2021. június 24., csütörtök

Azok a szürke marhák, azok...

Az úgy volt, hogy körbe kellett néznünk a birtokon, megbizonyosodni arról, hogy a vibrók majd tudnak dolgozni egy adott területen.
Először egy helyi vadásszal futottunk össze, bár helyesebb azt mondani, hogy először a mindenféle tiltó táblákkal futottunk össze - magánterület, belépni tilos, átjárni tilos, minden tilos -, de azokkal ugye nem lehetett szót váltani.
Tőle megtudtuk (mármint a vadásztól), hogy át lehet menni, de két dologra nagyon figyeljünk. Az egyik az, hogy mindig zárjuk be magunk mögött a villanypásztoros kapukat. A másik pedig az, hogy a szürkemarha bika igencsak harcias.
Így aztán tovább indultunk, két villanypásztoros kaput magunk mögött hagytunk már, amikor újabb tiltó táblákba futottunk. Ekkor azért már felhívtuk a permit irodát - ők tárgyalnak a gazdákkal, földtulajdonosokkal, üzemekkel, közúttal, vasúttal, atyaúristennel, egyszóval mindenkivel, akit a mérés érint -, hogy tájékozódjunk.
Megtudtuk, hogy nincs gond, mehetünk, a birtok tulajdonosa tud a mérésről és mindenben megállapodtak, csak két dologra nagyon figyeljünk.
Az egyik az, hogy mindig zárjuk be magunk mögött a villanypásztoros kapukat. Ezt már tudtuk.
A másik pedig az, hogy a szürkemarha bika igencsak harcias, 100 méternél ne menjünk közelebb a csordához, vagy ha szükséges, akkor ne szálljunk ki az autóból. Nagyjából ezt is tudtuk.
(Egyébként annak, aki még nem látott szürkemarhát - és nem hajlandó a wikin utánanézni -, álljon itt egy fotó, még valahol Zalában készült)



Megindultunk.
A gáton tudtunk haladni, épp jó irányba vitt minket, nyitogattuk és csukogattuk a villanypásztoros kapukat, amikor a távolban egyszercsak feltűnt a csorda.



Ahogy saccoltuk, 100 méternél közelebb legelésztek a gáthoz, de hát menni kellett, majd legfeljebb nem szállunk ki - szavazta meg a tagság egyhangúlag -, ha nekünk rontana a főnök.
Ahogy közeledtünk, csak nem akartak nagyobbak lenni azok a - valóságban jól megtermett - marhák.
Aztán még közelebb érve azt is észrevettük, hogy ezeknek nincs olyan szép, elegáns, hosszú, égbe szökő szarvuk, sőt, nem is olyan megtermettek, mint vártuk.
Inkább kicsik.
Aprókok.
Kiderült, hogy egy megnyírt birkanyájat néztünk első blikkre marhának, de hát ilyen az, amikor beleszuggerálják az emberbe a rettenetet:



Azután felkerestük a mi szürkéinket is, merthogy közben nekilendült a mérés, de erről majd később.
A fotón a vezér (de nem bika) meregeti az égnek az antennáját, mögötte pedig az egyik fejőstehén, népszerűbb nevén a "pénzcsináló" pihenget az árnyékban:



(Egyébként hogy mennyire nem veszélytelen a munkánk, látható egy korábbi bejegyzésben is. Akkor - Irakban - struccok támadtak, illetve egy harciaskodott nagyon, végül az őrző embernek bele is kellett durrantania a földbe egyet, hogy békén hagyja a hátizsákos embert, Oscart:
Klikk! )


Zene!

2021. június 14., hétfő

Karácsonyfa

Így nevezzük egy fúrótorony elköltözése után azt a tolózárakkal tarkított szerkentyűt, amelyen keresztül aztán mindenféle evilági mágiákat követően kicsordul a fekete arany.
Bár az utóbbi jelzőt egyre gyakrabban cserélik fekete förtelemre, még mindig szükség van rá az élet rengeteg területén - és nem csak a pöfögő Scaniákra, a visító Boeingekre, vagy a morgó BMW-kre(naná hogy V12-es) gondolok.
A valóságban valahogy így néz ki egy egyszerűbb karácsonyfa, avagy hivatalos nevén: kútfejszerelvény. Jó szeműek láthatják azt is, hogy a bal oldalon eltűnik a képről egy vastagabb csővezeték, na abban távozik a föld mélyéből feltörő olaj.





