Szóval, így kezdődött... (mármint Afrikában)

1992 júniusának egyik verőfényes délutánján az öt emelet magas genovai komphajó óvatosan settenkedett a szárazföld felé a 7 mérföld hosszú, de veszélyesen keskeny Tunisz-csatornán. Szinte hallottuk ahogy fellélegzik amint végre beért La Goulette kikötőjébe, majd alig érezhető döccenéssel a betonfal gumi ütközőihez simult.
A hajó orra szétnyílt és a dübörgő rámpán legördültünk a két Mitsubishi L300-as "terepjáróval" Észak Afrika poros aszfaltjára, ezzel kezdetét vette a most már több mint 15 éve tartó sivatagi kalandozás.
Az első években szerencsére nem kényszerültünk behatolni az "igazi" sivatagba, így kínlódva bár, de megfeleltek a Micuk.
A 2500-as turbódízel motor nem volt túl gyenge, sőt, felezővel néhány húzós hellyel is megbirkóztak a hegyekben, vagy a homokdombokon, de például nagyon megéreztük az úgynevezett "sivatagi toldatok" hiányát a légszűrőknél. Ennek a kis darab műanyag csőnek az a szerepe - ha van -, hogy a légszűrőbe nem az első kerék mögül, hanem magasabbról jut a levegő, így nem haldoklik fulladozva a motor néhány napos terepezés után.
Ezek után az is nyilvánvaló, hogy ha egy terepjárónál az olajteknőt védő lemez lenyúlik az első kerék felnijének alsó pereméig, akkor a kocsit beszerző neve előbb-utóbb bekerül a sofőrök mindennapi litániájába a "szaporodjatok és sokasodjatok, családon belül" részhez.
Persze nem ezekkel a szavakkal...

Számunkra az első, viszonylag egyszerű akadályt a jó méter-másfél méter magas és egy-két méter átmérőjű buckák jelentették, amelyek tetjén mindig ott trónolt egy bokor és a gyökereivel betonként tartotta össze a homokot. Ezek között néha volt egy autó szélességnyi hely, néha nem volt.
Próbálkoztam a kerülgetésükkel, de ezzel csak a "mérlegállások" számát szaporítottam, ami ugye három dologból tevődik össze: átlós kerekek a levegőben, ásó a kézben és az aprószentek emlegetése.
Amikor aztán egy órán belül már negyedszer akadt meg így a Micu, láttam hogy változtatni kell a taktikán ha haladni szeretnék.
Mivel Wagner éppen nem volt nálam a'la Apokalipszis, benyomtam egy Rolling Stones kazettát a kerregőbe, fölnyomtam a hangerőt maximumra, becéloztam a helyet ahova el kellett jutnom, és felező kettő padlógáz kombóval megindultam.
Hatékony megoldásnak tűnt, igaz, ülni nem nagyon lehetett a kormány mögött, de egyrészt haladtam, másrészt nem kellett ásni.
Az sem volt megvetendő, hogy a többi kocsi viszonylag könnyen végigjött az általam vágott úton és utánam hozta a rendszámot, küszöböt és egyéb, a tervező által praktikusnak vagy esztétikusnak ítélt, de terepen teljesen fölösleges műanyag elemeket.

A következő akadályt a Chott-nak nevezett képződmény jelentette, amely az ország középső részén található és még az akkori egy dínárosokra nyomott Tunézia térképen is látható volt.
Ez az a hely, ahova elcipelik a szegeny turistákat is, azok meg persze mennek, mert nem látták még a Hortobágyot homokos kivitelben, aztán rájuk parancsolnak: nézzétek!
A semmit. :)
Ezt a képződményt van aki kiszáradt tónak, van aki sós mocsárnak nevezi, közben meg számtalan formában keseríti, vagy éppen édesíti a rajta autózók életét.
Van ahol kásás, süppedős, van ahol sima felületű és kőkemény, a többi részén pedig ezek számtalan kombinációja fordul elő évszaktól és napszaktól függően.
Volt olyan terület is, ahol a felső kőkemény réteg hirtelen beszakadt a kocsi alatt, akkor láttuk csak, hogy ott nem vastagabb mint 20-30 centi, és a kerék a szinte vízszerű iszapba lóg, amiből tojás nagyságú kristályokat szedtünk ki, amikor megpróbáltuk kitapogatni a mélységét.
Én viszonylag hamar megtapasztaltam azt, hogy a motor fordulatszámára fülelve, valamint a chott anyagát, színét, az általam hagyott nyomot sasolva, elég jól megítélhetőek azok a részek, ahol el lehet lavírozni a kocsival.
Ennek aztán az lett a vége, hogy én jutottam mindig legmesszebb a trutyiba, így később ha azt hallották a bázison a fiúk hogy engem kell menteni, akkor csak a legelszántabbak, vagy a frissen érkezett, mit sem sejtők ültek kocsiba.
Az ilyen mentésekhez először is rengeteg kötél, léc, homokrács, lapát, emelő és csörlő kellett, de használtunk papírdobozt, gumiszőnyeget, a helyszínen talált apró bokrokat és a chott felső, sokszor a keserű sótól fehér száraz rétegét, ami ilyen helyeken nem volt vastagabb mint 5 milliméter.
A mentés mindig úgy zajlott, hogy ugye a "se előre se hátra" tánc járását megunva, rádión segítséget kértünk. A kiérkező kocsik (általában 2-3 elég volt) a közelünkbe érve először kimentették egymást, majd ezután már óvatosabban mozogva kicsőrlőzték az én kisérő kocsimat, ami ugye mögöttem akadt el (jött volna menteni).
Ezt követően - a most már egy újabb autóval megerősített csapat - még megfontoltabban és egymást mentegetve egyre közelebb került az én Micumhoz, és miután én is kiszabadultam, újra csak egymást mentegetve eljutottunk a homokos, szilárd részre.

