Tegnap este csokihabos piskótát kaptunk desszertként, ami felidézte ezt:
Hogy ez mi? Kéremszépen, ez egy adag kecsketejes tejszíndesszert, fenyőrügyszirupos szamócával. Azám! Namégegyszer a gyengébbek kedvéért: Kecsketejes tejszíndesszert, fenyőrügyszirupos szamócával :)
Éééééés most mit meg nem adnék egy mignonért. Egy "olyanért"... Persze hogy most! Mikor máskor, majd ha meghóttam?! Még ilyet kérdezni is!!!... Vagy egy ekler (echler?), fánkért... albán krémesért... Jakó féle marcipántortáért, tiramisuért, truffelért, egy olyan picikemaszatos féléért ám(!), aztán egy rigó jancsi, oroszkrémtorta, gesztenyeszív, édeskettes, habosbabosepertúrókrémtorta, képviselõfánk, mmmmmahh, csokiöntettel extra tejszínhabbal, vagy egy gesztenyével és magozott meggyel töltött majd forró csokival leöntött palacsintáért is halni tudnék, esetleg egy snassz gundellért hamár, de nem ugranék el egy chilis, mozart féle forró csoki elől sem, jaaaj amilyet ott az oldtimer shown kortyolgattunk műanyag pohárból, ááááááhhh, de kár hogy nem hoztam el a Csokoládé című filmet... nagy kár. Most pedig már késõ, és tényleg nincs rosszabb annál mint amikor késõ van.
...azaz same shit different day, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.
A változatosságot legfőképp a táborból való kitörés jelenti, gondolom Zrínyi is unta már a falakat, a rántottlevest, a citrom mentes teát, vagy ilyesmit.
Nem messze, olyan 100km-re beszéltünk meg talit régen látott és MAGYAR kollégákkal, barátokkal, mivel kiderült hogy épp itt, Kurdisztánban leledzenek ők is. Érdekes, hogy szinte mindenütt belefut az ember hazánkfiaiba (és most ugye említhetném az angliai tálentum döntő nyerteseit is, gratula nekik, meg minden :)) Egyszer Egyiptomban, Mansourában a szupermarket kihalt, csendes, és a légkondícionálástól hűvös polcai között mászkálva a túloldalról egy lepottyanó és szétplaccsanó üveg hangját hallottam, majd nem is annyira folytottan a kommentet: hogyakurvaistennembasszameg! Hó, hát Te is magyar? Kiderült hogy a Siemensnek üzemelnek be valamiféle erőművet a közelben :)
Épp jó helyre épülődött a kis folyóparti étterem. A tervezője tuti nem tudta hogy pár év múlva ott három magyar fog találkozni, pedig ez már akkor eldöntődött amikor a folyó kialakult... Vagy előtte, de hát ez már ezotéria, misztéria, hisztéria, mifene :)))
Kellemes hely, kint ültünk le a fák alatt, és pillanatok alatt hozták a laz... ööö pisztrángot, mintha vártak volna minket. (De hiszen vártak, nem épp az előbb volt szó arról hogy ez a pillanat már a folyó keletkezése előtt izéecetpávatoll?! :)))
Mint minden jónak persze ennek is törvényszerűen vége kellett hogy érjen, és indult mindenki a maga útján, nekünk két és fél órát kellett visszafelé számolnunk, de kissé hosszabbra nyúlt mert ugye a piknikezők elárasztották az utakat.
No és megálltunk pár helyen, pl. ott sikerült beszerezni echte falusi barackmag belsőt, aminek állítólag igennagyonjó hatása van sokmindenre, de csemegének sem kutya:
Hopp, az az üvegecske pedig kimondottan jóféle gyógyhatású anyagocskákat tartalmaz, ezért aztán hozzácsaptam, merugye ahogy az írás mondja: kis mennyiségben gyógyszer, nagyobb mennyiségben orvosság, én pedig olyan vagyok hogy nem kételkedek soha abban, amiben nem kételkedek (de hülye egy szó ez! miért nem kétségeskedek? vagy mondjuk: nemhiszekbenne? vagy valami ilyesmi :)). Arra azonban nagyon kell ügyelni, hogy szigorúan betartsuk a használati utasítást, miszerint: CSAK ÉS KIMONDOTTAN BELSŐLEG!
