Vettem ma Aszófőn egy üveg vászolyi muskotály cuvée-t, 2007 IRSAI OLIVÉR - OTTONEL. MUSKOTÁLY, a Fodorvin családi pincészetben (Anno 1858) 12.5% V/V, Minõségi Félédes, huh micsoda mágikus jelek ezek, bor, nekem aki csak az öt puttonyos (vagy hat) Tokaji aszút ismeri és csak azt hajlandó bornak elismerni (na jó, csak azt tudnám feledni, azt a franciát...)
Persze nem véletlenül tévedtem ma be a pincészet csodás borpanoptikumába, de nem ám: feladatom volt ott nekem.
És a szlalomban harmadik lettem, nem mintha jelentene ez valamit azon kívül, hogy harmadik lettem a szlalomban, de aztán gyönyörűt láttam, édeset... Megrészegített, mint az a fel nem bontott üveg a címkéjén olvasott és elképzelt "muskotályos illat- és zamatvilággal rendelkező, maradék cukrot tartalmazó" bor.
igen, megtaláltam őt! Az Impeial War Museum-ban a Holokauszt kiállításon az auschwitzi rámpákon a vagonokból kiszállva akadt egy nő aki kirántotta az egyik SS tiszt pisztolyát és átküldte a másvilágra, majd egy másikat is, aztán a saját halántéka következett. Beleszerettem.
Lassan egy éve cipelem Doktor Zsivágót az autó hátsó ülésén de nem tudtam átadni, gondoltam ma megnézem, gondoltam hamár akkor oroszul. Rosszul gondoltam... Legalább orosz akcentusa volt az angolnak, vagy legalább olyan oroszos, vagy legalább néha. De a színek a képek a formák, ejj, majdnem festhetnékem támadt, vagy legalábbis öt másodpercenként kinyomtatni a plazmáról a szkrínshotokat és kitapétázni a szobát, a házat, a világot.
Röviden: Legyen különleges. De hiszen minden nő az! Na jó, de nem nőiesen különleges, hanem különlegesen különleges. És az milyen? Fogalmam sincs. Hát akkor? Majd tudom én azt.
Bővebben: Azt mondja nekem ma a zűrhalyóm miközben együtt reggelliztünk (valami bounduelle vörösbab csípős mexikói mártásban-t melegített nekem, ő pedig kakaót vajazott kaláccsal, amelyre még vastagon pakolt abból a finoman folyós házi kajszi dzsemből), szóval azt mondja: - Ha nem különleges, akkor mitől lenne az? Éppen azon gondolkodtam -immár nem először- hogy mi az ördögöt művel a kakaóval (szigorúan házitejből, frissen készítve - na az sem volt egyszerű eset amíg olyat találtam neki), na és a többi mindennel, közben a sötétebb szemű babokat válogattam mert azért nem voltam elájulva ettől a reggelitől, valljuk be. De ma reggel a lét lépcsőinek úgy a 8. fokán ébredtem, ami nem is olyan rossz főleg ha figyelembe vesszük hogy mennyi pintytojást kellene egymás mellé rakni ahhoz, hogy hazáig érjen a sor. A babválogatás, a kakaó hovatűnés és a pintytojások valami nagyobbra cserélésének és az ezzel együtt járó darabszámcsökkenés függvényének kidolgozása közben a csendben -amit csak a finom, alig hallható és elegánsan kivitelezett kakaó szürcsentések törtek meg pontosan 7.874474110447888133475 másodpercenként (ja, ez a kedvenc száma)- szinte mellbevágott a zűrhalyóm kijelentése: - Ha nem különleges akkor mitől lenne az? Először a tojás méretváltozása következtében kialakuló mennyiségi változófüggvény kidolgozását hagytam abba, aztán a kakaóhovatűnés fontos kérdését ejtettem, majd két láthatóan sötétebb bab villáratűzése után (bevallom ez utóbbi már csak időhúzás volt) felemeltem a fejem, átnéztem a bőrrel bevont kormányon (három színű cérnával varrot, ezt kiemelte a zűrhalyóm az átalakulása után, hm, valamiféle büszkeséggel a hangjában), rá a műszerfalra mert oda sejtettem a vizuális szenzorainak egy részét, és azt mondtam: - Az nyilvánvaló. Olyan hangot hallottam mint amikor ember orrán száján visszaprüszköli az éppen beszippantott kakaót, majd modoros köhécselés és torokköszörülés után azt mondta (barokkos, de pergamenszagú kiejtéssel): - O! Így, rövid o-val. Tudtam hogy magyarázatot vár, de juszt sem szólaltam