A kezdeti puhatolódzás után már pontosan tudtuk hogy hol van a kocsival járható határ, és nyilvánvalóvá vált hogy nincs olyan terepjáró a közelben (Rozikát, a szamarat kivéve), amellyel igazán mélyen behatolhatunk a chott-ra, így aztán négykerekű Honda homokfutókra nyergeltünk át, manapság Quad-nak vagy mi az ördögnek hívja az úri közönség.
Öt sebesség előre, egy hátra, a kerekeket pedig meg lehetett duplázni mindkét tengelyen, a vontatható kis pótkocsikra fölraktuk az eszközöket, műszereket, hűtőtáskát és a segéderőt, aztán uccu neki, irány észak, ott mennek a tengerészak!

Hamarosan új területre költöztünk, ez már kemény hegyi terepnek számított sziklafalakkal, szorosokkal, vízmosásokkal, kőgörgeteges hegyoldalakkal. A Micu állta egy ideig a sarat, aztán először az olajteknőt védő lemez szakadt le, majd sorra törtek az országúton olyan komfortos rugózást biztosító torziós rudak.
A hegyek ették a gumikat és a torziós rugókat, amiben semmi különös nincsen, hiszen legtöbbször csak úgy lehetett haladni, hogy felező egyben, szinte alapjáraton, a kuplunggal játszva billegtünk egyik kőről a másikra, közben a brigád tagjai rohantak a kocsi előtt és dobálták félre a nagyobb szikladarabokat, vagy éppen rakták a kisebbeket a kerék alá, mindig a helyzettől függően.

No, innen majd folytatom. Vagy nem? :)


De előbb: FOTÓK! :)

Felderítés. Chott?! Mi az a chott? Gadó Károly, Jilali, Nemes Józsi
(A napernyő szára csak ment le, le, le, le.... tovább nem nyomtuk)

A kemény mag (vagyis az első csapat, balról jobbra):
Pista, én, Gyilki, Horpácsi Gyula, Gombár Dr., Leibinger Laci, Varga Gyula, Bonyár Attila, Hajdú Józsi, Madácsi Jani, ??, Nemes Józsi

Kipakolás:

Még mindig kipakolás:

Az első hoppámiazistenkénkövesnyilaezitt?
(Hát a chott :)))

Józsik, terveznek (vagy pingpongoznak?):

Etetési idő!
Mikó Gabi, Horpácsi Gyula, Varga Tibi, öööizé, Pauska Józsi:

Szakácsunk, Saller Molnár Gyula és a két védőszentje:

Pihi Kebili egyik szállodájában Janival:

Focidélután. Gyilki mester labdaérintése.
(Sebe Pisti nem értette, hogy hóttfáradtan hogyan van erőnk még esténként focizni? Aztán később jó csoportvezető lett belőle :))

A geodéta csapat indul a chott-ra, a fotós pedig nem tudta hova néz:

Bíró Józsi indítja a sokszöget, Papp Gabi a frászt hozza a helyiekre a monokinivel (pedig már március lehetett... :))

Két Attila (Kató és Lattenstein), valamint Mabi:

Tuareg sátorban, vacsorameghívást teljesítve... a menü: hideg, ropogós birkasült (a homoktól ropogott), belsőségek (jajj!) rizs.
Megettük.
Mosolyogva.
Polonyi Tibi (legyen könnyű a föld), én, Torma Tibi, Pauska Józsi:

Munka. Árnyékban 45 fokban.
Ha nincs árnyék, csinálunk (sajnos a teodolit 45° felett kikapcsolt):

Kirándulás Douzba.
Balról jobbra: teve, teve, én, tevehajcsár, Hegedűs Jani, Zimány Zoli, Bíró Józsi, sok homok.

