(Mint ahogy jó az "Aztán mennydörgést hallottunk" is... akár az is lehetett volna a cím. :))
Éjszaka berongyolt az ötödik lovashadsereg (jelesül az afgán lovashadsereg, az ANP). Igaz ugyan, hogy először a mieinket lőtték a nagy fölfordulásban, de legalább a buzgalommal páros jóakarat megvolt bennük. Na és hála a kiképzésüknek, vagy a szerencsének, nem találtak el senkit. :)
Most aztán már nekünk is van nagypuskánk, bibííííí:
Reggelre csend lett.
Békés, tea illatos...
Aztán délelőtt feljött hozzánk a kb. 3-4km-re - a kiszáradt folyómeder mellett- megbúvó kis faluból egy öregúr, karjában unokájával. Két éves a kislány de még nem jár...
A dokink* megvizsgálta, a diagnózis: vitaminhiány. Az idegek nem kapcsolódnak az izmokhoz. Adott a vitaminokból amennyit tudott és elmagyarázta az öregúrnak, hogy mi lenne az, amiből sok-sok kellene a picinek.
Persze itt a hegyekben nem terem más mint búza, kecske és birka, ritkán belefutunk egy-egy dinnyeföldbe is (hogy az miként kap vizet - rejtély). Gondolom húsért és gabonáért cserélnek ezt-azt, de hogy a gyerekek mit kapnak, azt csak elképzelni tudom. Vagy még azt sem...
* A doki nem ám a kis nyiszlett fickó ott szemben, ő csak a tolmács. A doki a nagy, bal oldali, zöldbe öltözött mikulásforma, jóságos és ex Special Forces doki. Persze ez látszik is, hiszen a szikéjét az oldalán hordja, tokban :))
És délután négykor, miután leálltak és megtankoltak a bulldózerek, majd készülődtek az estére, Luitól 100 m-re becsapódott az első aknagránát.
Aztán később még négy érkezett gyors egymásutánban, és akkor már beleszólt a csetepatéba 5-6 Kalasnyikov is a rosszfiúk oldaláról. Majd nemsokkal ezután megtámadták a másik két bulldózerünket, amelyek három kilométernyire délre táboroztak tőlük, a tábortól pedig négy kilométernyire nyugatra.
Ekkora már a kirendelt helyi véderő összes tagja fent kucorgott a kocsikon, túl sokat olvashattak a rugalmas elszakadásról, azt hiszem. Persze az is lehet, hogy ilyesmire nem szólt a munkaköri leírásuk.
Danko a horvát biztonsági állt csak egyenesen, és a távolba nézett. Lui szólt neki:
- Nem ott csapódott be, hanem itt!
- Tudom, de én azt nézem, hogy honnan lőnek - jött a nyugodt válasz.
Ja, hát megjárta Vukovárt... Aztán ahogy abbamaradtak a becsapódások, odaugrott a kocsikhoz lerángatta, és harchoz parancsolta a miliciát. :)
Ma éjjel tehát a golyóálló az ágy lábánál lesz, bakancsban alszunk, útlevél a zsebekben!
Remark: A 82mm-es aknavető maximális hatótávolsága 4200m körül van, kb. ennyit mértem a kilövések és a becsapódások helye között a guglin. Az első kb. 100m-re vágódott be, ami tüzér szemmel baszottjó előkészítést jelent! Persze aknavetővel lehet pontosan lőni, ha ismeri a nép a terepet, meg a szerszámot. Mindenesetre az tény/szerencse hogy a repeszek nem tettek kárt a fiúkban, mivelhogy Luiék és a bulldózerek a domb tetején álltak, az első lövedék pedig a domboldalba csapódott. A következők még messzebb.
Mindennapi műholdunkat add meg nekünk ma, legyen legalább hat GPS az égen,
az akksik kitartsanak estig, a korrekciós jel jöjjön ahogy illik
és ne legyen szignál lost amikor mélyre megyünk, a kábelek legyenek törésmentesek, a program a kontrollereken pedig hibátlanul fusson most és mindörökké, Trimble.
Na ez bejött: szombat, kivonulás. Reggel lecűgöltünk mindent a szobákból, még egy utolsó jégkrém a reggeli mellé, aztán kiengedtük a V8-as Land Cruiser gyeplőit és északnak fordítottuk a főtengelyt. Kedvenc falunkban már ott állt a konvoj, ők reggel ötkor elindultak. 10 nagy lakókonténer kamazokon, plusz a kiszolgáló trélerek, fürdő, generátor a villanynak, négy tartálykocsi üzemanyaggal, további kettő vízzel, aztán az utánfutók, egyiken a három méter átmérőjű parabola a netnek, másikon a lakókocsikhoz legyártott pöpec lépcsők. Na és a kísérő katonák terepjárói.
