Hm... nem értettem azt, hogy miért maradt meg pár fölvágott és sajt a reggelinél, hiszen kb. mindig ugyanazt pakolom a tálcára, két tükörtojást süttetek (néha a sonkás fölvágottat is bele, hogy valamiféle fake ham and eggs legyen, hamár, mint a korábbi fotón is látszik), hozzá jön 4 pirítós, valami fölvágott, sajt, újabban a kajszi jam is, emiatt aztán kettő kell a kis vajból is, két kis doboz gyümilé és egy banán.
Persze azt már régen megtanultam, hogy tök fölösleges a miérteket kutatni, hiszen úgyis a helyére kerül minden, az egész csak idő kérdése. Ezért aztán amikor az ebédlőt körülvevő gondosan nyírt, öntözött, gyönyörű pázsitot magam mögött hagyva kiléptem a kapun és elindultam a kaviccsal fölszórt ösvényen az iroda felé, meg sem lepődtem azon, amikor a senki földjén erre bukkantam:
Persze néha azért vigyorgok magamban az életen, vagy inkább a dolgain. Vagy méginkább azon, hogy miként pakolja elém a dolgait. vagy méginkábbinkább azon, hogy azt hiszi -mármint az élet- hogy nem látok át a dolgain :D Szeretem azt, ahogy értelmet nyer minden...
Egyszóval óvatosan közelebb léptem és megkapta a cuccokat a zsebemből, a filozófiai részén a dolognak pedig gondolkodjon tovább az, aki nem tudja mi is az a 42 :)
Lucy in the sky with diamonds*
Aztán kirontottunk, persze sokminden már nem történik, de jól mutat a jelentésben: "visiting RTK crew on the field", emellett pedig kihasználtuk a napsugaras napot, beugrottunk a plázson még nyitvatartó egyetlen étterembe (peeersze, kaja is van, bármikor... hal is, hogyne... steak, sure.... de azért szóljunk oda előtte). Kortyolgattuk a teát, amelybe valamiféle szárított mentalevél is került:
Kiültünk a teraszra, napszemüveg mögül pihentettük szemünk az elhagyatott parton, csend vett körül minket (egy távoli asztalnál egy pár ebédelt épp az árnyékban, halkan), béke, nyugalom...
Aztán aztán lett, visszafelé még beugrottunk a tandori kenyereshez, aki mint tudjuk egyben csirkés is, no de most derült ki az, hogy egymás mellett űzi az ipart két család. A sofőröm az elsőnél állt most meg, kiugrottam és válogattunk a kenyérkék között, ki is néztem egyet, határozottan ráböktem (számomra tökegyforma volt mindegyik), de ekkor már a másik mammánál integetett a sofőröm. Az én mammám pedig csalódott képpel mutatta, hogy menjek csak.
Na azt már nem, kifizettem az 50 kopeket becsomagolta a pravdába (persze nincs már pravda, de újságpapír az van még) a kenyerem és akkor ballagtam át a másik sütödéhez és vettem ott is egy kenyérkét. Elfogy az (egyrészt, aztán meg... (másrészt).
Még beugrottunk az egyik szupermarketbe (tényleg az, olyan tesco szerű, csak kisebb) és vettem isteni füstölt halat (legalábbis akkor azt hittem) és sajtkrémet (arról is azt hittem), és nápolyit (na ez bejött, főleg az a mogyorós feltét, jahajj!):
Visszafelé a városban fönnforgás volt, a sofőr tört angolsággal valamiféle évfordulós dologról beszélt, ami összefügg(het) a ramadannal (ne feledjük, nagyjából muszlim ország ez azért), az imagarázs megtelt, előtte is nagy tömeg állt, sőt az utca is tele volt és még mindig láttuk, ahogy arra tartanak minden irányból. Férfiak kisgyerekeket cipelve csak az isten tudja milyen messziről, nők fekete ruhában, ünnepélyesen.
Az irodában láttam, hogy a torta sem maradt el, ma -bár Robert lett volna a soros- Paul hozott egyet.
Aztán este pizzát rendeltem és míg a napi adatokra vártam, a megvacsi végrehajtódott (ki az ördög tud várni, ha friss a cucc, amit biciklis futár hozott, még a teakonyháig sem jut el az ember ilyen esetben).
* Semmi, semmi, csak épp megszólalt a rádióban.
És akkor még egyszer utoljára gondoljunk a nyárra, ha már az ősz kopogtat :)