(Hogy miként lehet muszlimok lakta vidéken ilyesmire szert tenni? Egyszerű a magyarázat: keresztények is élnek itt :)
Este aztán begyógyszereztünk Kistow-val, nehogy leverjen bennünket bármi is az ágyról, merugye első a prevenció. Második a Ferencváros :)
Miután végeztem a napi penzummal, indultam volna a sátrunkba és mit látok:
James (az új paramedic Délafrikából) ül az udvar közepén és szkájpol. Gondolom egyrészt nem akarta zavarni a másik három lakót, másrészt angolul mindenki ért itt. De jó is ez a csodás magyar nyelv! Bár emlékezzünk az elejére: sosem tudjuk mikor futunk bele hazánkfiaiba. (Hm, ez még akár példabeszéd is lehetne, ha kidolgoznánk :))
Nem kétséges, hogy van túlvilág. Csupán az a kérdés: milyen messze van a belvárostól, és meddig tart nyitva? Váratlan események adódnak. Az egyik ember kísértetet lát. A másik hangokat hall. A harmadik arra ébred, hogy bilibe lóg a feje. Ugyan hányan akadnak közöttünk, akik még sohasem érezték tarkójukon egy jéghideg kéz érintését, mikor épp egyedül voltak odahaza? (Én ugyan nem, hál' istennek, de hányan igen!) Mi lehet e tapasztalatok mögött? Vagy ha nem mögöttük, hát előttük? Igaz-e, hogy egyesek képesek a jövőbe látni, vagy szellemekkel társalogni? És van-e rá mód, hogy az ember a halála után is zuhanyozhasson?… Csupa lélekbe markoló, időszerű kérdés.(Annak, aki nem olvasta volna a könyvet :)) Csapjunk bele:
A TEKERCSEK
A tudósok még bizonyára emlékeznek rá, hogy jó egynéhány évvel ezelőtt egy pásztor, midőn az akabai öbölben bóklászott, egy barlangot talált, s abban számos óriási agyagedényt, valamint két jegyet a jégrevühöz. Az edényekből hat pergamen tekercs került elő ősi, megfejthetetlen írással; ezeket a mit sem sejtő pásztor a maga ártatlanságában darabonként hétszázötvenezer dollárért adta el a múzeumnak. Két esztendő múlva az agyagedények egy philadelphiai zálogházban tűntek fel. Egy esztendő múlva maga a pásztor tűnt fel ugyanabban a zálogházban. Egyikért sem jelentkezett a gazdája. Az archeológusok eredetileg az időszámításunk előtti 4000. esztendőre datálják a tekercsek keletkezését, vagyis azutánra, hogy az izraelitákat jótevőik lemészárolták. Az írás a sumer, arámi és babilóniai keveréke, és vagy egy ember hosszú időn keresztül végzett munkája, vagy többeké, akik viszont ugyanazt a ruhát viselték. A tekercsek eredeti voltát újabban többen kétségbe vonják, mivel a "Chrysler" szó többször előfordul a szövegben, és az a néhány töredék, amelyet végre lefordítottak, igencsak különös stílusban tárgyalja a közismert vallásos témákat. A. H. Bauer kutató régész mindazonáltal kijelentette, hogy bár a leletek abszolút hamisításnak tűnnek, mégis, valószínűleg a történelem eddigi legnagyobb szabású archeológiai leletével állunk szemben, eltekintve attól az esettől, mikor a saját mandzsettagombjai kerültek elő egy jeruzsálemi sír feltárásánál. Az alábbiakban a töredékek lefordított szövegét közöljük:
EGY... Az Úr pedig fogadást tőn a Sátánnal, hogy kipróbálná Jób hűségét, és az Úr, Jób számára teljesen érthetetlen módon, kupán vágta Jóbot, aztán meg fültövön csapta és végül belökte egy sűrű szószba, hogy ragacsossá tegye és elcsúfítsa, majd leöldöste Jób marhájának egytizedét, Jób pedig így kiálta fel: - Mi okból ölted meg marháimat? Mikor olyan nehezen jut hozzá az ember. Most aztán szűkiben vagyok a marhának és honnét akasszak le újabbakat? Az Úr pedig előkapott két kőtáblácskát, és Jób orrát közéjük csippentette. Ezt látván, Jób felesége sírva fakadt, az Úr pedig elküldte az irgalom angyalát, aki egy pólóütővel fejbe kólintotta, és a tíz csapás közül reá bocsájtott hatot, egytől hatig bezárólag, és Jób pipa volt, a felesége dettó, és megszaggatta a köntösét, de megstoppolni nem volt hajlandó. És Jób legelői hamarosan kiszáradának és a nyelve a szájpadlásához tapadt, úgyhogy valahányszor az "empíriokriticizmus" szót kiejtette, kiröhögték.