Megindultunk. Lekanyarodtunk a kavicsos útra amelyen már oly sokszor végigmentünk, hogy ismerünk minden emelkedőt, kanyart, falut és temetőt. Vezettük a népeket, mint vezérkos a nyájat, azok pedig szép sorban követtek bennünket:
Káánvóóój
Aztán harmincegynéhány kilométer után lekanyarodtunk a zötyögős útról és egy keskeny földúton kapaszkodtunk 1136 méter magasra, és a tábor helyéhez érve mit láttunk épp? A gréder próbált lekászálódni a szállító kocsijáról, nem tűnt egyszerű feladatnak, de megoldották okosan:
Ami egyszer felment, az le is jön - ősi dakota közmondás :)
A hely amit választottunk, egy kellemes kis fennsík, tőle nyugatra nyugatra alacsony dombok terülnek el, délre pedig meredeken leszakad a talaj. Ha majd kiállunk a sziklás peremre, akkor lelátunk a kábeles nép sürgésére, a vibrók forgására, mivel a hatos vonal csak alig egy kilométerre húz el alattunk kelet-nyugat irányba. Most még azonban csak három dózer cammog komótosan nyugat felé, tolva maga előtt minden kis huplit és betemet minden kis szakadékot, vízmosást, hogy nagyjából egyenes nyomot hozzon létre a vibróknak. Vibrók... aki még nem látott ilyet, ezen a kis filmen megnézheti (az egyik korábbi munkán készült):
Amit illik tudni róla: 25 tonnás traktor, minden kerekét hidromotor hajtja (a stabil dízel csak az olajnyomást állítja elő tehát), középen látható a talp, amit az energia keltéséhez leenged, majd azon egyensúlyozva megemeli magát úgy, hogy a teljes súlya a lapra kerüljön, amely felett egy csak egyszerűen "tömeg"-nek nevezett fémtömb helyezkedik el. Ezt a tömböt mozgatja egy nagyon különleges elektrohidraulikus rendszer, akár másodpercenként 100-szor fel és le. 5Hz-től 200Hz-ig állíthat elő hullámokat, amelyek lehatolnak a felszín alá - akár 4-5ezer méterre is - és visszaverődve elárulják az adott réteg mélységét (ugye senki nem hiányzott énekóráról, amikor azt tanította a néni, hogy miként kapjuk meg a távolságot az eltelt idő és a sebesség ismerete alapján?).
Hogy még nagyobb energiát tudjunk kibocsájtani, 3-5 vibró megy szorosan egymás után (meghatározott geometria szerint), egyszerre teszik le a "lapot" (na, tanultunk megint egy geofizikás műszót) és most jön a bonyolultnak nevezett elektronika, hogy megszolgálja az érte kifizetett huszonharmincezer dollárt: az összes vibró lapja pontosan egy frekvencián üt, egyszerre indul el valahonnan 10 Hz környékéről és fut fel 4-8másodperc alatt 100-150Hz-re. Mégegszer mondom: mindegyik. Egyszerre. Ezáltal a gerjesztett energia (oroszul enyergija) összeadódik. Olyan ez, mintha nem egy mérges nyúl toppantana, hanem százezer. Van különbség :)
Na szóval a film... jól látszik ott, hogy ferde talajon a nagy buzgalomban néha bizony megemelkedik az eleje, vagy a hátulja a gépnek.
A gréder lekászálódott a trélerről, befutott a frontendloader is (délafrikaiul homlokrakódó) és elkezték egyengetni a szántóföldet, amelyet a haladást és az energiaipart lelkesen támogató falusi a rendelkezésünkre bocsátott, persze megfelelő mennyiségű dollárpénz ellenében. Amit még kaptunk, az az északról érkező szél, ami istenes porvihart kavart:
Persze csak segített nekünk a takarításban, na de akkor is... szerencsére egy jó óra alatt elfújt minden mozdítható dolgot, így estére kitisztult a kép valamennyire.
Ahogy kész lett egy szakasz, már húztak is a helyükre a lakókonténerek (jobb szélen az egyesített mosdó, fürdő, budi és mosószalon látható, fent a bal szélső pedig a MIÉNK picike otthon, vagyis nappali, étkező, háló, iroda, raktár (előtérben az ambulanciás kocsink):
Mivel nem állt össze minden estére, ezért villany és víz nélkül a fejlámpák fényénél romantikáztunk az MRE-ből varázsolt vacsora után. És persze porosan feküdtünk le. Éjszaka pedig megérkezett az eső. Nem is kimondottan eső volt... inkább valahol a köd és az eső között, vagy inkább olyan vékony szálú eső... nem tűnt komolynak mert a szél is fújt közben, de eláztatott mindent, sőt a szomszéd konténer tetején be is hatolt megcélozva egyiptomi kollégánk laptopját. Aztán a következő nap folyamán Lui feje fölött is megjelent a víz, de sikerült lokalizálni (ejj de szép szó ez, csak azt tudnám mit jelent :)).