Újabb focis nap (minden nap az volt, esténként. Lesifotó... :)

Chott-ra készen:

Fázós geodéta római szerelésben:
Kató Attila.

Végül, de nem utolsósorban: a CHOTT, pontosabban a Chott El Jerid egyik része:

Közelebbről (megnyaltuk, keserű :))

Zene!

Angel

Negyed órán át túrták a biztonságiak a bőröndöm, már mindent kipakoltunk, sőt én is kíváncsi voltam arra, hogy mi az ördögöt láttak a képernyőn, ami lövedékekre hajaz, végül azt javasoltam, hogy küldjük át megint a radaron, csak épp kivettem a mütyüröket tartalmazó táskám. Nem lettünk okosabbak, így odahívtak egy idősebb kollégát, aki megkérdezte, hogy nincs véletlenül csavarhúzó készletem?
Hoppá, de az bizony akad, csak megfeledkeztem róla, mivel elő sem vettem. Most már céltudatosan matattunk és mindenki megnyugodott: a szépen sorakozó csavarhúzó fejeket nézte a fiatal versenyző valamiféle lőszereknek.
No ezután rájöttem, hogy a széttúrt bőröndre is vonatkozik Murphy giliszta törvénye (legalábbis majdnem), vagyis hogy egy gilisztakonzerv tartalmát nem lehet ugyanabba a dobozba visszarakni. Elsőre nekem sem sikerült lecsuknom (merugye a fene nem fog megint mindent behajtogatni, jóvanazúgy), de erővel, szuszogással, nyögéssel és még erővel megoldottam.

Aztán a csekin után a mekiben megleptés ért, mivel jurót nem fogadtak el, csak helyi pénzt, vagy kártyát. Persze mindez azután történt, hogy megrendeltem a bigmeket. Néztem mint a vett malac, hogy akkor most menjek vissza az automatához, váltsak, vagy hogy?
A tőlem balra a menüjére váró alacsony, kopaszodó, kék dzsekis úriember mintha azt mondta volna hogy I'll pay és átadta a kártyáját, a mekisember pedig lehúzta. Még tétován álltam ott, amikor a kisöreg rám mosolygott és annyit mondott (oxfordi kiejtéssel), hogy minden jót a burgerhez, majd elballagott a tálcájával a székek, asztalok felé.
Megkaptam a cuccom (ketchup-pel, pedig azt nem is kértem), kerestem a jótevőm, de eltűnt.
Később az útlevélellenőrzésnél épp előttem állt, váltottunk pár szót, mosolygott, amikor megelmlítettem, hogy utoljára én ilyet egy othontalannal tettem, kifizettem a tecsóban a szalagra rakott cuccait.
No, hát mint látható, nem fontos az égi zene, fanfárok vagy mi az ördögök és a fehér hálóing meg a glóriás nagy szárnyak, mert egy igazi angyal az ilyen...




Stílszerűen:

Last dance with Mary Jane

Reggel (hajnal).
A folyosóról léptek zaja hallatszik.
Félrehúzom a függönyt, kint még éjszakai sötétség, de jól van, nem csillognak a kavicsok a bejárat feletti lámpa fényében.
Felkapom a cuccom, leszaladok a lépcsőn, átállítom a T-kártyám in-ről out-ra (így ha tűz van (babám), vagy ha baj van (babám), tudják azt, hogy keressenek, vagy ne keressenek) és elindulok a kikötő felé.
Kiérek a kapu fölötti reflektor fényköréből, száz méter sötét a következő reflektorig. A Hold arany sarlóján fekszik, alatta mélyen egy rezzenéstelenül ragyogó csillag bolygó, a Jupiter lesz az, a fénye miatt (no és mivel mostanság a Merkur már nem látszik).
Meeting, reggeli.
(Ez volt itt az utolsó reggeli, a következőt már a Türk Hava Yollari (yollari-ííííí, yollari-óóóóó) szolgálja majd fel, fönn, magasan a felhők fölött, valamikor hajnali 3 körül, a következőt pedig 6 óra tájékán, a másik járatukon, azám! Hazám.)

Visszafelé ballagva (még mindig sötét van) odaadom a virslit a vigyorogva hozzám vágtató Tinkernek, de aztán nem jön velem, egy másik kutyával van elfoglalva. Úgy tűnik, hogy dürgés van ebekfalván :)
Enyhe szél fúj szemből, arra gondolok, hogy az ősember vajon mennyit gyalogolt ahhoz, hogy a kis tükörtojása, pirítósa, fölvágottja, sajtja, vaja, lekvárja meglegyen, így, napkelte környékén? No és banánt hol szerzett be?
Arra jutok, hogy nem lehetett egyszerű a dolog... tutira nem lehetett egyszerű...

