mert láttam leszállni - felelte- és irdatlan fekete füstcsíkot húzott maga után.
A három hetes pihi végén nem kellett kicserélnem a jegyet, a légitársaság beszüntette a járatot, MALÉV vitt visszafelé, a szokásos éjszakai géppel.

A Szahara fölött magasan...

... és nem annyira magasan.

Afganisztán hegyei fölött

Sajnos az ismert események óta nem látogathatók a pilóták repülés közben, kivétel volt egyszer Afganisztánban egy helikopteres felderítés: ott nem tudtak elbújni.

Ha esetleg akad itt olyan elvetemült, akit ez érdekel, mármint a helikopáteres buli, az fogja a kis kurzorát és klikk IDE. <--- Oda!

Szerettem a Malévet, főleg, mert akkor még volt olyasmi is a menüben, hogy "bélszín Budapest módra" (bár épp a napokban fedeztem fel azt, hogy ilyesmit még gyártanak egyes éttermek). Korábbi évek repüléses bejegyzései itt olvashatók:
Grúziába
Irakba
Irakból
Erbilbe
Vissza Kabulba


És most itt ülök a KLM egyik járatán, valahol Afrika fölött, várom a vacsit. De addig is, mi kell a boldogsághoz? Egy Baileys (jéggel), egy jó film (akad a laptopon), no és fél szemmel a pilóta munkáját figyelni, mert az ördög nem alszik (ennek egyetlen előnye: nem horkol).

Hopp, és a vége előtt... a szokásosan választható egy házikóból most sikerült összeorganizálnom négyet! Ami már több, mint egy deci jóféle... ;)

(Ezek gyakorlatilag ház alakú palackok, jóféle holland ginnel töltve, amelyeket a KLM 1952-től kínál, és mindegyik ház egy valódi, létező épületet mintáz. Most tartanak a 96. épületnél és ahogy láttam, a gyűjtők még e-bayen is üzletelnek. Akit bővebben érdekel a téma, nosza ugorjon IDE!)

Ó, és még valami! Birtokomba került egy titkos rajz, amely pontosan elmagyarázza azt, hogy miként repülnek ezek a hatalmas dögök. Mert ne mondja nekem senki, hogy csak úgy fönt marad valami a levegőben, valami olyan, ami nehezebb a levegőnél (még ha telefingja is a sok utas).
Ugyan külföldiül íródott az eredeti, de halált megvető bátorsággal lefordítottam, és most átadom ezt a tudást:

ZENE:

Kínai

Nyakunkon az esős évszak első pár napja. De lesz ez rosszabb is, ahogy a helyiek mondogatják. Pirkad... nyugis minden.

Így aztán egyelőre engem a kínai kaja zavar csak. Elvagyok én mindennel, ha ehető husiról van szó, de a sok zőccségtől előbb utóbb elkeseredek és néha még pityeregni is szoktam. Ha valamiben nincs hús, akkor az csak desszert lehet - régi dakota közmondás. Arról nem beszélve, hogy egy hónapon át szinte mindig ugyanaz a menü. Persze nem hibáztathatom a srácokat, nincs itt szakácsunk, csak a helyi séf, de ő a ghánaiakra főz. Így aztán a papír/kő/olló dönti el azt, hogy adott napon a kínai csapatból ki álljon a serpenyők közé: a villanyszerelők főnöke, a camp boss, a csoportvezető, vagy a geodéta.
Mégegyszer mondom, nem rossz, csak hát...

Ez, ahogy nézem, pl. robbantott csirke a'la gomba:

Megoldottam...

A konzerv szardíniát, tonhalat óvatosan bontjuk, valahogy mindig több az olaj benne, mint a doboz befogadóképessége, ergo kicsordul. Aztán folyik mindenfelé az a büdös, átható szagú szar, még a kézről sem egyszerű eltávolítani.
A sózott és darált marhahús konzerv (népszerűbb nevén Corned beef) egyszerűbb, a kis tekerő bizbasszal letépjük a zárócsíkot és már neki is eshetünk. Kissé lehűtve élvezhetőbb (értsd: halványul az a förtelmes faggyús íze, de ugyanolyan sós marad).