Mivel kitartóan esett, ráadásul olyan sűrű köd/pára/felhő/akármi ereszkedett a környékre, hogy kb. 30 méterre lehetett ellátni, úgy döntöttünk, hogy ma csak felderítés lehetne napirenden, de annak meg értelme nem sok volt. Ugyanis a látótávolság ugye a nullához konvergált... Így hát a MIÉNK picike otthon berendezésével töltöttük a napot, és a lassanként befutó ellátókocsik tartalmát dézsmálgattuk mindenből a legjobbat alapon. Egészen takaros kis készlet gyűlt össze konzervekből, ásványvízből, aztán mindenféle csokik, csipszek, érkeztek, majd hagyma, paradicsom is, később kávé, tea, tejpor, és legvégül de nem utolsó sorban a nap fénypontja: a vadi új vízforraló, műanyag poharakkal. Azonnal megfőződött az első adag kávé és tea, mivel áramunk is megérkezett ezalatt. Sőt a légkondit is sikerült átállítani fűtésre, mert a tegnapi 30 fokból az inflálódás miatt mára csak 5-10 maradt.
Internetünk viszont még mindig nincs, mivel a parabola tartón valami eltörött. A rohadt Etisalat pedig 4,6GB-nál leállította a mobilnetet, bár 5GB-ot fizettünk ki, grrrrrr!
Ezért hát fél kilenckor bedunyhát vezényeltünk magunknak, amiből éjfélkor Borisz - de nem a Godunov - horkolása ébresztett, így reggel hatig zenét hallgattam a telefonomról.
Úgy tűnik a Zrínyi-féle kirohanás újfent elhalasztódik, a következő halálbiztos időpont:
szombat. Abból pedig elég sok van a kalendáriomban, még a helyiben is. :)
Tegnap meg kellett lesni a dózereket munka közben, mert a teljesítmény enyhén szólva is
elmarad a várakozástól. A terep viszont meghaladja a várakozásainkat - amelyek a
helikopteres felderítésen alapultak -, csak sajnos keményen negatív irányban. Így aztán a
pozitív elvárás kiegyenlítődik a negatív valósággal, helyreáll az egyensúly. Újabb ékes
példája annak, hogy a természet nem siet sehova. Nekem jutott az a hálás feladat hogy
megértessem ezt a számsorok, táblázatok, grafikonok alá temetett népekkel :)
Igazán komolytalan feladat, de legalább kiruccanhattam.
A körforgalomnál már eltakarították a tegnap reggeli vért: vagy lelőttek ott valakit, vagy felrobbantottak.
Az utóbbi pár napban öt darab IED tette a dolgát a városban. Ajj de szép szó, emlékszik
még rá valaki az iraki buliból? Na jó, elmondom mégegyszer, de utoljára. IED, vagyis
Improvized Explosive Device, ami annyit tesz magyarul hogy sebtében, individualista módon
az épp fellelhető anyagok felhasználásával összetákolt robbanó szerkentyű. Előszeretettel
rejtik az út mentén található mindenféle alá, vagy be. Döglött állatok, várakozó
járművek, roncsok, kőrakás mifene a legelterjedtebb, de láttunk már betonba öntött
tüzérségi repeszgránátot is. Úgy tűnik itt semmibe nem fektetnek annyi energiát mint
elpusztítani a másikat.
Ott van persze a másik oldal is. A hegyekből induló kis folydogáló ér, pár centi mély és
nem sokkal szélesebb, de ez az életet jelenti azoknak a nomádoknak akik mellett
letáborozott az egyik dózerünk. Fekete sátraik még a google earth-on is látszanak, ha
valaki becopypasteli ezt a helyet és entert nyom:
34.836353° 62.064264°
oda viszi a program, fel sem kell emelnie a seggét a fotelből: kis fekete pontok. Az
északabbra pár száz méterrel látható tábor már nem létezik, csak a megmaradt itató vájú (a kép jobb alsó sarkában - panellakóknak) jelzi hogy itt is éltek valamikor:
A patak
A kis fekete pontokból alacsony termetű, idős, hófehér szakállú fehér turbános bácsikák
bújtak elő jöttünkre, idő és szárazság és az egyhangú étel aszalta arccal, pergamenszerű
kézfogással, de a szemükben valami földöntúli békével kínáltak hellyel maguk mellett. Miénk
volt az egész vidék. Elképzeltem milyen lenne ha egyszer európába hoznánk őket. Itt nincs
fa, bokor, fű, csak valami sárgára száradt szúrós gazféle, ezen tengődnek a kecskék.
