A folyosóról léptek zaja hallatszik.
Félrehúzom a függönyt, kint még éjszakai sötétség, de jól van, nem csillognak a kavicsok a bejárat feletti lámpa fényében.
Felkapom a cuccom, leszaladok a lépcsőn, átállítom a T-kártyám in-ről out-ra (így ha tűz van (babám), vagy ha baj van (babám), tudják azt, hogy keressenek, vagy ne keressenek) és elindulok a kikötő felé.
Kiérek a kapu fölötti reflektor fényköréből, száz méter sötét a következő reflektorig. A Hold arany sarlóján fekszik, alatta mélyen egy rezzenéstelenül ragyogó
Meeting, reggeli.
(Ez volt itt az utolsó reggeli, a következőt már a Türk Hava Yollari (yollari-ííííí, yollari-óóóóó) szolgálja majd fel, fönn, magasan a felhők fölött, valamikor hajnali 3 körül, a következőt pedig 6 óra tájékán, a másik járatukon, azám! Hazám.)
Visszafelé ballagva (még mindig sötét van) odaadom a virslit a vigyorogva hozzám vágtató Tinkernek, de aztán nem jön velem, egy másik kutyával van elfoglalva. Úgy tűnik, hogy dürgés van ebekfalván :)
Enyhe szél fúj szemből, arra gondolok, hogy az ősember vajon mennyit gyalogolt ahhoz, hogy a kis tükörtojása, pirítósa, fölvágottja, sajtja, vaja, lekvárja meglegyen, így, napkelte környékén? No és banánt hol szerzett be?
Arra jutok, hogy nem lehetett egyszerű a dolog... tutira nem lehetett egyszerű...
A délelőtt elszaladt, utolsó permit és geodéta adatbázis ellenőrzés, vibrátor track konvertálás és ebéd. A csikkenmell sajtmártással istenire sikeredett, a kukoricás marharagu is, és még idejében leállítottam a nagykanállal csirkeperkeltet emelő kezet, mert láttam hogy gazdagon beborítja a zöld veszedelem, pffff...
Leballagtam a partra, még utoljára, néztem a nagy vizet, a partiőrség egyik hajója horgonyzott a távolban, legalábbis a nézése (meg a járása) alapján annak saccoltam.
Aztán a kikötőkapitányság épülete előtt a szürke macsek (finom puha tömött a bundája) játszotta el azt, hogy haldoklik:
Kettőt-hármat hempergett nekem, aztán rájött hogy jobb ha kér, fölugrott és mintha mi sem történt volna korábban (ééén? kunyerálni? ugyanmár!), hűvös eleganciával nézett rám: aggyá!
Persze nem volt nálam most semmi, csak buksisimi, abból kapott néhányat. Tegnap különben is csúnyán viselkedett.
Ebéd után fogtam, és a sült csirkemelnek levettem a felét hogy azt majd ő kapja, a csontos részt pedig odadobtam a félősnek, aki kutya. Olyan kis boci festésű, a széltől is fosó, mindig a háttérben megbúvó kutya ő, aki azért már néha követni is szokott, igaz vagy 50m távolságot tartva.
Sajnos tegnap is hű volt önmagához, mert mire tétován odanyúlt volna a husihoz, a macsek odaugrott és felkapta a cuccot. (A kutyának kb. 30 centit kellett megtennie, a cicmarek pedig másfél méterre volt, amikor az eset tényállása elkezdett fennforogni). Azután pedig már hiába mutogattam a kandúr úrnak az ő részét, az istennek nem engedte el másikat.
Kemény az élet a végeken...
Most pedig még egy meeting, aztán vacsora, aztán pakolni kellene, jajj csak azt ne kellene!
Utálok pakolni. El is és be is. Látom már, hogy az utolsó pillanata fog halasztódni, inkább ücsörgök a bőrönd előtt. Pedig csak azt a pár mosásra leadott cuccot kellene visszarakni, meg a neszesszert, no és a dzsekit, nadrágot.
Aztán meg vasalni az utazós ingem. A fene a pofájukat, hogy a mosodában nem intéznek ilyet! Már kerülgettem a vasalót, sőt láttam embert is, amint használta, de eddig halasztódott a dolog (nem kis részben azért, mert úgy gondoltam hogy a gravitáció majd intézkedik, elvégre gyakorlatilag a harmadik naptól, ahogy visszajött mosásból, ott lóg a fogason).
Kemény az élet a végeken... vagy ezt mondtam már? :)
Múúúúzika!