A délelőtt elszaladt, utolsó permit és geodéta adatbázis ellenőrzés, vibrátor track konvertálás és ebéd. A csikkenmell sajtmártással istenire sikeredett, a kukoricás marharagu is, és még idejében leállítottam a nagykanállal csirkeperkeltet emelő kezet, mert láttam hogy gazdagon beborítja a zöld veszedelem, pffff...
Leballagtam a partra, még utoljára, néztem a nagy vizet, a partiőrség egyik hajója horgonyzott a távolban, legalábbis a nézése (meg a járása) alapján annak saccoltam.

Aztán a kikötőkapitányság épülete előtt a szürke macsek (finom puha tömött a bundája) játszotta el azt, hogy haldoklik:

Kettőt-hármat hempergett nekem, aztán rájött hogy jobb ha kér, fölugrott és mintha mi sem történt volna korábban (ééén? kunyerálni? ugyanmár!), hűvös eleganciával nézett rám: aggyá!
Persze nem volt nálam most semmi, csak buksisimi, abból kapott néhányat. Tegnap különben is csúnyán viselkedett.
Ebéd után fogtam, és a sült csirkemelnek levettem a felét hogy azt majd ő kapja, a csontos részt pedig odadobtam a félősnek, aki kutya. Olyan kis boci festésű, a széltől is fosó, mindig a háttérben megbúvó kutya ő, aki azért már néha követni is szokott, igaz vagy 50m távolságot tartva.
Sajnos tegnap is hű volt önmagához, mert mire tétován odanyúlt volna a husihoz, a macsek odaugrott és felkapta a cuccot. (A kutyának kb. 30 centit kellett megtennie, a cicmarek pedig másfél méterre volt, amikor az eset tényállása elkezdett fennforogni). Azután pedig már hiába mutogattam a kandúr úrnak az ő részét, az istennek nem engedte el másikat.
Kemény az élet a végeken...

Most pedig még egy meeting, aztán vacsora, aztán pakolni kellene, jajj csak azt ne kellene!
Utálok pakolni. El is és be is. Látom már, hogy az utolsó pillanata fog halasztódni, inkább ücsörgök a bőrönd előtt. Pedig csak azt a pár mosásra leadott cuccot kellene visszarakni, meg a neszesszert, no és a dzsekit, nadrágot.
Aztán meg vasalni az utazós ingem. A fene a pofájukat, hogy a mosodában nem intéznek ilyet! Már kerülgettem a vasalót, sőt láttam embert is, amint használta, de eddig halasztódott a dolog (nem kis részben azért, mert úgy gondoltam hogy a gravitáció majd intézkedik, elvégre gyakorlatilag a harmadik naptól, ahogy visszajött mosásból, ott lóg a fogason).
Kemény az élet a végeken... vagy ezt mondtam már? :)


Múúúúzika!

Vad on

Kávés tea, vagy teás leves, esetleg leveses kávé (vagy tea), ez itt a kérdés!
Merugye a policy, miszerint a kávésbögrét tilos elmosni érvényben van (tudják a takarítónők is), ellenben ezt használom mindenre. A tea/kávé csere nem zavar, azonban a gombakrém leves istentelen bevonatot képez, lenyalogatni nem nagyon lehet mindenütt, még nekem sem (ne felejtsük el, fél literes a bögre).
És akkor a megoldás: kólát neki, az elintéz mindent. Igaz, kicsit várni kell vele, de volt-nincs leveskebevonat. Hát így...

Munka...
Aszongya a papír, hogy client representative, magyarul ugye supervisor, mégmagyarabbul szupervájzor.
Érdekes kívülről nézni azt a munkát, amit több mint 30 éven át csináltam, végighaladva a törzsfejlődés egyre magasabbra ívelő útján.
Kezdetben vala a sötétség...
Na jó, annyira azért ne menjünk vissza, de a kezdetekben tényleg nem volt sok eszközünk, azok mellett pedig egy dologra támaszkodhattunk igazán, a térképekre. Ma egyszerűen rádobálja az ember egy tabletre a különböző rétegeket (pontokat, utakat, műholdképeket, bármit, amit fontosnak tart), aztán a hónalja alá csapja, majd kivágtat a pusztába. Ott aztán a GPS mindig mutatja hol áll épp, rajzolja szépen azt hogy merre halad, tudja zoom... ööö... nagyítani, kicsinyíteni ahogy épp az adott pillanat megkívánja, de a '80-as évek elején ez még nem így ment.
Hol volt akkor még nekünk a GPS, lézer, vagy az internet? Még a mesékben sem hallottunk ezekről, volt térkép és iránytű aztán halaggyunk. Na jó volt azért számológépünk is, olyan tekerős Facit. Ha előre tekertem a jobb oldali kart akkor összeadott, ha hátra tekertem akkor pedig kivont, illetve tudott egy részműveletet is végezni, ekkor egy másik karral feltolta az adott mező értékeit a felső sorba, majd onnan le lehetett hívni. Bonyásan hangzik, de ezzel elég gyorsan lehetett szintezést számolni, merugye ott csak összeadni és kivonni kellett.
Jéééé, találtam képet róla! :)