meg, kerestem a következő sötétebb színű babot. És hirtelen rájöttem... tudja mit keresek, és azt is tudja, hogy mikor remeg meg az antrlenom, csak azt nem tudja hogy miért. Zavarban voltam... mert azt hiszem én sem tudnám megmondani mikor és miért érzem meg a különlegeset... Ezért hát azt mondtam neki, tudod mit? Megyünk lőni, kipróbálhatod a plazmavetőd új ikergenerátorainak hűtését különböző üzemmódokban! Csörömpöltek az étkészlet darabjai ahogy lesöpört mindent, csukta a renillantronokat, és már emelkedtünk is a cirrokumuluszok felé, amelyek ilyenkor nem is olyan megszokottak a Zöldfoki szigetektől északnyugatra, közben pedig felrakta kedvenc alvósutazós zenémet:
Tegnap lement a netünk és csak most jött vissza.
Itt így megy ez, mondaná Vonnegut.
Fél óra és ki kell rongyolnunk a sziklák közé az indonéz kollegával, elbújni valami szakadékban és hűdebalesetesnek tettetni magunkat, mert medevac gyakorlat lesz (asszem ez a medical evacuation lesz angolul, magyarul pedig hááát... találj meg és mentsd meg az életem szerű izé).
Viszek sok paradicsompürét, minden csupa vér lesz...
Szegény doki, még nem tud róla, hehe. Gyakorlatilag senki nem tud róla csak a QHSE (ezt nem bontom ki) manager és mi, illetve majd a rádiószobában ülő srác, akinek megsúgom hogy 9:15-kor elveszti velünk a rádiókapcsolatot, de nagyon. Ez is része az itteni "férfias játékoknak".
Indulunk, gyerünk iPod, hadd szóljon a Metál! Lika
Now I lay me down to sleep
Pray the lord my soul to keep
If I die before I wake
Pray the lord my soul to take
A 30 tonnás vibrátor 400 lóerős turbódízelje magas fordulaton üvölt, a méteres és gyorsan forgó ventillátor a képembe vágja a hűtőjéből áradó forró levegőt és felkavart port, ahogy méltóságteljes lassúsággal gördül hatalmas, ember magas és trabant széles kerekein a következő pont felé. Ülök a homokdűne peremén a korábban kitaposott fotelszerű bemélyedésben és nézem, ahogy megáll a dög, a hidraulika lassan leengedi a talpat, ezt az asztal méretű 15 centi vastag fémlapot, hatalmas erővel sajtolja a homokba, mind a négy kerék megemelkedik, már a teljes gép súlya ránehezedik erre a 3-4 négyzetméternyi felületre, majd beindul a számítógép vezérelte bonyolult elektrohidraulikus rendszer és az egyszerűen "tömegnek" nevezett hatalmas fémtömb egyre gyorsuló ütemű függőleges mozgásba kezd, 5-10 herzről indul és felfut 80-ra, vagyis a végén egy másodperc alatt 80-szor mozdul föl és 80-szor le, ha valaki lemaradt volna erről fizika órán. A tömeg keltette energia átadódik a közel 30 tonnával nyomott fémlapra, az pedig a talajba küldi a rezgéshullámokat, amelyek szétszaladnak minden irányba valahogy úgy, mint a vízbe hajított kő keltette tovagyűrűző hullámok. Persze általában 4 vibrátor gurul liba...ööö... öö... vibrátor sorban, hogy megtöbbszörözzük az energiát és a korábban említett elektronika gondoskodik arról, hogy mind a négy gép pontosan egy frekvencián "üssön". Nem egyszerű dolog... hiszen a felfutásnak is tökéletes szinkronban kell lennie... Rezeg minden körülöttem, a homok, a kövek, a seggem. Emlékszem, amikor először álltam egy ilyen nagy dudu mellett és rákezdte, akkor majdnem világgá szaladtam, mert fogalmam sem volt mi történik, de ugye az emberbe programozott ősi ösztönök nyüszítenek néha, hogy: de most aztán futááááááás!!! Ebben a pillanatban emelkedni kezd a liftoszlopokon a talp, mivel az elektronika leállítja a rezgést és már gördül is tovább a monstrum a következő pontra, amelyet a vezetője kiválaszt a tőle jobbra fent látható GPS nagy, közel 30 centis képernyőjén. Dolgoznak a "money makerek", minden egyes megállás és vibrálás dodót jelent, a havi benyújtott számlánk eléri a három és fél milliót (dollárban), most ez megy 9 hónapon át...