Persze ma már egy hazai olajmezőn sokszor több víz jön fel a tároló rétegekből mint olaj, jelen esetben a manométer állása szerint itt épp 25 bárral.
Azért, hogy még egy ideig legyen gyógyszer, műanyag, építőanyag, kozmetikum - hogy csak a legegyszerűbbeket említsem -, szükség lesz olajra, ergo kutatásra is.

Hogy mennyire meghatározó a környék életében ez a dolog, mi sem szemlélteti jobban mint az, hogy a 47-es egyik körforgalmában nem a -teszem azt - Sárkányölő Szent György szobra virít, hanem egy echte karácsonyfa:



Ezt végzi épp a szeizmikus kutatócsoport itt és most, Szeged térségében. A legszebb - erősen idézőjelben - dolog az, hogy az egész város beleesik a kutatási területbe, lakóházastól, vasútállomásostól, szabadtéri szinpadostól, sétáló utcástól, stadionostól, ipari parkostól, hidastól, mindenestől...

Hopp az éttermeket ki ne felejtsem, főleg a halászlé az, ami megmozgatja a fantáziám, de egyelőre nem sikerült felkeresni egyet sem.
Beértük pizzával, de az sem volt kutya a "Pizza e Pasta" kiülős részén, a központban, sőt, egészen olaszosra sikeredett, ahogy ígérték:



"- Melyhöz hasonló lyókat kivánok" - Göre Gábor bíró úr szavaival.

És most EBÉD!
(De előtte zene!)


2021. június 10., csütörtök

Mocorgás

Minden végnek van kezdete (de nem minden kezdetnek van vége?) tartja a régi Yoruba törzs vasárnapi mondása (kérdezem én).
Refi a helyén trónol, indulhat a buli.



Persze:
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály




(Mint tudjuk ő nem lakott itt, pedig ha erre jár, istenes hallét rittyentettek volna neki, az tuti! Legalábbis szerintem. Ellenben térképre, sőt, műhold fotókra nagy szükségünk van, nem egyszerű megtervezni a geofonok és vibró pontok helyét ennyi falu, város, tó, folyó és olajkút között.)

A vibrók még alszanak, de hamarosan ébredezni kezdenek és akkor...



Ha már újra itt vagyok, felkerestem régesrégi laktanyám helyét (hajj, a tüzérek, a Vorosilov), ahol ma már villanegyed terül el szépséges virágokkal és fákkal megspékelt házakkal, nyoma sincs az alakuló tér előtti Lenin szobornak, ahol Pelus az újoncokkal verette a vigyázzt.
Csak épp az Erikát énekeltette velük.
Amiért aztán szőnyeg széle lett a dologból (hm... ezt a kifejezést csak az értheti, aki még az átkosban volt katona), ahol aztán a kis köpcös és bandzsa szemű politikai tisztünk eképp okított bennünket:
- Elvtársak! Elvtársak, Hitler elvtárs nem volt jó elvtárs!
Mintha nem tudtuk volna.
No és azok az esti szögtávcsöves leolvasási gyakorlatok... Tehettünk mi arról, hogy pár száz méterre épp a megfigyelési irányba állott egyfajta lánykollégium? Hát persze hogy nem.

Vissza a munkához.
Bár egyelőre ugye a vibrók még nem rezgetnek, csak mi rázattuk a seggünket a helyi gokart pályán, de az sem volt kutya!



Zene!

2021. június 5., szombat

Első

Úgy tűnik, hogy a technika ördöge nem alszik, sőt, újra balalajkázni tanul. Volt már ilyen, de most berakott ide tegnap egy régebbi bejegyzést úgy, hogy meg sem nyitottam ezt a vackot :)
Végülis ideje volt az elsőnek... lássuk a képeket:

1. Kiügettünk terepre, szép az ég felettünk, egyetlen felhőben sasmadárszerű madár körözött lustán a kukorica táblák felett.