Azannya!!! Jönnek vissza az emlékek! Fedezzetek hátulról!!! Ahogy Cartman mondaná... :)
(És ezt a dögöt képesek voltunk kicipelni terepre (nem kellett hozzá elem, hihi), hogy ott az árnyékos Duna-parton dolgozzunk...)
Aztán volt PTK-1072-esünk is, ez már képes volt eltárolni programlépéseket, például ha jól emlékszem a hátrametszés kiszámításhoz 72 (vagy 74?) programlépést kellett bevinni, hogy aztán a végén csak a mérési eredményeket bepötyögve megkapjuk az álláspontunk koordinátáit.

Aztán megkerestük az irányt és uccu neki ott van észak, itt jönnek a tengerészak danoltuk, ha nem is szépen, de hangosan.

(Az olasz nem véletlenül van ám ott... de nem ám :))

Aztán jött az első teodolit, távmérővel, majd komplett munkaállomás, '87-ben 420ezer forintért vette a cég az első IBM PC-k darabját (most a telefonomnak kb. 800-szor nagyobb a memóriája, mint annak a gépnek a merevlemeze volt), majd a '90-es évek elején az első GPS a Leicától. Ekkor kezdtünk Tunéziában mocorogni, a sivatagban az első utat (kocsik taposta ösvény volt) úgy térképeztem föl, hogy a kocsiban figyeltem az iránytűm, lejegyeztem a haladás irányszögét, a sofőr pedig mindig bemondta a km óra állást, amikor új irányba fordultunk. Ezeket a szakaszokat aztán fölraktam a kapott 1920-as évekből származó térképre (a francia idegenlégió mérnök hadnagya készítette) és működött a dolog.
Később itt kaptuk meg az első kézi GPS-t is, Magellán volt a szentem és ha a lábamra ejtem, tuti leveri a nemlétező tyúkszemem.
Ha esetleg valaki van olyan elvetemült és a kezdetekről olvasna, a tunéziai buliról van itt valahol egy cikk, megkeresem. Persze akkor még nem vezettem naplót, de a Luxusautó magazin 2003-as decemberi számában megjelent ez, hát ha már lepötyögtem akkor legyen meg itt is...
Ééééés... itt van! De állj! Először használati utasítás, mert van ám ott sokminden, amolyan zsák az, ahova belehajigáltam sok régi kacatot, tehát csak óvatosan. Klikk a linkre, majd szaladás lefelé addig, amíg ezt a bejegyzést nem látod:
2005-10-26 19:27:17
Szóval, így kezdõdött...

No ez szól Tunéziáról, ha IDE kattintasz.
Nem nagy szám, de akkor az volt "az élet, a világmindenség, meg minden" (ha nem olvastad Adamstól, akkor ejjnyebejnye!!!)
Hogy azért fotók is legyenek abból az időszakból, idepöttyentek néhányat:

Diszpécserünkkel az egyik szállodában

A csapat. Úgy értem: "A" csapat...

Két Józsi és egy Gabi, valamint a tettrekész segéderők.

Olajfák hegyén. Ebédszünet.

Valami árnyék, ha már egysze 44 a fok.

December, fázósság, teve fesztivál Douz-ban.

No ezzel vittem be a népeket a Chott-ra

Játszani is engedd...

RayBan/Dzseki egy repülőgép hordozóról/Szovjet páncélos nadrág/Kamel bakancs/Motorola rádió/Wild munkaállomás/Mitsubishi telekjáróbusz/Magyar legény

LAPTOP!!!! Ez már valamikor '94 környéke lehet...



Hát így kezdődött, legalábbis a sivatagi kalandozás, aztán jött egy csomó afrikai, közelkeleti, ázsiai és egyéb ország, hogy most, mindezek után itt kuksoljak egy íróasztal mögött és ellenőrizzem azokat a munkákat, amelyeket nagy kedvvel végeztem én is, anno.
A dolog egyszerűbb mint gondoltam. Hiszen az emberben benne van minden pillanat és szinte még ki sem mondják, már látom hol sántít picit a dolog, mi az, amit el szeretnének tusolni, mi az ami nem olyan fényes, mint amilyennek látszik. De hogy is vághatnék ehhez morcos képet, amikor belül vigyorgok? Inkább segítem megoldani a problémákat, egyrészt mindenkinek ez a jó, másrészt abból úgyis tanulnak. (Ha mást nem is, azt biztosan hogy Isten szeme mindent lát, az enyém pedig mindent is :)).