Na meglátogattam az edzőtermünket.
A vacsi három szelet natúr lazac, pár jégsaláta francia mustáros öntettel (buzisan hangzik, de fini), főt tojás és camember, de azt hiszem sültkrumpli is megbújt ottt valahol, bár azt ha kérdezi valaki, úgyis letagadom
Szóval felmásztam a lépcsőn, szerintem ez az első akadály, csak épp senki nem beszél róla, aztán beléptem az ajtón.
Első blikkre Gary a gyalogló gépen gyalogolt, Tarek az evezőpadon húzta, de piszkosul, így hát tüzetesebben körbenéztem.
A légkondi kellemesen tartotta a hőmérsékletet, fényárban úszott minden. Az ajtóval szemben állványon különböző méretű, ilyen fényes nyelű izék (súlyok, vagy mi a csodák, mint megtudtam) kapaszkodtak sokféle méretben. Leemeltem a legkönnyebnek tűnőt és hozzámértem a bal tenyeremben tartott narancshoz, de utóbbinak szebb a színe gondolattal vissza is raktam.
A terem (ez tulajdonképpen egy nagy és hosszú és magasra emelt, kerekeken guruló konténer, ha kívülről nézzük) másik végében mint valami kitárt karú szörny ágaskodott egy sötétszürke fémszerkezet, mindenféle rudak meredeztek százféle irányba és súlyok lógtak rajta és párnázott részek is voltak és kísértetiesen hasonlított egy olyan 7-800 évvel ezelőtti kínzó alkalmatossághoz, mint amilyet unatkozó várurak állítottak fel azért, hogy mindenféle s/m dolgokat műveljenek (vagy csak nézzék). Gondolom ha beleül az ember azok a karok elkapják és sosem szabadul, brrrr. Volt aztán ott egy szivacsos bőrrel bevont hosszúkás pad, egyik végén kerek súlyzók és valami kivehetetlen szerkezet, no az nem tűnt veszélyesnek, óvatosan ráültem és kérdeztem Gary-t hogy ez mi az ördög és mit kell rajta csinálni nő nélkül, mert úgy azért el tudtam volna képzelni ezt-azt. Például a terpeszben szembenüléses póz nem minden foteban valósítható meg, ez ugye nyilvánvaló. Néztem kicsit a srácokat és közben észrevettem azt, hogy levesnek még mintha maradt volna hely ott lent, picit oldalt, jobbra. Erre rögtön meglódult a szívem az ebédlő irányába, mit tehettem, követtem, hiszen szív nélkül nem élet az élet.
Most pár napig büszkélkedhetek azzal, hogy meglátogattam a gym-ünket, hihi - gondoltam miközben felfelé szaladtam az ebédlő jól ismert lépcsőin, és a nyíló ajtóban szembe találtam magam Krisztával a skót geofizikus lánnyal, huh!