2. Rátaláltunk a fiúkra is, akik szintén a kukorica táblákban köröztek - volna, ha nincs ilyen pöpec GPS-ük, így nyílegyenesen haladtak:



3. Aztán itt van ez az ősi intés is ugye: "A halál közöttünk jár, szemmel kell tartani".
(Persze az is lehet, hogy nincs is ilyen mondás :) )

Mindenesetre mi mossuk kezeinket:



Na most, hogy ezzel legyőztük a technika ördöge keltette káoszt és helyes medrébe tereltük a dolgok folyását (mármint azt a kósza bejegyzés feltűnést/eltüntetést), a mai feladatnak vége. Na jó, a vacsora legyőzése még várat magára, de arról majd később (ördögi vigyor).
Hogy azért legyen a mai napnak egyfajta kerete is (bár tudom, hogy nem mindenki számára érthető az, hogy mit is szeretnék mondani), álljon itt egy parafrázis*:
Akkor vagyok bölcs, ha arra vezetem a lovat, amerre menni akar.

Mindenki ehhez tartsa magát!


De addig is, zene :)




* Többek között: Egy már létező kép, szobor, más műalkotás újraalkotása más eszközökkel vagy más stílusban, többnyire egy másik művész által.

2021. június 1., kedd

Ha valami beindul...

Alig hogy elszegődtem napszámosnak a helyi szeizmikához, jönnek a megkeresések, csak ma: Zimbabwe, Namíbia.

Erre még Sherlock is felkapja a fejét: Hejj!

Egy régi kép, jön a cica (háttérben a Kilimandzsáró - jó szeműeknek):


És akkor még nem is említettem, hogy a levegőben lóg az Emirátusok.




Csapjunk bele!

2021. május 31., hétfő

Back to the future

Leemeljük az évtizedek alatt összegyűjtött, de a feledés polcára rakott - azonban a most szempontjából hirtelen fontossá váló - dolgokat, finom tollseprűvel óvatosan eltávolítjuk az emlékké halványulás lassan lüktető porát, újra csillogóvá tesszük az egyelőre még alig-alig mozduló, halk fogaskerekeket.

Érdekes egy izé ez... mármint az egymásba kapcsolódó fogaskerekek: észrevétlenek, pedig ha jobban odafigyelünk, szinte minden nap találkozunk velük. Mondjuk olyan formában, mint: miért esik le egy papírzsebkendő az asztal sarkáról (egyáltalán, miért került oda?), miért hív fel váratlanul egy régi barát, miért ömlik ki a vörösbor (lehet fehér is), miért romlik el az ablakemelő a kocsin és még sorolhatnám.
Persze adott pillanatban többnyire semmi jelentőségük nincs ezeknek a dolgoknak, de az, aki valaha is figyelmet fordított ezekre az eseményekre, az észreveheti, hogy igenis hatással volt minden egyes apró mozzanat a történések (úgy értem a megtörténések) folyamatára. Mint ahogy a fogaskerék foga sem számít önmagában de összekapcsolódva egy másik fogaskerékkel (vagy akár többel is), majd az egy másikkal és így tovább, na az már hajajj!
Vagy valami ilyesmi.
Ki tudja?
Én nem. :)

A lényeg: befogjuk a lovakat, mind a 231-et, és indulunk keletre. No nem a Távol-Keletre, csak mintegy 400 kilométernyire, ráadásul még magyarul beszélnek azon a vidéken, igaz, ö-vel, legalábbis azok, akikben még él a hagyomány.
Hogy ott mi vár, egyelőre rejtély. Titok.
A rejtély titka...
(Ez pedig ugye már Stephen Butler Leacocktól egy... Bár számomra ez volt az első:
Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszik, hanem Irország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.)


Addig is, amíg a titkok emlékké válnak: zene!