Ezek voltak a helyileg beszerezhető cuccok, most jön a hazai felhozatal. A babgulyás a kedvencem: óvatosan nyitva elénk tárul a mennyek országa, legalábbis a gasztronómiai Hiroshima után -melyet a kínai konyha az utóbbi időben okozott- ez minden kétséget kizáróan az.
Vele egyenrangú a sólet füstölt husival, ha dobok rá pár szelet vöröshagymát, még tán a harmadik-negyedik mennyországba is eljutok.
Melegítésüket megoldottam, amúgy meggájveresen: kólásüveg teteje levág, alulra forró víz a vízmelegítőből, kicsit összerántja a műanyagot, de erre számítottam. A doboz még belecsúszik, majd felülről a forró víz és várunk. Egyszerű, mint a faék.

Egy kissé betáraztam, mivel még mindig kétséges a tábor elkészültének időpontja. Elvileg 10 nap, de a kínaiakat (és a helyi erőket) ismerve ez inkább 10 nap és két hónap közé tehető, bár az mindenképp sietésre ösztönözi a csipet-csapatot, hogy naponta sok-sok pénzt (és dollárban értem ám, nem magyar tugrikban) veszítenek.
No hát itt a felhozatal, húzom ameddig tudom (a repülőút 4 puhatestű áldozattal járt, azokat befaltam az első napon), aztán legfeljebb gyáván megfutok, mivel már Kintampóban csücsül a java nép, valami echte szállodában (vagy vendégházban):

Kenyér
Na az a nem egyszerű itt, amíg bele nem jön az ember. Nagyvárosban nincs gond a betevővel, de itt falun, az isten háta mögött (vagy a hold segge mögött, ha olaszosak akarunk lenni) más a helyzet.
Először is kértem kenyeret. Hoztak, egyfajta sárga hasábot, a papír ékes angolsággal tudatta: cake bred. Torta kenyér? Ha az, hát az... édes volt.
Beugrottunk a főtérre, hátha lehet kenyér fronton valami normálisat fölhajtani, szép nagy vekniket láttam, ezaz!

Emmanuel csak mosolygott, az sugar bred, baromi édes. Csesszék meg!
Aztán eltelt egy hét és valahogy fülembe jutott az, hogy létezik butter bred, nosza, rendeltem. Még mindig édes volt, de már nem verte el a vaj ízét olyan nagy mértékben, lelkem nagy része megnyugodott, csak a sarokban rúgkapált még egy kicsi: nem létezik, hogy nincs normális kenyér Ghánában.
Amikor ezt szóvá tettem, csak mosolyogtak, itt így szeretik. Már majdnem föladtam a reményt, amikor sokadszorra előadott sirámom értő fülekre talált. Az egyik gyakornok geofizikus megjegyezte, hogy létezik egy tea bred nevű kenyér és hogy az nem édes.
Berongyoltam a konyhára, mivel Sharif séf végzi a bevásárlásokat, és feltettem neki az 50 forintos kérdést: létezik olyan dolog itt, Atebububan, hogy tea bred? A legnagyob természetességgel vágta rá, hogy persze.
Elnyomtam egy "akkormiahalkszavúszűzmárianedvesbugyijáértnemmondtadezteddig"-et, helyette mosolyogva kértem, hogy hozzon néhányat.
És lőn kenyér. És látá az úr (meg én is), hogy ez jó.

Még egy szó a kiegészítőről, ami jelen esetben mangó. Tényleg csak egy szó: imádom!

Öt-hat darab egy kis kosárkában ezekből 5CD, ami durván 300Ft és szaladnak hozzád, ha lassítasz a kocsival:

Most pedig: zene!