Ma volt ki és berepülés, de nem tudtam hogy ő még visszajön, mindenesetre most van egy nőnk a táborban. Hajj, Cseh Tomi de énekelhetné most hogy "végreszereztünkegyállandónőt" Igaz hogy három karcsúbb kijönne belőle, de mégiscsak kellemesen muzsikáló hangot hall az ember és ha nem fordul hátra, akkor akár könnybe is lábadhat a szeme bármilyen morc hadfinak, így öt hét után hogyaszongya: nőőőőőőőőőőőőő
A dolgok változnak ahogy előre sohasem hátra, Iraq halasztódik mert maradni kell. A csendes nap itt áll felettünk (kék ragyogás a sárga homok felett), forró tea (Green Label) és narancslekvár, ma 9-en elrepülnek hazafelé én pedig még egy extrát maradok majd, napi 50 dodóért ami szintén extra, számolgassunk csak: nem veszik semmi hiszen itt úgy jön a szabadnap hogy dolgoztál egy napot? No akkor kerestél fél nap szabadot, így négy hétre visz a vonat majd, ajajj, az a fekete vonat :) Tegnap este a fényes Hold alatt a parkoló kocsikat néztem, sej a mi lobogónkat fényes szellők fújták, a sok mélypiros (vörös?) dune flag halkan mozgott, csapkodott, lobogott a breezben a lustán hajladozó hosszú fehér műanyag rudak végén, magasan az autók fölött. Homokban tekergéskor ezek a kocsi orrára szerelt zászlók már akkor figyelmeztetik a szemből érkezőt amikor a kocsi még nem is látszik, mert ugye ha már látszik akkor késő Nincsenek útburkolati jelek a sivatagban, hát mindenki arra megy amerre tud (dehogy arra amerre akar, az majd később lesz, de jónéhány kerülő után azért csak el lehet jutni bárhova - vagy nem :)). Múlt évben történt is csattanás, a kaja beszállítónk kocsijára nem raktak ilyet mert minek... Bang!
Hála a jó időnek megjelentek a skorpiók, hamarosan érkeznek a viperák is Tehát elmondhatjuk hogy ma -a zajokat leszámítva- minden csendes, békés és nyugalmas. Vihart sejtek...
Neolitkori sírokba futott tegnap Hamid. Persze nem tudjuk a pontos kort, de a neolitból visszamardt településnyomok, sírok találhatók a közelünkben. Amikor a hozzánk épp emiatt beosztott egyik helyi archeológus előadást tartott ezekről, elámultam a képek láttán... Azt mondta az egyik sírra, hogy ők kroászonnak nevezték el, mert hasonló formájú a kőrakás mint egy meggörbített kifli. Pedig abban az időben nem hiszem hogy létezett kroászón. Vagy franciák. Az egy madarat formázott, a halott pedig a karmai között feküdt, magzat pózban, arccal kelet vagy észak felé, a vak is láthatta. Persze én tudtam azt, hogy még csak nem is madár, hanem űrhajó, természetesen ezt nem mondtam. Úgysem értenék...
Valami ilyesmi (csak illusztráció):
A tegnapi sír is hasonló: csak itt a kövekből két gyűrűt raktak ki, a külső átmérője 30 méter, a belsőé 20 és középen a kőrakás alatt fekszik valaki. A külső körböl 120 fokra egymástól két-két párhuzamos kőkar nyúlik ki 10-10 méternyire. A méretek és a forma éppen egy sAudfaAaR élenű űrhajót ábrázol.
Egy kedves embernek , Ki nem is kedvesem, szeretőm, Csak egy fénypont az égen, Csak egy csepp a tengerben, Csak egy szín a palettán, De mégis többet jelent egy embernél, Többet mint 1.000.000 ember, De miért nem ő áll mindig a színpadon, Mért mondja mégis ;Majd legközelebb. Mert nem az számít ki vagy, Hanem mi van a szívében , És neki nincs mit titkolnia , Hisz az ő szíve az igazi mit kerestem, A menedék, a megértés, De mégis oly szerény, Mert az ő szíve az igazi mit kerestem, És most az én szivemben látom, Mert ő; mindenki, Ő a hiányzó darab mit oly rég keresek, Ő én vagyok, mert ő az én testem és vérem, Ki ápol mint anya, Ki egy igazi példakép, mint egy testvér, Ki a szabadság, a reggeli szellő, Te, ez te vagy hát nem látod, Mert ez kinek írom, csak te lehetsz, Nem kell nekem pénz vagy a világ, Csak te kellesz itt és most. Örökre.