És egyszer az Úr, miközben épp csapásokat mért hűséges szolgájára, véletlenül túlságosan közel ment Jóbhoz, aki elkapta a nyakát és mondá: - Aha! Most megvagy! Miért sanyargatod Jóbot, mi? No, ki vele! És az Úr felelé: - Izé, te.. . eriszd már el a nyakamat! De Jób nem könyörült rajta, hanem így szóla: - Amíg Te meg nem jelentél, jól ment a sorom. Volt mirhám és fügefám temérdek és egy tarka kabátom meg két tarka nadrágom. És most tessék. És mondá az Úr és hangja mennydörgött: - Én, aki az eget és a földet alkottam, számadással tartozom-é neked az én útjaimról? Te mit teremtettél, hogy engem kérdőre vonni merészelsz? - Ez nem válasz - felelé Jób. - És ha már annyira mindenhatónak vallod magadat, jobb, ha tőlem tudod meg, hogy a tabernákulumot egy l-lel írják. Majd Jób térdre veté magát és így kiálta az Úrhoz: - Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség. Jó állás. Ne baszd el.
KETTŐ... És fölkele Ábrahám az éjszaka közepén és mondá egyetlen fiának, Izsáknak: -Álmot láték és az Úr hangja azt mondá, hogy áldoztassék fel egyetlen fiam, úgyhogy vedd a gatyádat. És Izsák remege és mondá: - És erre te mit szóltál? Úgy értem, mikor ő kirukkolt a dologgal? - Hát mit mondtam volna? - kérdé Ábrahám. - Ott állok hajnali kettőkor alsónadrágban a Világegyetem Teremtőjével. Kezdjek el veszekedni? - És azt megmondta, miért akar engem föláldozni? - kérdezte Izsák atyjától. És Ábrahám mondá: - A hivők nem kérdeznek. Na, induljunk, mert holnap nehéz napom lesz. És Sára, aki hallá Ábrahám tervét, felettébb ideges lőn és mondá: - És honnét tudod, hogy az Úr mondá, és nem, teszem azt, az egyik felebarátod, aki elhatározta, hogy jól megviccel, hisz az ilyen viccek utálatosak az Úr előtt, márpedig aki rászedi felebarátját, azt az Úr a pokolra küldi, akár fedezni tudja az útiköltséget, akár nem.
És felelé Ábrahám:
- Mert tudom, hogy az Úr mondá. Mély, zengő, kitűnő minőségű hangja volt, márpedig a pusztában senkinek nem búg így a hangja.
És Sára mondá:
- És te véghezvinnéd-é ezt a marhaságot?
És Ábrahám felelé:
- Tartok tőle, hogy igen, hisz nincs rosszabb, mint kételkedni az Úr szavában, különös tekintettel az ország jelenlegi gazdasági helyzetére.