Most pedig: Lazaaaaaa! :)

Dadindan

Pontosabban: DADINDAN ZÖVQ AL - olvasható a helyi Coca Cola feliratú palackon, ami a gugli fordítója szerint annyit tesz: élvezd az ízeket (vagy az ízek élvezete).
A dadindan az íz, a többi az élvezet.
Úgy tűnik nem csak Dave-nek (aki brit) tűnt föl az, hogy itt jobb a kóla mint otthon (én pl. az ukrán feketelöttyöt preferálom). Persze magyarázat akad erre is: az országok ízvilága alapján keverik ki a kólát. Namostakkor ezek alapján valami megkeseredett népnek nézik a magyart? Vagy hogy is van ez? Miért édesebb a miénk?

Ma az ablakból is jól látható, hogy fehér, tajtékos hullámoktól tarkított a tenger tó, nem tudnak kifutni a hajók. Emiatt aztán délben nagy a tömeg az ebédlőben, összefutok Tariellel a grúz navigátorral is: felállhatott a monitorok elől, nem dobozban kapja a menüt.
Visszafelé ballagva belefutok a fekete ördögbe, aki végre nevet kapott és így teljes jogú/rangú részévé vált ennek a lassan forgó világnak, persze láthatóan ez a legkevésbé sem érdekli őt, de azért mégis, na. Mától (a jó kis filmből -Tinker Tailor Soldier Spy- merítve) Tinker-nek hívjuk:

(Itt jegyzem meg, hogy tegnap este a vacsiből megmentett sült csirkemellet úgy pottyantotta a földre, mintha valami ehetetlen szart tettem volna a szájába és igaza is volt: én marha elfelejtettem lekapargatni rendesen a koriandert - hogy rogyassza rá az ég a firmamentumot, konyhakredencet -vagy bármit ami nagyot üt- arra az elvetemültre, aki ilyennel szórja be azt a finom husit! Ott a bűnös, jól látható (a kapirgálásom eredménytelensége ellenére is):

Az irodába visszatérve azért megnyugodtam, a mai torta látványa (íze!) kárpótolt mindenért :)

És most kis nyugtató: ZENE!

Koriander

Brájen közelebb hajolt hozzájuk.
– Ti vagytok a Koriandert utálók pártja?
– A jó édes anyád! – felelte Redzs.
– Mi?
– Méghogy Koriandert utálók pártja?! Mi a Koriandert Utálók Szövetsége vagyunk. Méghogy Koriandert utálók pártja... hö!
– Én is csatlakozhatnék? – kérdezte Brájen szorongva.
– Nem. Kopj le! – mondta Redzs.
– Nem akarok ilyet árulni. Ez csak egy meló. Ugyanúgy utálom a koriandert, mint bárki más.
– Sssss! – intette le Frenszisz és rémülten körülnézett.
– Ez biztos? – kérdezte fojtott hangon Judit.
– Ó, holtbiztos – bizonygatta Brájen –, régóta utálom a koriandert.
Redzs egy pillanat alatt döntött. Tulajdonképpen tetszett neki a fiú lelkesedése. Elhatározta, hogy aláveti a mindent eldöntő, nagy próbának.
– Figyelj! – mondta jelentőségteljesen. – Ha csatlakozni akarsz a mozgalomhoz, tényleg utálnod kell a koriandert!
– Utálom – mondta Brájen.
Redzs úgy csapott le, mint a sas, amikor észreveszi áldozatát.
– Iiigen? És, mennyire?
– Nagyon! – felelte Brájen.
– Fel vagy véve – közölte a próba eredményét Redzs.

Akár így is elhangozhatott volna az a beszélgetés. Utálom a koriandert. A magvakat nem, azt imádom, de a levelét, na azt nagyon utálom. Már irakban is összefutottam azzal a szarral a finom kapros uborka/paradicsom/paprika salátában, csak nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy mitől lesz hirtelen szappanízű az, ami előző nap még nagyon finom volt.
Hosszas megfigyelés után kiszúrtam, hogy valami apróra vágott, cakkos szélű, zöld levélszerűség lesz az ami megkeseríti az édes életet. Ott szerencsére csak a salátára szórták, itt Azerbajdzsánban viszont -még a viki is megemlíti-, mindenre.
Nem menekül sem saláta, sem hidegtál, sem sültcsirke, sem marhatokány, sem rizs, sem törtkrumpli, sem csirkeragu, rakják MINDENBE, bele/rá/alá/mögé/fölé hogy rohadna meg!
Valamelyik este is a kis étteremben, alig hogy lehuppantunk, már jött is a tulaj mosolyogva a bajsza alatt, saláta? Jó, saláta (itt ugyi előétel az van, apetájzer vagy mi az ördög), a srácok kértek, legyen, mondtam megadóan én is, mert már akkor sejtettem mi lesz és hát nem is csalódtam.
Talán csak annyiban, hogy hiába kapartam le egy-egy uborkáról -mert ragaszkodó egy dög, azt meg kell adni-, az ugyanolyan broáf ízű maradt. Sóvárogva néztem, ahogy mindhárman nagyvidáman belapátolták a cuccost és enyhe szomorúság lengte körül a magamban, magamhoz intézett kérdést: és én miért nem?
El nem tudom képzelni azt, hogy miért undorító az íze, de tuti valahova mélyre, messzire nyúlik a gyökere. Persze nem is fontos ez, csak az, hogy amint megérzem a szájamban, vége a dalnak: lelki énem az égre emeli bánatos tekintetét és úgy kérdezi: Ó, Uram, már megint: miért?