Mért van bánat ha van öröm , S mért sírok ha valaki távozik, Sirok ha fáj a szív, Sirok ha éhezik a szegény, Sirok magamért, a vilgért, miattunk, Mert nem vigyáztam rád, És most nem vagy melletem, Bár tudom a könny nem segit, Hanem megtöri a lelkem, De most csak ennyit mondok, Ennyit érzek, s hallok , Mért dobog a szív ha egyszer úgy is kimúl, S mért kell sírnom ha nevethetek, Fáj a szív, fáj a lélek, Fáj hogy már nem látlak, És én csak ordítok hogy fáj a szív, Fáj a lélek, És sírok mert gyötör a múlt, S azok a napok amikor vér fojt, Miattunk, miattunk kik nem becsüljük, S pazaroljuk, miért teszük ezt, Hát nincs elég sírkő, Hát nincs elég fájdalom, Mért van ez, miért sírok...
Reggel kirontottunk, mint Zrínyi a törökre, hogy teszteljük a srácok vezetési tudását a meredek sziklás terepen. Hármasával jöttek-mentek a bulldózer nyomokon, közben készült a tea algériai módra. Volt rá idő, hát megvitattuk azt, hogy mi a különbség a tunéziai, szíriai, egyiptomi, pakisztáni szokások között, fotózgattam, aztán napoztam 11-ig amikor indultunk vissza a táborba. Ilyen itt egy mozgalmas nap
A fotón Begui épp nekilát a szertartásnak, segédje és megfigyelője tőle jobbra
A teáról pár szó: egy nagyobb ilyen alumínium kiöntőben (teafőző?) melegítik a vizet, egy hasonló, csak jóval kisebb másikban pedig a sürítmény készül: kínai zöldteával megtömik, majd a légréseket kitöltik vízzel. Miután felforrt, ez a méregerős iszap lesz az alap, ezt összekeverik a nagy pikliben közben szintén felforrt vízzel és cukorral egy harmadik kiöntőben (itt az egyik volt a piros, a másik a kék). Közben újra vizet adnak a kis edényben ázó teához, újra forr és újabb keverés, vízzel. Ez a kettes. A hármas is így készül, azt már gyerekek is fogyaszthatják.
Az első keverés tehát az egyes, ezt kis poharakban osztják szét, kb. három kis kortynyi egy adag. Namost, az első óvatlan kortyintásnál azt érzed, hogy egy baszottnagy légkalapács a fejedre üt, hasba rúgnak és ráharapsz egy kurvafanyar és keserű moszatra, ami azonnal szétrobban a szádban. Ezt úgy egy pillanat alatt kell elképzelni, közben vigyorogsz és nyelsz. A cukrot egyáltalán nem lehet érezni, nem is tudom minek pazarolják. Lesem a fickók képét, úgy kortyolgatják, mint nálunk otthon a lizoformpipik a Gundellben a forró csokit, csodálatos...
Tehát vigyorogsz és készülsz a következő kortyra, mert kevés a pohár és hül a szötymő. Most már tudod mi vár rád, de a légkalapács, rúgás, megszokhatatlankeserűíz mellé bejön egy sunyi vesénvágás is, tartod magad, mosolyogsz, nem hajolsz kétrét, mint azt minden izmod, pórusod, porcikád, idegszálad whatevör szeretné. És még mindig van abban a kurva gyűszűnyi pohárban. Ezt legjobb hátrahajtott fejjel hirtelen bedobni, jön a kalapács, rúgás, görnyesztő fanyar íz, vesénvágás és most már nem tudod visszatartani, egyszerűen nem lehet, hát összerázkódsz mintha megborzonganál, gondolom így védekezik a szervezet a megfoghatatlan szörnyelem ellen, vigyorogsz, visszaadod a poharat a vidáman csevegőknek, kedvesen elhárítod a következő poharat, próbálsz mély levegőt venni annélkül, hogy görcsbe rándulnál és kész, túl vagy rajta, megúsztad...
Lehet hogy borzalmasnak tűnik a dolog, de ezek a népek a sivatagban élnek és tudják mit, hogyan és miért, ha másnap is fel akarnak ébredni. Egy ilyen löket után órákon át nem leszel szomjas... a magyarázatot nem tudom, de tény, és az bőven elég...
