A nedves levelek fekete-zölden csillogtak a vakító holdfényben. Az esőfelhőket tovafújta a keleti szél, de a fényes égbolton csak egy csillag dacolt a Holddal, túlragyogva annak fényét.
Csend. Fénybefagyott idő. Nézte a csillagot, és ott volt vele, csak karnyújtásnyira, lehajolt hozzá, majd felemelte, és tenyerébe vette.
Sokáig, nagyon sokáig beszélgettek.
Beszélgettek-
Aztán darabokra tört a pillanat, és szilánkjai pörögve-forogva szétrepültek a fénysebességgel táguló idogömb lökéshullámaitól hajtva.
Lassan,
mint
egy
éb
re
dő,
levette
szemét
a csillagról,
és magába engedte újra az éjszakát, a levegő, a fák, a sziklák, a hegy, az élőlények hangjait, illatát, újra eggyé vált velük. Nem tartott tovább, mint egy mozdulatlan pillanat.
Aztán-
jobbjában kardjával nesztelen suhanással megindult lefelé a csillogó köveken a keresztút felé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)