Ahogy láttam, egyedül a búza terem meg itt, illetve nagyritkán egy-egy dinnyeföld. Nincs
víz, hiába minden... Az előóvatoskodó gyerekeknek odaadtam az egyetlen csokis
muffinom, az öregúr akkurátosan kibontotta a zacskót, és igazságosan elosztotta. Arra
gondoltam, vajon Ő tudja-e milyen íze lehet a csokinak?
Visszaballagtam a dombtetőre, épp akkor futott be a fő csapat a másik táborhelyről:
A tolmács elkezdte az MRE-k kiosztását, láttam hogy sebesen pakolja a dobozokból a sorban
állóknak: egy MRE és egy zacskó csokis süti, következő! Egy MRE, egy zacskó csokis süti,
következő! Egy MRE... hé, szóltam oda neki, ugye tudod azt, hogy két menű is akad, amelyek disznóhusit tartalmaznak? Mintha
villám vágott volna bele. Ettől kezdve elolvasta mindegyiket. :)
Aztán a szokásos fotózkodás, itt épp a három benetton grácia:
Majd megnéztük a másik dózert is, jó kis helyek vártak rá:
Mizerábilis
Aztán elindultunk befelé. Közben láttam azért fákat is. Mint kiderült, ott fúrt vízkutak
látják el a falut, az állam támogatásával még jóképű nyomós kutakat is kapott a nép.
Hallelujja:
Igaz, hogy egyelőre csak a bulldózerek - na és a geodézia - és egyelőre még a városból szaladgálunk ki-be mint a mérgezett egér, de már ez is valami. Három vibró megérkezett, a maradék kettő és a műszer másik konvojba sorolt be. Merugye itt úgy mennek a dolgok, hogy összeáll 200-300 kamion, teherautó, mifene, és rendőri kísérettel vonul egyik városból a másikba. Kabul és Kandahar a nagy gyülekezőhely, itt kavarnak a sofőrök egymással, vagyis hogy melyik konvoj indul korábban, melyik a gyorsabb, de a lényeg az, hogy melyiket nem támadják meg. Az utóbbi egyrészt kiszámíthatatlan, másrészt a valószínűsége majdnem nulla, ezért a gyorsabbra szavaz mindenki, amitől az megduzzad és lelassul. Murphy dolgozik ám itt is!
Tehát két vibrónk és a műszerkocsink lemaradt, ma pedig hallottuk, hogy azt a konvojt is megtámadták, szóval állnak. Talán egy hétbe is beletelik, mire itt lesznek.
No de mi addig is dolgozhatunk, gyártjuk az utakat a helyiek naaagy-nagy megelégedésére.
Merugye eleve a szamárcsapásokat érdemes úttá alakítanunk, mivel a szamár nem hülye. És most a népek itt örömmel konstatálják azt, hogy a traktorokkal zötyöghetnek végre ott is, ahol eddig csak vágyakozva nézhették azt, ahogy a csacsi üget:
A biztonságiak is teszik a dolgukat, nemrég odajött volna hozzánk egy kis öregúr, szamárháton naná, de az őrök nem engedték. Buborékot vonnak körénk, így a jó öreg csak messziről intett és a szívére tette a kezét. Azért megörökítettem, amikor tovább indult. Sőt még fotó is készült:
Ebédre bevonultunk Luival egy romos kis épületbe a szél elől, megmelegítettük az MRE-t és hajrá. Nekem valami marha ravioli jutott, ő pedig buffaló csirkét evett, ami frankó csípős szószba tépkedett csirkefalatkákat jelent:
A jó hír hogy két nap múlva végre újra a szekértáborba lakhatunk. Francba, annyira unalmas már itt ez a 4 csillagos szálloda. Hiába na, az aranykalitka is csak kalitka :)
És akkor most szóljon a Tankcsapdától a SZABADON!!!
Heratból indultunk.
Alvó várost hagytuk magunk mögött.
A hold kitartóan követett bennünket, szaladt velünk a nyugati égbolton, sziklák mögé bújt, majd újra előbukkant miközben átvágtunk a várostól északra húzódó hegyláncon. :
Az átlag magasság 1000 és 1100m között változik, pár csúcs magasabb. Jó a hegyilevegő :)
Aztán elértük a második falut, valaki a hegytetőn el akarta kapni a Holdat:
Bevetettük magunkat megint a dombok, hegyek, vízmosások közé, helyet keresünk még mindig a tábornak: ne legyen lapos helyen, de szélvédett legyen. Ne legyen közel az úthoz, de jól megközelíthető legyen. Ne legyen túl messze egyik vonaltól sem (na ez kivitelezhetetlen :)).
