A szemközti, karnyújtásnyira lévő ablakok megfejthetetlen titkai. A szűk utcácskák sokat látott és sokat mesélő macskakövei.
A fürtökben lógó lila akácok mindent beburkoló, bódító illata.
A sirályok vijjogó kitörése a mozdulatlan pillanatból.
A meleg fényárban fürdőző, tekintélyes rózsaablak. A napközben nyüzsgő, éjjelre azonban csak nekünk létező piazza.
A lámpagyújtogató apró bolygója, a 987-es lámpa otthonossága, sugárzó fényében tündöklő hajnalainkkal.
A hallgatag, talán örökre zárva maradó, régi ajtók titokzatossága. A kastélyhoz vezető, békés sétaút sok-sok lépcsőjének érintése.
A gesztenyefák mögül előbukkanó méltóságos tenger. A kikötőben kísértetiesen fütyülő szél. A Delfino Verde megnyugtató morajlása.
Az emberek lefegyverző kedvessége, természetessége: napcserzett bőrük ráncaiban megbújó bánataik és nevetéseik.
A vitorlások semmihez sem hasonlítható, varázslatos csilingelése. Az ide-oda imbolygó árbócok gyöngéd lázadása. A hajótestek izgatott ringatózása, alig észrevehető összesimulása.
Mind-mind Tőled búcsúznak.
A kis pilot hajók egy pillanatra fel is függesztik fáradhatatlan szorgoskodásukat. A hatalmas szállítóhajók is megtörik egy percre mindennapi rutinjukat, a megszokott, tétlen várakozást: lesüllyedt, kitömött hassal nehézkesen, mégis méltóságteljesen mozdulnak, bólintanak egyet a lépcsőzetes part felé.
Feléd.
Neked üzennek.
Hogy elfogadtak, befogadtak.
Most már Te is közülük való vagy.
Ők ezt hozták Neked.
A látogatók zajos tömege elől szemérmesen rejtőzködő város őszinte kitárulkozását.
Muja-t.
Az igazit.
A valóságost.
A többé már el nem veszíthetőt.
Arrivederci, mondják... Arrivederci.
Így legyen.
Isten éltessen, Egyetlen.
Azért néha lehet hátra is, gondolom én. Mint amikor könyvet olvasok: sosem tudom azt, hogy előre, avagy hátra visz majd...
Mármint a történet.
Ami akár olyasmi is lehet, mint mondjuk a nyomok a homokon: visznek valahova, de ha nem vigyázunk és jön egy kis szél, akkor eltűnnek úgy, mintha soha nem is léteztek volna...
Induljunk hát, lássuk, mi történt pár éve hasonló időszakban, mert ugyanaz a nap eléggé ritka. 2009 elé nem megyünk, mert az ööö... hogy is mondjam... olyan, amilyen.
Nekilódultunk, déli irányba. Két kocsit pakoltunk meg minden jóval, mivel ahogy hallottam Paultól - ő az, akit váltok, illetve ő vált majd engem, aztán megint én őt, majd újra ő engem, aztán én őt, mint valami régi Cseh Tomi írta dalban a bogarat Antoine és Désiré -, eléggé puritán a környéken beszerezhető ezmegaz.
Az út eseménytelenül szaladt hátrafelé a kerekeink alatt, bár több mint nyolc órán át tartott amíg műúton száguldottunk és földutakon (többnyire azon) zötyögtünk. Szavannákon, dzsungeleken, falvakon, és falunak nem nevezhető kis, pár házból álló településeken vágtunk át, no és egy városon (Kintampo) is. Utóbb derült ki, hogy épp a híres-neves kintampoi vízesés fölött álltunk meg egy rövid ebédre, csak épp akkor még nem tudtam róla.
Aztán már itt ért a hajnal, Atebubu legszélén, a poros út mellett, a nyúllal szemben, a kis motelban, amit szőröstül-bőröstűl (karbantartók és takarítók értendők ez alatt) lefoglalt a cég:
A napok itt egyhangúan telnek, a fiúk felkelnek, imádkoznak, esznek, a nap is felkel, de ő nem imádkozik. Szerintem baromira ateista. Persze bőszen gyártja a héliumot, abba nem hagyná egy pillanatra sem, de minden másra magasról tesz. A srácok kigurulnak a terepre, teszik a dolgukat, bejönnek, imádkoznak, lemegy a nap (még mindig ateista módon, de azért -bár lehet hgy tudtán kívül- szépségesre festi előtte a horizontot), esznek. A ramadan felénél járunk, két hét telt el így.