És Ábrahám elvitte Izsákot egy bizonyos helyre, és hozzáfogott, hogy föláldozza, de az utolsó pillanatban az Úr megállítá Ábrahám kezét és mondá: - Hát lett volna szíved megtehetni? És Ábrahám felelé: - Hiszen te mondád... - Na és, ha én mondám? - szóla az Úr. - Te meg rögtön beugrasz minden marhaságnak? Ábrahám pedig röstelkedék. - Izé... nem egészen... - Én viccesen javaslom néked, hogy áldoznád fel Izsákot, te meg mindjárt rohansz is. És Ábrahám térdre borula: - Az a helyzet, hogy sose vagyok benne biztos, mikor tréfálsz. És az Úr mennydörgé: - Semmi humorérzéke. Hihetetlen. - De hát nem bizonyítja-é, hogy szeretlek, hogy hajlamos voltam odaadni egyetlen fiamat, hogy eleget tegyek a te szeszélyednek? És az Úr felelé: - Csak azt bizonyítja, hogy egyesek minden szamárságra hajlandók, ha egy zengő, jó minőségű hangtól kapják az utasítást. És ezzel az Úr pihenni küldé Ábrahámot, és meghagyá, hogy másnap ismét jelentkezzék.
HÁROM... És úgy esett, hogy egy emberre, aki ingeket árult, nehéz idők jártak. Sem az árui nem voltak kelendők, sem az üzlet nem virágzott. És ő imádkozott és mondá: - Uram, miért bocsátál rám ekkora szenvedést? Összes ellenségeim eladják az ő portékájukat, csak én nem. Pont most, a szezon közepén. Az ingeim jófélék. Nézd ezt a nylont. Van közte elölgombolós,nyitott nyakú, egyiket se viszik. Pedig én megtartottam a te parancsolataidat. Miért nincs meg nekem a megélhetésem, mikor az öcsém százezreket vág zsebre a gyerekruha-konfekcióban? Az Úr pedig meghallgatá az embert s mondá: - Ami az ingeidet illeti... - Hallgatlak, Uram - mondta az ember, és térdre borult.
- Tegyél egy krokodilt a zsebek fölé. - Hogy mondod, Uram? - Csak tedd, amit mondok. Nem fogod megbánni. És az ember egy kis krokodilt varrt mindegyik ingre, s ímé, a portékáját vinni kezdték, mint a cukrot, és ő örvendezett nagy örvendezéssel, ellenségei között pedig volt sírás és fogaknak csikorgatása, s egyikük mondá: -Az Úr irgalmas. Selymes fűre fektet engem. A baj csak az, hogy nem tudok fölkelni.
Törvények és példabeszédek: A bűnözés törvénybe ütköző cselekedet, kiváltképp, ha partedliben követik el. És együtt fekszik majd az oroszlán és a borjú, de a borjú nem fog jól aludni. Akivel nem végez kard vagy éhínség, azt elviszi a dögvész, úgyhogy kár is megborotválkozni. A született gonoszok bizonyára tudnak valamit. Aki szereti a bölcsességet, az igaz ember az Úr előtt, aki viszont szárnyassal kínálja a vendégeit, az lehetetlen fráter. Ó, Uram, ó, Uram! Mit csináltál már megint?
(Dezsényi Katalin fordítása)
Mari néni (gy.k.: David a QHSE tisztünk) ma ismét túljutott az agymenés K2-es csúcsán. Az még csak hagyján hogy a reggeli diliház közepén itt lobogtatott egy observation card-ot (van ez magyarul is csak úgy el kellene magyaráznom azt hogy mi a nyűves galambdúc lenne ez, azt pedig most inkább nem :)), miszerint az egyik csapatunk az aknakutatók előtt merészelt kitűzni pár pontot. Az nem zavarta hogy még a spicli (mármint aki a jelentést írta) is megemlíti: farmland-en történt mindez. Mert a proszídzser így, meg úgy, meg amúgy, sőt, mi lenne ha és a többi hülyeség mind felmerült, Kistow csak mosolygott (ő volt a bűnös :)), én pedig megfelelő komolysággal bólogattam, mert ismerem a mondást már vagy huszonharminc éve: a megértés mindennemű lehetősége kizárt, ha olyan tömeggel állunk szemben, akik áruházi katalógusokból vett fogalmakkal érvelnek.