Ps: akit esetleg érdekel Leacock, itt olvashatja: Klikk ide

2021. január 13., szerda

Vlog - vagy mi az ördög

Átfésülve a dolgokat -hideg téli napon forró tea mellett mi mást- ráakadtam egy csomó videóra. Nem profi cucc, néha majd kiugrik az ember szeme attól, ahogy a kamera telefon ugrált a kezemben. Ne felejtsük el, hogy ilyenkor én is ugrálni kényszerültem a bakkecskévé váló autóban, vagy épp repülőben.
Csapjunk bele!
Az első próbálkozás legyen az a számomra is érdekes afganisztáni repülőút, amely Kabulból indult és Herat Stone bázisán ért véget, egy közbeeső tankolást is megejtve. Azért volt számomra érdekes, mert először helikoptereztem.

Megnézzük a készüléket. Kívül:



És belül:



Jelen esetben ez ugye egy Mi-8-as szovjet helikopter, kolumbiai felségjelzéssel.
Repülünk:



És még mindig:



Leszálltunk tankolni egy norvégok lakta bázison, de már indulunk is tovább:



megérkezve az amerikai Stone bázisra kiraktuk magunkat:



De a helikopter nem alhatott itt, így tovább kellett állnia.



Másnap kezdtük a felderítő repüléseket, azokból egyet beszúrok:



(Csak zárójelben jegyzem meg, erről az útról készült anno bejegyzés is, elvetemültek katt:
IDE!)



És akkor: zene!

2020. augusztus 12., szerda

Néha hátra sem...

2015 júliusában Egyiptomban egy francia szeizmikus csoport horvát nemzetiségű geodétája ledolgozta a hat hetet a sivatagban, a cég kocsija Kairóba indult vele azért, hogy másnap haza repüljön a családjához. 

A főváros előtt fegyveresek megállították a Toyotát, a sofőrt elzavarták és elhajtottak a sráccal. 

31 éves volt. 

 Tomislav

 


2020. június 22., hétfő

"Nem előre szeret nézni, hanem hátra"

Majdnem épp 7 éve:
történt

És épp 7 éve, Irakban, balesetben ment el egy barátom, munkatársam...

2020. május 15., péntek

Homok a szélben...

Látom a hírekben, hogy homokos eső hull mostanság és a por, ami aztán ott marad kocsin, házon, faleveleken, mindenen, a Szaharából érkezett. Bár tegnap lemostam az öreglányt, maradt rajta így is, vagy az éjszaka került rá:





Ha jól emlékszem, 2008-ban történt, hogy elkapott minket egy istenes homokvihar Algériában.
Épp a Szaharában kolbászoltunk, verőfényes napsütésben indultam ellenőrizni a dózereket, amelyek utat vágtak a homokba.
Azért emlékezetes a nap, mert nem raktam be a GPS-t, gondolván minek, kék az ég, csoddálatos az idő, csak 20-25km-t kell északra gurulni a homokhegyek mentén, és amúgy sem töltök több időt ott, mint pár óra.
Aztán a rádióban hallottam, hogy a tábortól délre dolgozó népeket elkapta a vihar, egyre erősödik és észak felé tart. Szaladtam visszafelé és már csak 8-10km-re voltam a tábortól, amikor elkapott.
Szerencsére néha-néha látni is lehetett valamit, így - néhány ismert tájékozódási pontot felfedezve - visszajutottam.
Sőt, vagy 5 percet rávertem a másik kocsinkra, amely GPS-szel is fel volt szerelve, de elszakadtuk egymástól a kavargó viharban.
Persze ők követték a rögzített tracket, én meg csak úgy érzésre haladtam, "tökön-paszulyon" át, ahogy épp sikerült.
Később láttuk a hírekben, hogy ennek a viharnak a porfelhője egészen Finnországig eljutott.

A fotók akkor, ott készültek:



Láthatóság: nem sok... de itt van az a pillanat, amikor látni is lehetett valamit (és az üres GPS tartót is):



Aztán a táborban, már csak felettünk:



És egy vers (vagy nem), de ez már egy másik vihar volt: ITT





Zene!

2020. május 8., péntek

Úton (egy túrót...)