Ma reggel rettenetesen lebaszták az arabjainkat, mind a 220-at. Ugye pár hete találtuk azokat a 7000 éves sziklarajzokat és akkor le is fotóztam mindet, még szerencse. Kettő közülük:
Rino?
Ezt felismerem! :)
Tegnap kiderült hogy valamelyik idióta odavéste a nevét a sziklára. A neolit kori rinocérosz rajz mellett most ott virít az, hogy AZUZ 2009.
Hazánkfia nem érte volna be ennyivel, tuti a Szeretlek Gizi! is ott lett volna, ha mondjuk én vagyok az elkövető :) Végülis..., ha belegondolunk..., Azuz sem tett mást mint az a vadász, vagy sámán, vagy főnök, vagy ki tudja, ott és akkor, régen. Felvéste azt, amit fontosnak tartott.
Ja, hogy ez nem épp a mikepércsi vasútállomás vécéje? Istenem, egyéb fal nem volt kéznél (csak homok) a környező 150 kilométeren, mit tehetett mást ilyen íráskényszeres helyzetben? Különben is a rajzok ihlették meg.
De mit is véshetett volna oda? Az ebédre kapott tonhalkonzerv, narancs, bagett, tej csendéletét? A kábelbuggy-t amit épp vezetett? A mexikói disznóvírust? Jumbó jetet? Azt hogy verik a tűntetőket, vagy a világot beborító szmogot, az éhező gyerekeket, a légkörben elégő űrsiklót, virágokat, tankokat, egy lány arcát? Eh, feléről nem is hallott, a többi pedig túl bonyolult lett volna neki. Maradt hát a neve, a név amely önmagát jelenti.
Majd újabb 7000 év múlva -ha még áll az a kő- megnézi valaki és azt mondja, hm, valami állat féle, négy lábon állt, két szarva volt, hosszúkás fülei, kis szeme, és a neve AZUZ 2009. Vagy valami ilyesmit :)
Ez még nem lenne baj, velem is pördült már a Toyota ötöt, mire megálltunk. Az oldalán.
Kimásztunk a kitört oldalablakon, leporoltuk magunkat, aztán vártuk a mentőcsapatot.
Mivel a sivatagban délelőtt 10 és délután 3 között nincs árnyék - cseszhetjük az olyan szépen megtervezett 3D-t felfogni képes szemünket-, és mivel emiatt aztán nem lehet érzékelni azt, hogy a homok lejt, vagy emelkedik. Ráadásul eltűnnek a szakadék peremek is. Na és pluszban ezért van minden kocsinkon rollbar - vagy bukócső, kinek ahogy tetszik -, hogy megvédje a népeket ilyen esetekben. Mint említettem, egyszer ötöt pördült velünk is a Toyota (hárman szorongtunk az ülésen), na aaaz egy fasza vertikális ringlispill volt, lefelé a több mint 300 m magas, meredek homokdombról, de mint akkor, bajunk most sem eshet ha be vagyunk kötve...
A fickó nem volt bekötve. A doki gumikesztyűben vakarta le a haját, meg egy kis fejbőrt a szarrá ment szélvédőről, de szerencsére ennyivel megúszta... Szerencsére nem mentek gyorsan. Szerencsére csak másfél métert zuhantak. Szerencsére...
Minden nap téma a biztonsági öv a tailgate meetingeken, most megpróbáljuk megértetni velük azt is, hogy mi a különbség a "person" és a "body" között...
Amikor ereszkedni kezdtünk a papagáj elkurjantotta magát hogy let's rock'n'roll, azzal beleugrott a ventillátorba és elkezdődött a tánc! Egy fokozódó homokviharba merültünk bele és a jobbra-balra csúszások, csavarások, billegések mellé bejött a hirtelen zuhanunk 4-5 métert effektus is, amely úgy tűnt sok volt a steak-sajt-paradicsom szendvicsnek, banánnak és csokinak, mivel éreztem, hogy épp azon tanakodnak, hogy feljöjenek megnézni azt, hogy mi az ábra, vagy ne. A pilóták nem tököltek, a szokásos forduló és felmérjük a terepet helyett egyenesen nekirontottak a leszállópályának és annyit sem tudtunk mondani hogy Landwirtschaftsausstellungen, csak bingg-bangg-puff és már lent zötykölődött a seggünk a kátyús kifutón. Húbasszus, még egy perc és megmutatom az előbb említett uraknak a fehér acskó belsejét. Aztán már minden redben ment, 16km a táborig a gipszes döngölt régi úton, és amikor kiszálltunk, megnéztem mégegyszer a kocsi külső hőmérőjét: azt mondta hogy 15:30 és 44°C, welcome home.