De a legújabb húzása, na ez Darwin-díjas (illetve csak lenne, ha magára gyújtaná a sátrat). Az történt ugyanis, hogy minden lakóközösség kapott egy kést, jelesül arra az esetre ha kigyulladna a sátor. Az ajtónál. Márminthogy a sátor gyulladna ki és épp az ajtónál. Ekkor ugye kibontjuk a tokból a kést, és kivágjuk hátul a sátrat, végrehajtva egy németesen rugalmas elszakadást a lángoktól, vagyis menekülést.
A dolog először is ott kapott léket, hogy a kés a gyári csomagolásában himbálódzik az egyik keresztrúdon. Aki már kűzdött ilyen ööö... hogyismondjam, vastag és kemény műanyaggal körbevett, befóliázott, körbeolvasztott, rázsugorított cuccal (borotvát, fejhallgatót, apró mütyüröket, ilyesmiket csomagolnak így előszeretettel), az tudja hogy komoly előkészületek és megfelelő szerszámkészlet (egy kés :)) nélkül azt kinyitni kb. olyan reménytelen vállalkozás, mint vizet fakasztani holmi sziklákból. (Jóvan, neki sikerült, okos vagy, és azóta?)
Elképzelem a jelenetet: sötét van, alszik a banda, aztán tűz üt ki valahogy és az ajtó lángokban áll. Fekete-fehér és némafilmekben látható rémülettel az arcunkon a sátor hátsó traktusába húzódunk, kétségbeesetten tátogunk segítségért. A lángok egyre feljebb csapnak ott elöl! Mivel én hátul lakom, van időm menteni a legfontosabbat: kiveszem a bőröndből a Chivas-t. Sajnos Kistow és Fernando ilyesmire már nem képes mivel ők az ajtónál alszanak, oda a nívea testápoló és a ho-shi-min papucs, de legalább még élnek. A helyzet egyre rosszabb, a lángok már a tetőt nyaldossák, ó borzalom, szűzek boldogítója, ne hagyj el minket!!!
Namost, ha ez történne, akkor megvárjuk amíg leég a fél sátor, fejünkre dobunk egy törölközőt merazé a belőtt séró nehogymá pörkölődjön, és kisétálunk a keletkezett résen át. Kés meg anyámkínja... jó hogy kötélhágcsót, mentőmellényt nem kaptunk :)
Azt meg sem említettem hogy ott pöffeszkedik két böhömnagy tűzoltókészülék az ágy lábánál akkora kapacitással, amivel nemhogy egy hatméteres vacak sátrat, de egy egész lakóparkot meg lehetne menteni. Namégegyszer: pfffff....
india zene, szantál illatú füstölő, két mécses (a kék cseresznyevirágos mandalás lepedő sosem gyűrődik - ez is egy apró csodája az életnek), csend, zenés csend, egy ponton érintés, csak egy apró ponton és mégis... lassú ... várakozás arra ami itt van körülöttem, bennem, benne, elmondhatatlan Shakti fekete piros ruha nélkül szégyenlõsen mellém bújik a bánat ruha nélkül szégyentelenül mellém bújik a boldogság.
Hehe, itt van a tudományos magyarázat:
A déjà vu /ˈdeʒa ˈvy/ (franciául: „már láttam”) vagy paramnézia az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok. Érdekes, hogy déjà vu élményének későbbi felidézésekor maga az érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor annak felidézése, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, "már átélt" szituáció.
