Jöjjön, menjen, fúrjon, faragjon!
De főleg: utat vágjon a dzsungelben, kitűzzön geofonpontokat (jelérzékelők lesznek itt elhelyezve) és robbantópontokat (forráspontok, ezek gerjesztik a "jelet"), lerakja az érzékelőket, amelyek most már mint "nod"-ok találhatók a szeizmika folyton változó bibliájában, lefúrja a szükséges mélységű lyukakat, amelyekbe mások majd letöltik a dinamitot, majd megint mások eldurrantják azt, és megintcsak mások kiolvassák az adatokat, hogy újabb mások feldolgozhassák azt és elétegyék a megrendelőnek: Ecce homo!
Izé... Ecco il risultato, merthogy az olaszok már nem beszélik a latint, és nem is az ember a lényeg.
Namost ehhez a folyamathoz mi kell még? Rengeteg autó, azokhoz üzemanyag, alkatrész, aztán GPS hegyek, teodolitok tömkelege, kompresszorok, fúróberendezések, ezekhez kilóméter hosszú tömlők, nodok garmadája, robbanóanyag raktár, konyha, mosoda és budi, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Azonban mielőtt bármi is elkezdődhetne, a Király, a terület közepén terpeszkedő terület ura azt mondta: addig egy tapodtat se, míg nincs áldozat.
Mert hogy jövünk mi ahhoz, hogy csak úgy berongyolunk a természet érintetlen, szűz magányába, kiugrálunk a puccos autóinkból és azonnal nekilátunk zörögve, csattogva, püfögve serénykedni?
Nem. Előbb áldozat!
Emlékszem, Ghánában is hasonló volt a helyzet, akkor ott kecskét ajánlottak fel a mindenhatónak, megfelelően átsütve...
Mert az úgy kedves neki.
Itt úgy tűnik, hogy a nagy légnemű megelégszik egy kis sörrel, borral (hozzá gyorsítóként jár a tömény, mert úgy üt rendesen), kólával, de azért az aprót sem veti meg. Hiába na, változnak az idők.
Azért a jobb vállamon kucorgó kisördög csak súgdosta a fülembe: kérdezd meg, hogy a coke előtt mi volt a módi? Elhessegettem az eretnek kis dögöt.
Kipakoltuk a cuccot, majd kaptunk szoknyákat, ennek célja az ősi ruházat által történő átlényegülés, vagyis hogy megfelelően beilleszkedjünk, minket is átjárjon a hely szelleme - gondolom én.
A szükséges kellékek:
Mint látható: két karton sör, két karton kóla, doboznyi bor, kis tömény, egy köteg zsozsó, abban a fehér izében az a növény és a lyuk.
A szent lyuk, amely egyelőre letakarva várja sorsát.
Vannak, akik térdelnek, kezdődik a szertartás:
A folt a homokon a meglöttyintett tömény nyoma: most már tudom honnan ered az ősi magyar szokás!
Itt történik a... hm.... hát a.... Az! Minek mindent tudni?
Elég, ha ők tudják (a lóvé hamar eltűnt):
A következő fotón a szertartás utáni állapotok uralkodnak, a közönség még transzban, a szent lyuk újra lefedve, a körülötte heverő minden tárgy jelentéssel bír. Nem véletlenül mutat pl. az egyik kólásdoboz épp a csirkeól irányába, a többiről nem is beszélve!
A lényeg: az áldozat elérte célját!
(Bármi is volt az, súgta valaki a jobb vállamról.)
A történtek kapcsán három dologról sejlett fel bennem egyfajta elképzelés, vélemény, de jobbnak látom, ha megtartom magamnak.
Ugyan nem vagyok babonás - mióta van egy jóféle amulettem -, de nem hiányzik nekem az, hogy egyik éjszaka megjelenjen itt egy nagydarab tüllszoknyás istenség és jól elagyabugyáljon, aztán valami helyi hamburgerben végezzem, uborka és hagymakarikák között, vastagon bekenve ketchuppal.
Mindenki boldog, most már - majd - dolgozhatunk, de jöjjön a flamó, mert az ősi dakota közmondás szerint: üres hassal, lógó fasszal baszni sem lehet.
(Az a szép szoknya főnökünkön... azóta mindig ég felé bök a középső ujjával (többi ökölbe szorítva), ha erre - mármint az általa történő viselésre - utaló magatartást teszünk).
És tényleg!
Másnap, mire kiértünk terepre, már serényen tevékenykedett a csipetcsapat, ők itt egy brigád a négy közül, feladatuk a kitűzéshez, nod teleptéshez, fúráshoz a nyomvonal megtisztítása.
Ehhez - együtt haladva az aknakutatókkal, mert azért voltak errefelé csetepaték - utat vágnak a dzsungelben, az embermagas elefántfűben, bozótban.
Amikor megláttuk azt, hogy mit művelnek, majdnem dobtunk egy hátast! Ámulattal vegyes megdöbbenéssel álltunk ott, lelkünkben leesett állal: wázze ezek utat építenek!
Egyedül a kis hangya építményeket hagyták meg. Érdekes, apró, gombaszerű valamik, nem bazimagas termeszvárak mint mondjuk Ghánában, tele velük a szavannás rész:
Lassan utólértük szorgos népünket az ösvényen/sztrádán, már feltűnt a backsight (magyarul hátra irány) tripódja, rajta a távmérő prizmájával: a teodolitba épített távmérő vele beszélget, megtárgyalják a napi dolgokat. Nem mellékesen pontosan meghatározzák a teodolit és a prizma álláspontja közötti távolságot. A dologban részt vesz a szintén teodolitba épített mini computer is, így aztán a teodolit már nem teodolit többé, hanem a szentháromság révén totalstation a becsületes neve, avagy otthon: munkaállomás.
(A napernyő is kínai, elvégre ez egy kínai kutatócsoport.)
A munkaállomás mögött látszik az útcsináló brigád, gyorsan elmagyaráztuk nekik, hogy nem kell ekkora ösvény, elég, ha csak a térd fölé érő füvet csapják le.
Aztán elmagyaráztuk lassan, mert nem értették.
Aztán megmutattuk, mert még mindig nem értették.
Aztán a helyi vezető (ő jól beszél angolul) is elmagyarázta és megmutatta a hogyant és miértet, úgy tűnt megértették.
Így megy ez - mondaná esmétcsak Vonnegut.
Az előttünk sötétedő erdőbe/dzsungelbe való majdani tevékenységet is elmagyaráztuk, egyelőre az aknakutatók is megtorpantak, pihentették a műszereket. Ki az a marha, aki ide az erdőbe aknát rakna? Költői kérdés...
Mi indultunk vissza, jó egy órás földúton tekergés végén jutottunk ki a műútra.
Közben elhaladtunk néhány magányos ház mellett, házcsoport mellett (villany, térerő itt nincs), melyeket körbeölelt a dzsungel, a patakról érkező nőket a mosott ruhákkal, láttunk az Isten háta mögött, neki épített templomot:
Láttunk temetőt, az előtte sorakozó pálmákon madárfészkek gombócait, vidáman csivitelő népekkel:
Vacsira párolt halat választottam, párolt káposztával és sárgarépával érkezett.
Aztán este megint csak elragadott a naplemente és messze vitt...
Zenével.