(Ez utóbbit csak én gondoltam hozzá).
42 perc és indulunk a reptérre, aztán a kis kétmotorossal délre kb. 600km a Szaharába, és már meg is érkezünk mi négyen és a csomagok.
Lassan lefújja rólunk a szél a hazai gondolatokat, érzéseket és beleolvadunk a sárgás ragyogásba.
39 perc.
Most pedig újra Hassi egy unalmas három órás repülés után, amit átaludtam
(kivéve a reggelit mert arra ninja ösztöneim mindig felébresztenek: forró omlett, sült virsli, sonka, bacon, krokett valami paradicsomos szósszal, hozzá meleg zsömlék, aztán eperjoghurt (organic - hogy ez mit jelent jobb nem belegondolni), vaj és eperdzsem, áfonyás muffin (ezt csak a narancslével együtt tudtam lenyomi) és gyümölcstál. Na ez... mindig belecseszik a grépfútot a franc enné meg! Utálom. Nagyon. Talán mert a túlélési gyakorlaton azt tanultuk, hogy ha ismeretlen dolgot kell megkóstolnunk, akkor soha ne együk meg ha keserű, mert annak oka van! Utálom... Na de repülőn -ez valami perverzió?- mindent megeszek, még azt is amit különben ép ésszel nem, mint pl. pörkölt tésztával, vagy tarhonyával).
- London.
- London?
- Yes, London. You know: fish, chips, cup 'o tea, bad food, worse weather, Mary fucking Poppins... LONDON!
(Snatch)
Tegnap este 8 fokban álltam a 11-es busz megállójában a Car Rental-lal szemben, Gatwicken, miután leszálltunk, és arra gondoltam, hogy a lebarnult gömbölyű válláról lecsúszott zöld póló (ez ilyen tipikus női izé, tegyünk úgy, mintha véletlenül csúszna le, pedig nem is, jól kiszámított itt minden, a francba!) ívét követve mennyire tökéletes lenne minden, ha nem rondítana bele a látványba a melltartó - bár vékony és átlátszó - műanyag pántja.
De hiába átlátszó, ott van és ha ott van, akkor mindent elront. Mert ha, teszem fel a csípőjére csúsztathatod a kezed, majd elindulsz felfelé azon a csodálatos íven, akkor mibe fogsz belefutni? Na mibe? Egy darab természetellenes anyagba, pfúúúj!
Aztán befutott az Ibisz kisbusza és ő felszállt, pár pillanattal később feltűnt a jól ismert zöldes Ford egyterű is Donallal a kormánya mögött és öt perc múlva már az Ambersban pakoltam ki az estéhez elengedhetetlen cuccokat.
A vízmelegítő mellé készített válogatott teák közül kiemeltem a Kit-Katot és átballagtam Steve-hez, aki épp a Forma 1-et nézte a BBC valamelyik csatornáján, felvételről. Hát csak jó a 300Mbites net valamire (márugye a pornón kívül).
Elugrottunk a Balloonsba egy steakre és mellé valami seritalra, még mindig imádom a kettőt eszik egyet fizet angolos bolondságot.
Reggel -1 fokban, párafelhős lehelettel álltam a csillagok alatt fél ötkor, néztem a Nagygöncölt és láttam, amint a rúdját keresztezi - pontosan a második csillagnál - egy műhold, követtem ahogy hangtalanul, gyorsan és rezzenéstelenül hideg precizitással halad dél felé és naná hogy rögtön megszólalt bennem Marianne Faithfull:
Hold tight
Baby, feel the starlight
There is a glow in the sky tonight
Moving,
could be a satellite
Is it friendly?
Then, will it bring me closer to thee
Heart to heart
Or will it keep us apart...