Nem egyszerű... Ami megfelelő, oda nem visz út, a dózerek pedig csak holnap érkeznek. Egyébként is olyan ez a táborozó hely keresés mint egy rossz (mé', van jó? :)) mexikói sorozat: mire azt hinnénk, hogy most már végre vége lesz, már kezdődik egy újabb.
(Ööö... ezt én sem értem igazán, de... na mindegy, olyan és kész :)))
A sok keresgélés közben lekaptam dokinkat, aki egyébként SF katona volt, és a fogászattól kezdve a vesekő kivételen át a leszakadt kar visszavarrásáig mindenhez ért. Amputál is, legalábbis az oldalán fityegő böllérkés erre utal.
Ő tehát a Doc de nem Holiday. Dörmögő hangon mesélte: vagy harminc éve a hegyekről figyelte a szovjeteket és rádión jelentett Fort Braggbe :)))
Porviharba is beleszaladtunk mert eléggé élénk volt a szél (mondhatnám viharosnak is, ha tudnám itt milyen egy igazi vihar, szóval maradjunk a szélnél). Nem nagyon lehetett kilátni az ablakon, de a minták gyönyörűek... ilyen amikor fest a természet. Üvegre... Porral:
És végül, de nem utolsósorban a temetők... Illetve először még valami más: most vettem észre, hogy mindenki jobbra néz... igen, a Hold is és a szél festette kép is. Mint valami fengshuis szarság. :)
Na de vissza a temetőkhöz... Egyszer valaki azt mondta, hogy egy nép olyan, mint a temetői. Nem igazán tudom mire gondolt, talán a végtisztességre, esetleg a múlt ápolására, de mindig ez jár az eszemben, idegen földön sírokat látva. Most pedig mindenki kiválaszt egyet itt a fotón a sok közül, és elmereng...
Ps: ma tudtuk meg azt, hogy a kutatási terület kívül esik az amerikai bázis (Stone) helikoptereinek hatótávolságán. Merugye vész esetén jöttek volna menekíteni. Így hát kocognunk kell majd, ha leszakad az ég. :)
Ma a papagájok megkiabáltak akkor, amikor negyed hétkor beugrottam a szobába a napszemüvegeinkért. Tegnap este narancsot és banánt raktak csak ki a majmoknak, így szőlőt nem sikerült felhozni nekik. Holnap kaptok műzlit, ígértem és lerohantam a lifttel a földszintre, mert már késésben voltunk. Nem szóltunk este a stábnak arról, hogy ma is kiügetünk a prérire, a normál reggeli pedig 6:30-tól jelenik meg a pultokon.
Ma 30 fokot ígért a tegnapi előrejelzés, tőlünk délkeletre a Kabult körülvevő hegyekben pedig havazott. Lui megkapta sofőrünktől a pakisztáni kendőt, amit tegnap rendelt meg, nekem jó a marokkói laza szövésű fekete. A mai terv szerint a gugliőrthről levett és GPS-be feltöltött utat ellenőrizzük le, megfelelő-e a nehéz járgányainknak, ha mozgatjuk a tábort. Lesz néhány falu...
Randiztunk a helyi rendőrfőnökkel, kicsi fekete szakállú és hajú emberke szép vágású szemekkel. Ő haladt aztán elöl a rendőrségi pickuppal, amelynek platóján egy Luihoz hasonló kendővel bebugyolált fejű rendőr kapaszkodott a PKM géppuskába. Átkeltünk pár apró falun, méretre és dizájnra is hasonló volt mindegyik: agyagból tapasztott alacsony házak, egyszínű kopárság, a villanyt még nem vezették be erre. A házak tetején kis kupola, nyilván oka lehetett hogy évszázadokon át megőrizték ezt a formát. Egy gyors kép az ablakból:
Itt pedig a főutca, könnyű felismerni a burkolatról és a butiksorról:
A környéken néha megjelennek rosszfiúk is, kavarnak aztán eltűnnek északra. Főrendőrünk is megállított egy szakállas legényt és az egyik culáger átkutatta a ruháit, de nem volt nála pukkantyú. Mentünk tovább.