Március vége, majd április eleje, aztán annak a közepe, majd május eleje, és végül (de szerintem nem utolsó sorban) a Ramadan vége (május 22 környéke, pontos idő nincs ugye, majd ha úgy látja az arra felszentelt, hogy most, épp most vált a Hold...), na akkor indulunk.
Irakba.

Addig kaja. Mert ugye a "Navigare necesse est, vivere non est necesse" után azért a pocit tömni necesse est.
Ha már egyszer Olaszországba nem mehetünk, jöjjön az hozzánk! Így egyrészt az ízek körbevesznek minket, másrészt a tészta - és egyéb alapanyagok - szépen elállnak, a két hetenként megejtett bolti harácsolások között. Harmadrészt pedig baromi egyszerű elkészíteni ezeket: épp ebben áll a nehézség is. :)

Persze recepteket nem írok, mivel azt mostanság minden elvetemült képes találni a neten, a lényeg az, hogy igazi olasz legyen, pl. a carbonara ne készüljön valami tejszínes szar formára, jó magyar(?) szokás szerint.
A rendszeres menü részei nálunk a szószok, és a "tétták", mint pl. az amatriciana, a carbonara, valamint a vargányás rizottó és a különféleképp elkészített gnocchi (a koktélrákosat és a sonkásat preferáljuk). Tésztákból csak a Barilla jöhet szóba, de azt szabadon variáljuk (pl. a carbonarahoz a tagliatelle a kedvenc nálunk).

Fotók :)















Azért a mamma fánkja sem kutya :)





Zene!
Utazós... :)


2019. július 29., hétfő

Hát. Ország. Hátország.



Az ember csak megy, utazik, repül, csatangol, teret hajlít, világokat lát, idegen, furcsa, egzotikus világokat.
Közben mégis védi valami, mint puha takaró, vagy meleg kabát a hóviharban, bár több annál, hiszen láthatatlan: a tudat, hogy van hova visszatérni.
Talán el is feledkezik néha erről, még ha csak rövid időre is, a naagy-nagy felfedezések és ámulatba ejtő csodák pergő forgatagában: valaki várja, van egy hely, ahova bármikor visszatérhet.
Még ha nem is érti azt, hogy valaki, akivel összeköti a sors, mert mellé rendelte a csillagtanács, ez a valaki ott várja őt minden pillanatban, akkor is, amikor csillagfényévekre utazik épp. És talán nem is tudja, hogy ez az, ami biztonságot ad a bizonytalanban száguldva, ami védő burokként veszi körbe és megóvja mindentől, mert a tudatalattiban is ott lüktet a fénye a bizonyosságnak: összetartozunk.
Szeretlek...
Otthon, fény, irányt mutató, soha el nem halványuló: csillag.
Egy hinta, a miénk, a Szaturnusz gyűrűjén... Halk zene...



2019. július 6., szombat

Amolyan... tevés

Még hogy a sivatagban nincs élet?



És akkor még nem beszéltünk a nyomokról, amelyeket szinte mindenütt felfedezhetünk, ha figyelmesek vagyunk: rovarok, gyíkok, madarak, kígyók, néha még gazellát is láthatunk.

De ne szaladjunk ennyire előre, elvégre mindenki tudja azt, hogy miért van az elefántnak ormánya? Azért, mert az a nagymarha állat nem kezdődhet hirtelen.
Esetünkben a mai nap ormánya a reggel lesz.
Kel a nap, hasad a hajnal, repednek a felhők (már ha vannak, itt épp akadt valami).



Persze az első dolog a meeting, addig egy tapodtat nem megy semmiféle munka felé az öntudatos dolgozó. Ez itt közös imával kezdődik, szépen szól a Bismillah, ar-Rahman, ar-Rahim...




A társaság 80-90%-a Pakisztánból érkezett, a maradék Indiából. Utóbbiak nem imádkoznak előbbiekkel, csendben várnak, mint látható.
Aztán ugye vagyunk mi, a mégkisebb kisebbség, akik szintén csendben várunk.
A mai fő meeting témája (ide mindenki hivatalos, aki épp a táborban tartózkodik) a tegnapi borulás volt. 12-en utaztak a platón, szerencsére mind bekötve és így nagyobb baj nem történt akkor, amikor az őket szállító teherautó fáradtan az oldalára dőlt.