Nnna! Már régóta ki akart jönni ez belőlem, hát kijött :)


Zene! :D

Navigátorok

Merugye navigare necesse est vivere non est necesse...

No nem épp azokról lesz itt szó akik a teret hajlítva utaztatnak népeket, de a feladatuk itt is ugyanolyan fontos, a tengeri szeizmikus méréseknél. Persze másutt is, de mi most erről beszélünk.
A geofizikusok megálmodta érzékelő és forráspontokat meg kell találni a vízen, legyen éjszaka, vagy nappal, hiszen itt 24 órában megy a mérés. Fák, bokrok, utcasarkok nem jelzik a helyet, ez egyrészt hátrány, másrészt előny, mivel mehet az ember fia tökön paszulyon keresztül, toronyiránt ahova csak akar.
A GPS korában már nem kell sem fa, sem bokor, sem utcasarok ahhoz, hogy bárhova eljusson az ember, akár centiméteres pontossággal, így hát misem egyszerűbb, mint feltölteni a meglátogatandó helyek koordinátáit a kütyükbe és uccu neki ott van észak, ott jönnek a tengerészak. Szek.
Mert mi is kell ahhoz, hogy adatkota szerezzünk a mélyből? Úúúúúúgy van: vibrátor és geofon. Vagy robbantás és geofon. Persze léteznek más módszerek is (geoelektromos, gravitációs, ésatöbbi), de itt most a szeizmika tengeri (pontosabban sekélytengeri, part menti) kivitelezése folyik, kombinálva a szárazföldi résszel.
Az első lépés a hidrofonok tengerbe hajigálása, megfelelő négyzethálós rendszerben. Mindegyik tartalmaz kb. 30 napig elegendő élelmet (akksit), ismeri a pontos helyzetét (beépített GPS), kap a nyakába egy bóját, majd befogja az orrát és fejest ugrik a vízbe. A tengerfenéken csücsül és semmi más dolga nincs, mint fülelni. A felszínen a bólya mutatja a helyet ahol lapít, valamint annak a segítségével gyűjtik majd be úgy a 28. nap környékén.
Az érzékelő tehát a helyén, jöhet a robbantás. Persze nem a legcélravezetőbb módszer az, hogy dinamit rudakat hajigálunk a vízbe, van ennél olcsóbb és biztonságosabb módszer is: a levegő. Összesürítjűk, majd hirtelen kiengedjük, ekkor robbanásszerűen kitágul és jókorát odacsap a környezetének, ami jelen esetben víz. Lássunk egy ilyen pukkantó hajót:

A fotókon egy szervizelés céljából partra emelt hajót látunk, katamarán test, vízsugár hajtás, ezáltal egyrészt semmi vész ha akár homokpadra fut, másrészt roppant fordulékony. A hátsó részén húzódó fekete hernyó az ágyú (mit tegyünk, annak hívják) része, a hajó mögé engedik olyan 20-25 méterre, ott úszik és gyakorlatilag ő tartja a pukkantyút, amely a víz alá merül, hogy ott eregessen (mint férfiember a kádban, ahogy korábban szó volt róla).
Hatalmas kompresszor nyomja a fing alá valót, amely istenest durran a víz alatt és a keletkezett lökéshullám odakongat a tengerfenéknek. A többit minden, a blogon nevelkedett elvetemült tudja: a hullámok elindulnak a mélybe, a különböző rétegekről visszaverődnek, a hidrofonok csak erre várnak, veszik a jeleket és eltárolják.
A hajó odaúszik a következő meghatározott pozicióra, pukk és megy tovább a következőre, a következőre, a következőre, miközben alatta egymástól 400m-es sorok minden 50 méterében ott lapulnak a hidrofonok egy jó 500 négyzetkilométeres területen.
És akkor a navigátorok. Nem a hajókon ülnek, mint minden jólnevelt navigátor, hanem egy konténerben a szárazföldön és onnan irányítják, ellenőrzik a hajókat. Hálátlan feladat, a nap 24 órájában 12 órás váltásokkal odatapadni a képernyőkre, még az ebédet is eléjük rakják. Hogy budira hogyan? Titka van annak :D