Elértük a vonalat, közben felerősödött a szél, porból készült párába burkolózott minden. Megkérdeztem apró és szakállas mentorunkat, hogy lehetséges lenne-é, ha valami egérúton kijutnánk a műútra úgy saccperkábé toronyiránt, vagyis minnél előbb, mert a Garmin egyrecsak 17km-re mutatta a jót. Toronyiránt Egyrészt vacak az út, másrészt jobb, ha arra nem megyünk az aknamezők miatt,felelte ékes angolsággal. Így hát berakattam a sofőrrel az alvósutazós farszi cd-jét és elindultunk visszafelé, hogy durván 40km-es zötyögés után elérjük a tegnapi hetivásáros falut.
Most pedig most van, a hírek szerint szerencsések leszünk ha a vibrók ideérnek Kabulból 10 nap alatt...
Több mint két hét bezártság után, letudva a reggeli chilis omlettet, banánt, képviselőfánkocskákat (3-4cm átmérőbe nem tudom milyen módon sikerül kétféle krémet beleapplikálni de finom), kávét tejjel, majd magunkhoz véve egy csomó mars-szerű - helyi kreálmány - csokifélét, ásványvizeket, kiballagtunk a szálloda dupla acélkapuján (ez amolyan zsilipelő rendszer, sejtésem szerint arra az esetre készült, ha mondjuk valaki a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatából venne ki itt szobát) a főút szélén várakozó kocsikhoz. Ajj de szép tőmondat lett!
Ott vártak minket a biztonságiak, akik a másik szállodába, költséghatékonyan a Marco Poloban rendezkedtek be. A sok régi arc mellett új is akadt, például a dokink, aki egy jól megtermett hatalmas fehér szakáll mögül vigyorgó nagy maci, kesztyűs kezében most Kalasnyikovval. Felkaptuk a golyóállókat, rövid megbeszélés, a mellényem tártartó zsebeit - ha már puskám nincs - megtöltöttem csokikkal, indulás.
Én vezettem a konvojt a Garminnal, amelyre előző este feltöltöttem az utakat, vonalakat, tájékozódási pontokat. Péntek lévén álmos volt a forgalom, így reggel fél hétkor, csak 2-3 kereszteződésben akart nekünk jönni egy-egy taxi, tuc-tuc, vagy biciGlis. Ők is álmosak voltak, nem csak a forgalom. Gyorsan magunk mögött hagytuk a várost észak felé, és már a hegyvonulat szerpentinjén kanyarogtunk jobbra-balra, majd balra-jobbra, aztán megint jobbra-balra. Vagy balra-jobbra. Kiégett, szürkésbarna és rojtosra kopott homokkő sziklák között vitt az út, a Garmin képernyőjén pörögtek visszafelé a kilóméterek, metszettük az első vonalat, lassítottunk a faluban, ahol kellett, majd lefordultunk balra az ott sejtett földútra és puffneki! Belefutottunk a pénteki hetivásár állatos részébe. 3-4 birka és ugyanannyi ember alkotott egy-egy csoportot, velük volt tele a házak mögötti rész, az út, a dombok, minden. Mekegett ott néhány fekete kecske is... namégegyszer: fekete kecske sereget terelt merengve egy kedvetlen ember s e fekete sereg mekegve ment keletre mert egy sem kelt el s ezen merengve lett kedvetlen eme ember. Vagy valami ilyesmi. Ki tudja? Én nem.
Porfelhőkbe burkolózva gurultunk a találomra kiválasztott földutakon, motor és kecskecsapásokon, mert sajnos előző este a net helyi hadura megakadályozta azt, hogy letöltsek pár műholdas fotót, amelyen azért láttam volna a merre és hogyant is. A kecskék és birkák fegyelmezett serege merengve mekegett eme... ööö... na jó, most már abbahagyom! :) Inkább lássuk őket:
... ahogy a csillag megy...