Az ok: a sofőr a ragyogásban (nem King, talán Zohar) nem látta, hogy az addig úgy-ahogy vízszintes homok, amelyen gurult, hirtelen átváltott ferdére. Ez még nem is lett volna baj, ha a kocsi előtt lesz ferde a terep, egyszerűen ledöccen, vagy lecsúszik. Sajnos itt a homok úgy döntött, hogy oldalt lesz döntött - vagyis ferde -, ami sivatagi álmoskönyv szerint nem nagyon jelent jót. Mondhatni, nagyon nem jót jelent.
Mire leesett neki a jó magyar papír tantusz, vagy akár csak annyit tudott volna mondani, hogy pritty-pretty-prutty (kb. 2 másodperce volt erre), már kész is volt a verdikt: borulás.
Ilyen ez a rock'n'roll biznisz errefelé. Nagyjából délelőtt 10-től délután 5-ig nincs árnyék a sivatagban. Ha pedig nincs árnyék, nincs térlátás.
Aki nem homokozott még, az el sem tudja képzelni, hogy milyen az.
Egyszer pl. nagy nyugodtan szambáztam a Land Cruiserrel a Szahara algériai részén, láttam, hogy előttem egy enyhe gödör terül el, gondoltam fölösleges kikerülni, mert nem komoly a dolog, nem is mély. Aztán amikor arra számítottam, hogy most akkor szépen lesüllyed a két első kerék, akkor baromira meglepődtem, mert a kocsi eleje felugrott a levegőbe.
Nem gödör volt, hanem egy kis homokbucka.
Hát így valahogy...

Talán egy kicsit érthetőbb lesz, ha megmutatom. Az első fotón kb. ennyi az, amit látunk (igen, teljesen olyan, mint egy túlexponált fotó, majd kisül az ember szeme a fent említett ragyogásban, és ettől a napszemüveg sem véd), a másodikon kicsit megdoktorozva talán kivehető a valóság.




Érdekes módon a sárga színű napszemüveg az egyetlen, amivel a sivatagban valamennyi kontraszt/térlátás visszajön, rendeltek is most nagyhirtelen 200 darabot.

Meeting után kis egyszerű, a felhozatalból összedobált früstük,



aztán az elmaradhatatlan reggeli kávé a geodézián, Lavazzából (ez a második ugye, mert egyet ébredés után fél ötkor, meeting előtt, a főnöki irodában, Tim Hortontól - ezek a kanadaiak...)
Jelentések küldése, hírek ellenőrzése, levél a távolba és a kocsink már készen áll sofőrünkkel. A mai cél: meglessük a kábeles népet, pontosabban azok egy részét, hogy miként terítik át az egyik nagy teve versenypályát.
Ha akad olyan elvetemült, aki nem tudná azt, hogy itt nagyon-nagy - és ha azt mondom, hogy nagyon-nagy, akkor arra gondolok, hogy NAGYON-NAGY! - tradíciója van a tevegelésnek és egyáltalán, minden tevével összefüggő dolognak, az tegye fel a kezét.
Gondoljunk csak bele: hogy a kénköves papucsba közlekedtek itt régen, amikor nem létezett még egyetlen kétsávos út sem, a nyolc sávosokról nem is beszélve, aztán nem volt sem metró, sem Burj Arab? Hm?
Úúúúgy van: tevékkel.
Az bírja a sivatagot, az ottani zord körülményeket, a pokolian égető napot, a forró homokot, csontig hatoló homokvihart, a ritka vizet és vegán kaján is vígan eléldegél.
Itt Abu Dhabiban a városokat elhagyva szinte nem lehet sehova menni úgy, hogy ne látnánk a távolban egy-egy teve "farmot", ahol nevelik, tartják és tréningezik őket. Különösen igaz ez a versenypályák környékére, ahol egymást érik a neves és nem annyira neves tenyészetek. Az ott a távolban nem város, hanem mind-mind tevenevelde:





Az innen kikerülő tevék nem csak futásban, de kinézetben is összemérhetik magukat egymással, erre szolgál a teve szépségverseny. Épp mint a világ más részein, csak itt ugye nem két púp díszeleg a népeken, hanem csak egy, ráadásul a fiúk is indulhatnak.