Hát nem jobb dolgunk van nekünk, szárazföldi patkányoknak, amikor ilyen szép környezetben elinditjuk a korrekciós jeleket sugárzó rendszert (közismert nevén a base station-t, vagy ahogy otthon ismerik a refit), aztán szép napsütésben/kurva hideg, szeles esős napon (a megfelelő aláhúzandó) sétálgatunk?

Naugye!

Közben persze folyik a földi személyzet kiképzése, itt épp a nod-ok telepítését gyakorolták, miközben az egyik vibrátort tesztelték épp:

No és belefutottam... illetve a fekete ördög rohant oda hozzám, miközben a pillanatnyi kutya/róka egyensúlyt vizsgálgattam a senki földjén:

Aztán... ugyanitt mászkálva ebbe is belefutottam:

Most készíthette valaki, mert tegnap még nem volt itt, az tuti. Ház a kiskutyás mammának és a családnak. Hm.... vannak ilyen emberek, EMBEREK, csupa nagybetűvel...
Míg ott álltam, valamiért az a szöveg jutott eszembe, amelyet még '83-ban olvastam Baján. A nagy templom mögötti parókia homlokzatán látható, ha valaki a gugli street view-val odakocog és rázúmol, elolvashatja most is.
Emigyen szól:

"E PAPLAK LÁNGVÉSZI PORÁT SAJNÁLVA TEKINTÉK NAGY LELKEK, S AZT UJJÁ, S SZEBBÉ TENNI SIETTEK:
ÉRTÜK EZÉRT FORRÓ SZIV KÜLDI IMÁJÁT A ÚRNAK"



Zene!

Kor...

Ma az emlékezés napja van :)
Egy kép, egy link.

Akkor hát 2007. Akkortájt nyergeltem át Egyiptomból Algériába, az igazi sivatagba. Nem mintha Egyiptomban nem lett volna, de az komolytalannak tekinthető a Szahara algériai részéhez viszonyítva.

Munkahely:

És a bejegyzés, amely legközelebbi a mai naphoz:
Sivatag

A következő év 2008 lenne, de október közelében nem történt semmi (otthon vertem a vernivalót, full fizuért :)). Kicsivel korábban jártam Pakisztánban, akkor robbantotta föl egy idióta (tegyük hozzá, magával együtt) a Mariot hotelt (ez szerepel az Oszama elkapását feldolgozó filmben is). Közvetlen szomszédságában állt az az irodaépület, amelynek negyedik emeletét bérelte a cég. A teherautón 600 kilótól 2 tonnáig saccolt saccolt robbanóanyag mennyiség indult oszlásnak (típustól függő ugye, van amiből kevesebb is elég...) és szépen kisöpört mindent.

2009-ben is hasonló volt a helyzet, sőt, 2010-ben is, bár akkor szeptember elején épp Kurdisztánból tértem haza. Szerettem azt a helyet, nem csak az emberek miatt, de a 42 nap alatt leadott 25 kiló is teccett :). Hogy hogyan ment le? Egyszerűen, kis izelítő:
Kurdisztán

2011, Basra után kellemesen nyugodt ország, Marokkó jött:

A szobám ablakából csodás volt az Atlanti-óceán látványa, állandó zúgása (a motelt kibéreltük, itt volt az iroda és étterem is). A sivatagok után egyszerűen nem tudtam betelni vele:

Azért távolabb a parttól a mésodik project során történt ezmegaz:
Marokkó

Aztán jött 2012, közel egy év Afganisztánban. Imádtam :)

A mai napra két bejegyzés is esett anno, itt az egyik:
Afganisztán

2013-ban már Irak északi részén, Kurdisztánban szaladgáltunk újra, régi ismerősökkel új tájakon, közel a török határhoz:

Itt esett meg, épp a maival megegyező napon, az 500. bejegyzésem :)
Kurdisztán

Aztán 2014-ben az ISIS megtámadta Mosul-t, épp mellette dolgoztunk (volna), így hosszú időre leállt minden munka azon a részen, ezért aztán csak emlékeztünk:
Emlékek...

Majd jött 2015, itthoni munkák, kis etiópiai kiruccanással:
Ezmegaz

Aztán 2016, Németország, majd otthoni prüttyögés után itt esz a fene Azerbajdzsánban :)

Hááát... ez lett, pedig a korianderről szerettem volna írni, na majd máskor :)
Addig is: zene!