Mentünk hegytetőn, gurultunk kavicsos folyómederben, emelkedőn fel, lejtőn le (ezt fordítva miért nem lehet?), csontkeményre aszalódott tarlón, szántóföldön, megálltunk apró falvakban, ahol nem láttunk villanyvezetéket, vagy tv antennát. Persze erre a falu apraja-nagyja kitódult (szigorúan fiúk és férfiak) és kezet ráztunk mindenkivel, két kézre fogták a kezünket, hát mi is úgy tettünk, szívükre tették a kezüket, hát mi is úgy tettünk, csendes mosollyal találkozott a két világ. Elpasszoltam a csokikat és megfogadtuk, hogy holnap zsáknyit hozunk. Megkérdeztük, hogy merre érdemes továbbálni és folytattuk az utat, újabb kis falu, újabb megállás és folytattuk az utat, újabb falu és újabb megállás és visszafordultunk, mert előttünk a hegyek tornyosultak már és nincs több út mondta az öregúr, akinek a falujában láttam gyönyörű zöldparadicsomot a forrás vízével öntözött kertben. És szőlőt is: embermagas "A" formájú agyagból készített töltéseket építettek, mindegyik volt vagy 8-10m hosszú és erre futott fel a szőlő... hm. Gondolom azért, mert fa nincs a környéken ahogy abból esetleg oszlopot, betonról pedig talán nem is hallottak még. Ez a hely már a világvégi falu volt, még emberből is alig mutatkozott valaki (az öregúr):
Itt pedig gyerekek ismerkednek az egyik biztonságinkkal, aki boszniai srác és profi a maga területén, vagyis akkor amit láthatunk fordított sorrendben: gyerekek-Momo-Toyota:
Vissza a jövőbe
Aztán visszafordítottuk a szekér rúdja helyett a Toyoták kormánykerekét, és megindultunk a műút felé amely csak félórányi járásra rejtőzött valahol keleten a kopár, meredek oldalú dombok mögött (tikkadt szöcs... kecskenyájak legelésztek rajta). Útközben láttam két sast, enyelegtek egymással a levegőben. Épp úgy mint két lélekfüst: hol az egyik szerette a másikat, hol a másik szerette az egyiket, egy soha véget nem érő, ölelkezős, lassan forgó táncban, egyre emelkedve...
A szokásos esti vacsi utáni ücsörgés a tetőn, kellemes az idő a szél miatt (a szobában éjszaka is kell a légkondi), a hold délre tőlünk, még öt nap hogy tele legyen. Akkorra remélhetőleg már a sivatagban alszunk :)
Alattunk fények, a körforgalomban magányos rendőr, a hotel tetején elhelyezett nagyerejű ívfénytől világítanak a csíkok a reflektív mellényén. Délre a távolban egy magas épületen futófények, beborítják a falat zölddel és vörössel. Találgatjuk mi lehet: imax vagy pláza? Esetleg autós mozi :)
A sugárúton még elég nagy a forgalom, 10 óra felé már elcsendesül az is:
Esti forgalom
Lassan lefelé indulunk, fészbúk, emilek, index. Star Movies-on az I Robot.
Vége megint egy napnak.
Ding! :)
Azóta eszünk, alszunk, netezünk (már amennyire), eszünk, alszunk, konditerembe megyünk, alszunk, eszünk, netezünk. Az olyan egyszerű dolgok mint hogy reggel meglessük a papagájokat az ablakban ahogy csipegetnek (ehhez a vacsorából hozunk fel mindig 3 hatalmas hosszúszemű és mézédes szőlőt), vagy a délutáni kávé (a reggeli során organizált csokikkal) amolyan napi kötelező feladattá váltak mint az ima, este pedig felmegyünk a tetőre és a csillagok alatt beszélgetünk.
Kimenni nem lehet, de nem is nagyon lenne miért. A konvojunk pedig még mindig több mint 700km-re várakozik egy katonai bázison, biztonsági okokból nem indulhatnak el. Múlt héten rálőttek egyik autónkra, a golyóálló üveg tette a dolgát:
(Tegnap itt a városban egy öngyilkos merénylő (ajj de szépen fogalmaznak, én idióta baromnak hívnám, de hát ugye az elég széles kategória, vagy mi) felrobbantotta magát és ezzel 2 rendőrt is magával vitt, másik négyet vagy ötöt megsebesített. Tegnapelőtt pedig a kabuli reptérre vezető úton ment bele az egyik légitársaság személyzetét szállító minibuszba egy ugyanilyen, a kocsiját robbanóanyaggal telepakolt baromállatjaavilágnak. A busz a robbanástól vagy 50m-t repült. 12 halott. Hogy ez kinek jó? Valakinek biztosan, hiszen csak kell valami jónak lennie abban, ha az ember csinál valamit... vagy ahhoz embernek kell(ene) lennie?
Hát ilyenek itt a vidám hétköznapok. Szerencsére szomorúval még nem találkoztunk :)
Azért van ugye internacionálé is, a délafrikai többséget (hárman vannak) valamiképp ellensúlyozza az hogy sikerült egy volt kollégámat, barátomat is kihozni, így két magyar, egy horvát, egy egyiptomi és egy iraki/jemeni a céges tömeg perpillanat. Aztán mellettünk egy orosz járat tagjai is itt szállnak meg, minden nap ebéd körül érkeznek, még repülős egyenruhában. Hogy mikor mennek azt nem tudom, de gondolom korán, ha délig megfordulnak. Ma, miközben a hallban feltápászkodtunk a kényelmes bőrfotelekből az ebéd hívó szavára, odaböktem a vállán négy csíkosnak:
- Zdrásztvújtye táváris!