Konkrétan ezeket, a Google Earthon is jól látható, Sweihan melletti pályákat látogattuk meg, a reggeli tréning elvileg 9-kor befejeződik, utána már túl meleg van (a versenyeket ilyenkor reggel 7-8 körül tartják).



Ahogy közeledtünk a versenypályához, egyre több, a reggeli edzésről visszatérő csapattal találkoztunk:





Még a pályán is volt mocorgás, pedig már elmúlt 9 óra:


Teve tréning, a tulaj kocsival követi a csapatát (egyébként azt hallottam, hogy újabban nem ül senki a tevén, egy kis robotot rögzítenek az ember helyére és az paskolja távirányítóval vezérelve a teve popsiját)



A fiúk végre nekiláthattak a munkának, a fenntartó management szerint, ha 15 centire leássuk a kábelt, nem okoz majd nekik gondot. Mármint nem a menedzsmentnek, hanem a tevéknek, miközben trappolnak.





A kábel ugye közel 30 km hosszú és egymástól 200 méternyire kerülnek lefektetésre egy - elméletileg - nyílegyenes vonal mentén, amelyet elég sűrűn, biológiailag lebomló zacsikkal jelöl a geodézia. Összesen 62 ilyen vonal alkotja a szeizmikus bibliában magyarul "élő terítés"-nek nevezett rendszert. Maga a mérés pedig vagy 70 km hosszú "csíkon" halad, amikor a végére ér, akkor dél felé ugrik 30km-t, majd ellenkező irányban teszi meg azt a durván 70 km-t. Aztán megint le, és fordul, így cikk-cakkol déli irányban).
Ezen kábelek egymással is össze vannak kötve, valamint a zacsiknál geofon csoportok kapcsolódnak rájuk. Végül az összes kábel eljuttatja a rajta található összes geofon által generált jelet a műszerkocsiba, ahol a vibrátorok keltette rezgés lefutása után elkészül egy "felvétel". Rengeteg adat kerül rögzítésre egy ilyen "lövés"-kor, és ez 24 órán át folyamatosan megy, napi 8-10 ezerszer ismétlődve.
Nem kis munka árkon-bokron át (utóbbi azért elég ritka) egyenesen lefektetni a kábeleket, telepíteni a geofonokat, és ne feledjük, ugyanekkora munka a mérés tovahaladtával felszedni az összes cuccot. Főleg úgy, hogy 45-50 fokot mérünk.
Árnyékban.
De árnyék az ninccs...

Hála a mindenütt jelenlévő kaporszakállúnak és az ő vicces kedvének, miközben javában dolgoztak a fiúk, még egy csapat teve érkezett a kanyaron túlról, így gyorsan vissza kellett temetni azt, amit addig kiástak:



Nekiláttak újra, erre megint feltűnt a távoli kanyarban egy csapat, temettek hát... Miután végre elporzott az utolsó teve is, a srácok nekiestek csákánnyal és lapáttal. Hiába lestük a kanyart, nem jött több teve, megnyugodtunk.
A következő pillanatban az ellenkező irányból jött visszafelé a talajegyengető gép és betemette azt, ami elkészült.
Bár az is igaz, hogy csak a felét, így Kőmüves Kelemen felmenőinek emlegetése egyelőre elhalasztódott.
Aztán az Úr - áldassék a neve - végre megunta a szórakozást és helyére kerülhetett a kábel. Rendesen be is temetődött, és a brigád odébb libbent 200 méternyit, hogy a következőt, majd a következőt és a még utána következőt, sőt az azután következőt is ugyanígy eltűntesse.

Mi még beugrottunk Sweihanba kis csecsecse-csemegére, a szőlőt jól megmérték, 10 dollárra jött ki egy kiló. A zöldséges srác, látva megnyúlt képemet, boldogan újságolta, hogy egyenesen Ámerikából való ám! Mintha ettől boldogabb lettem volna.







Most pedig: Time for a season