Számomra minden nap talányos, no nem a munka miatt, hanem mivel ez csak amolyan előretolt helyőrség, nem hoztunk szakácsot. A kb. 35 srácra helyi séf preparál minden nap ehető dolgokat, de nekünk expatoknak meg kell oldani valahogy, a legegyszerűbb lenne egy étterem, de az nincs. Ezért kínait eszünk. A négy kínai srác főz, mint mondták ezt megszokták, mert amikor otthon vannak, akkor is ők állnak a konyhapult mellé. A kérdésre, miszerint hogyan döntik el azt, hogy ma épp ki a soro... oppárdon: következő, nemes egyszerűséggel rávágták: kő-papír-olló.
Sajnos a választék tényleg nem olyan nagy alapanyagokból (napok óta rimánkodom valamiféle sajtért, mindegy milyen, csak sajt legyen, vagy legalább sajt szagú), de amit lehet kihoznak belőle. Én a leves-szerűségeket és a tésztákat passzolom,a többi jöhet. Úgy nagyjából...
Lássuk hát a menüket, csak úgy random.
Az első a campboss kreálmánya, ő viszonylag egyszerű dolgokat pakol a rizs mellé (én pedig rá), sült paprika és hagyma tofuval, valami csírával összerittyentett marhahusi és tésztaleves. Utóbbi kivételével (azt amúgy sem komálom, mint tudjuk) elfér minden egy tányéron, tehát egytál étel:
A következő a vezető geodéta által elkövetett fenségesen gazdag menü - legalábbis látszatra. A leves-szerű perkelt, vagy perkelt-szerű levesben a krumpli pl. nagyszerű (nagy-szerű), a fekete júdásfüle (vagy ördög tudja milyen nevű) gombát nem komálom, a sült földimogyoró másoknál is föl-föltűnik. A jobb szélen látható levesre hajazó valami számomra szintén nagyon no-no. Egyszóval maradt a krumpli és a mogyoró, bár egy szárnyszerűséget is megkockáztattam, no és a rizs (hohó, majonézes torma otthonról!):
Közbeszúrtam egy kenyérforma valamit, erről nem tudtam eldönteni azt, hogy ez kínai, vagy helyi nevezetesség. Eltekintve a kinézetétől meglepően kenyér ízű, ment a marhasült mellé (ez reggeli cucc, szóval nagy valószínűséggel a helyi szakács készítette):
Ez az én titkos menüm, vészhelyzet esetére, ami azért előfordul. Többnyire a dinnye -itt most van szezonja- kihúz a pácból, de néha be kell vetni a nehézlovasságot. Haragos Pistával megküldve gilisztaölő hatása is kiváló:
Az egyik kedvencem a villanyszerelőnk organizálta cucc. Ő egy halk szavú, mosolygós, szemüveges srác (mindig dupla adag rizst ad nekem, én pedig mindig mutatom, hogy a felét vissza - angolul nem beszél), nagyon ízletesen fűszerez és látszik, hogy nem csak összecsapja a dolgokat. Emellett ha a menüben szerepel hal, akkor rossz az már nem lehet.
A végére hagytam a főnök menüjét, ő igazi mestere a dolgoknak, egy gourmet, viszont csak ritkán indul be. Halat a campboss is készít, de ő mindig hagymás lében párolja, amitől olyan ázott vízihulla színe lesz, bár ízre nem rossz.
Itt viszont isteni sült/pácolt makréla (ritkán, de ki lehet fogni a piacon) készült, valamint direkt miattam a híres kénköves istennyilába forgatott tojás. Mindent megtettem azért, hogy megmaradjon bennem, ha már a kedvemért felbontottak egy dobozt (Kínából érkezett).
Ittam a sört előtte, utána, alatta (és tuti felette is, ha az sikerülhetett volna valahogy) és bár az íze nem volt borzalmas, sőt, egyfajta selymesen kellemes érzetet is kiváltott a nyelvemen, nem sok tartotta vissza attól, hogy újra megnézze a lámpafényt.
Hiába na... az előítéletek vagy mia csudák egy idő után mindenképp interferálnak.
És akkor a fotó, Mr. Liu alkot:
Az eredmény, sajnos már csak a halacska után jutott eszembe az, hogy fotózni kék. Jobb szélen a hírös tojások:
No és a végén a kardinális kérdés: dinnyére sört?!
Aztán tele pocival a holdfény alatt, esőre várva, egy csillagot figyelve, távolba gondolva...
Zene. (Bár a szobáról, a 25-ösről, amely számomra egyben iroda is most, nem írtam. De ugye tudjuk: ami késik, az a MÁV. )
Ellenben most jött a hír, hogy tegnap két helyen is rablók állítottak meg kocsikat és vettek el értékeket, a várostól nem messze.
Így megy ez - mondaná Vonnegut.