Erre felugrott és kezet rázot egy hávárjúduinggal :)
A tetőn nézelődve nem sok látnivaló akad (mint már írtam), keletre temető, előtte kis mecset (a korábbi nénis fotó is onnan van), délen a főút a hatalmas forgalommal, zsivajjal, koldussal, nyugatra is az út folytatódik de már soksávossá duzzasztva és attól balra a régi vár, ami most múzeum. Ilyet és hasonlót egyébként a terepen is sokat találtunk már, de eddig az aknamezők miatt nem sikerült egyiket sem közelebbről megnézni:
Vár állott, most...
Az imént hallottuk hogy egyre közeledik egy autóra szerelt hangosbeszélő és mondjamondjamondja.
- Na -mondom- jönnek a tűntetők.
Mire Lui:
- Ide aztán jöhetnek, egy szót sem értünk belőle.
:))))))))))))))))))
Ó és még valami... a liftben a női hang olyan édesen mondja amikor felér az emeletünkre:
- Hábádihi sáhárum.
Na, hányadikon lakunk? :)))
Először azt hittem káprázik a szemem. Vagy koszos a képernyő. Vagy mindkettő. De aztán rájöttem hogy nem, ez itten kéremszépen célirányos: a dekoltázsok és púpos pólók és ingek és pulóverek mind-mind szépen elmaszatoltak a tévé helyi műsorában. Vajon a béjvaccsal mit csinálnának? :)
Ma is itt totyogtak reggel az ablakpárkányon a papagájok, kettő zöld fejű. Naná, hiszen mézédes nagyszemű szőlőt raktunk ki nekik még este :)
Csak két napot késtek, gondoltam kaján vigyorral. Mi szerdán szálltunk le Camp Bastionban, a tálibok pedig pénteken támadtak. Persze eleve reménytelen volt a vállalkozás, 18:2-re a jó fiúk győztek. Valami olyasmi lehetett ez is, mint a Brian élete című filmben a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulata:
- Megmutattuk nekik!
(Hülyék)
Onnan egy kis géppel repültünk tovább és olaszok felügyelte bázison szálltunk le, ahol az új biztonsági népek amerikai főnöke fogadott minket. A rövid eligazítás után (melynek érdemleges része abból állt hogy az amerikai helyett megpróbál olasz fejadagokat szerezni mert annak mindegyikében van egy kis palack bor is) kigurultunk a reptérről. Átszálltunk a helyiek vezette kocsikba, aztán berontottunk a városba, de szó szerint. A sofőr mellett ültem aki kétségbeesetten próbált lépést tartani az előttünk haladó autónkkal, de vezetési tudását látva elkönyveltem hogy az ezen az - egyébként kilómétereken át nyílegyenes és négy sávos - utcán, ebben a városban és ebben az országban reménytelen. Határozatlanul nyomult előre a jobbról, balról, alulról, felülről előző kocsik, szekerek, tuc-tucok (ez az a háromkerekű indiai motoros riksa), gyalogosok, szamarak és kézikocsik visító, csörömpölő, porzó áradatában.
Azért utólag konstatáltam hogy nem csak én estem át a zabszempróbán az anyósülésen, de hátul a fiatalok is veszettül taposták a féket az öregúr helyett egy-egy meredekebb akció során, vagyis folyamatosan :)
A város szívében megtaláltuk szerencsére a szállodát és nagyserényen kipakoltunk, tettre készen hogy holnap kicsattogunk a terepre, na de nem oda Buda, mint kiderült. Hála a filmforgató barmoknak (ugye a próféta élete...) a helyzet puskaporos, a konvoj nem indulhat el a felszereléssel, nekünk pedig innen 90km-t kellene minden nap kitekerni, és ugyanannyit vissza. Aknamezőn át :)
Ezért aztán várunk...
A szálloda négycsillagos, az etetőhely kulturált, bár minden nap ugyanaz a felhozatal, de a 8-10 féle főfogás, a saláták, gyümölcsök, jégkrém azért elviselhetővé teszik a dolgot. Néha felmegyünk a tetőre, ahonnan belátjuk az alattunk húzódó utcákat, a közeli körforgalmat és a 14 sávos (na jó, 7 ide meg 7 oda) sugárutat.
Északra hegylánc húzódik, valahol mögötte lesz a terület amit pár hete helikopterről néztünk meg.
Ma reggel zöld papagájokat láttunk az ablakpárkányon. :)
Útcsnálók
Peace
Lui
Joe
Khvajeh Gol Bid
Ránkcsodálkozó
Point and click device :)
Shortlegged folks
Path makers
Backup
Practicing
Good old man
Cover
Alagút, fénnyel a végén :)
Madárpötty a szélvédőn
Peace
A kis kíváncsi :)
Szabadon