Azt viszont nem magyarázzák el hogy mi van olyankor ha én ezt, ami itt pár pillanattal korábban történt az AutoCAD Map 2014 felületén, már hónapokkal vagy évekkel ezelőtt megálmodtam :)
Tudomány... eh, közelében sincs még a tudásnak ;)
Jegyet ide, ahol olyan jól éreztem magam... és még gyönyörű is, már akinek ugye :)
(Algéria, 2009. 06. 08. Angol nyelvlecke, kezdőknek. Kettőkor elindultunk északra, mehettünk már vagy 20km-t a sivatagban amikor hirtelen (suddenly) jobbra húz az autó. Defekt. Öt (five) méterre egy lapos rész, addig elgurulok lassan (slowly). Megállok. A katonák segítenek. Egyik követ tesz a hátsó (rear) kerék elé és mögé. Másik már lazítja a jobb elsőn a kerékcsavarokat, miközben az emelő lapját bedobom az első (front) tengely alá. Ez egy 60cmx60cm-es fogantyúval ellátott erős fémlap (jackplate), felületénél fogva megakadályozza hogy az emelő (jack) belesüllyedjen a homokba (sand). Befekszem a kocsi alá, eligazítom a talpat és ráhelyezem az emelőt. A Land Cruiseré nem hidraulikus és emiatt kissé macerásabb, de nehezebben is megy tönkre és ha valaki Isten (God) háta mögé settenkedik bohóckodni, akkor jobb ha ezt szem előtt tartja. A difi mellett a híd alá igazítom az emelő recés fejét, összekapcsolom a hajtórudakat és tekerni kezdem hogy emelje az autót. Minden forró (fuckin' hot). A homok, a kocsi, a levegő (air). Kesztyű nélkül még a pótkereket sem lehet megfogni, mert odasül a tenyér és az ujjak. Nem sokat kell emelni, már pörögnek kifelé a csavarok, rossz kerék le, új fel, csavarok a helyükön, már engedem is le az emelőt ahogy a tizedes (corporal) meghúzta mind az ötöt, a kampós hajtókarral kirántom a Toyota alól a fémlappal együtt, megy minden a helyére, motor indít, légkondi maximumon, sukran dzsázílán (this is arabic) a katonáknak, háfván válaszolják mosolyogva, erre hozzárakom még a barraka laufik-ot is és megyünk tovább.)
"valaki mondja meg mi az hogy elmúlt,
Valaki mondja meg hol marad?"
Az ember ül itt a neonfények alatt, a légkondi dorombol, vár. Még csak negyed 10, Jorge vagy küldi a mai reportot vagy nem. Néha kilépek az ajtón, a táborba elszórtan világítanak lámpák, a sátrakon is átdereng némi fény. A konténer mögött teljes a sötétség, felettem ragyognak a csillagok, az ott a Cassiopea, délen a hegy lábánál pedig egy falu apró sárga fénypontokból állít össze csillagjegyet: mákostésztának vélem. Még jó hogy ilyen jegy nincs, épp elég a kos :)
Mit lehet még tenni? Olvasni, ebook van pár gigányi, fotókat nézegetni, ábrándozni (ja, azt nem :)). Akkor hát fotók, most... No itt ez a két ártatlanság, Répa a fiú és Süni a lány. A király megfelelő előkelőséggel járja be napközben a birodalmát, és beidomított minket hogy mikor menjünk a hűtőhöz és adjunk neki bacont, az a kedvence. A kisasszony -mit szépítsük- egy tolvaj, de legalább elegánsan csinálja, neki a Kinder Bueno a kedvence, baconre rá sem hederít. No és a tejszínhab. Amint meghallja a presszógépet, leül elénk, néz ránk a nagy szemeivel és nyeldekel aprókat.
Mindkettő az utcáról került hozzánk. Süni öklömnyi korában, egy kerítés mellett várta hogy valaki felemelje (talán innen ered az hogy mindent ellopni ami mozdítható, igazi utcagyerek), Répa két hetet az angol tanszéken nevelődött a diákok által (lehet hogy innen az angolos, fennhéjazó viselkedés).
Olvasom a robbantómesteri jelentést, aszongyahogyaszongya: "1253.5 véletlenül letöltve". Nézegettem egy darabig ezt az egy bejegyzést, közben sokminden lefutott bennem (a Dunán még így áradva sem annyi víz, az tuti), de csak nem jutottam dűlőre. Hogy a fenébe lehet véletlenül letölteni 3 kiló dinamitot egy alig 10 centi átmérőlyű és 10 méter mély lyukba? Mert nem rátöltötte egy már megtöltött lyukra, hanem "véletlenül" betöltötte a 1253-ast... Elképzeltem: arra sétálunk az erdőben, szórakozottan dobáljuk a három darab kilós rudat, egyszercsak megbotlunk egy hegyi liliom sziromban és mit ad az ég, épp ott egy korábban fúrt lyuk és a dinamit belepotyog. Mind a három. Le az aljára. Előtte persze összecsavarodnak a menetes végüknél hogy egyszerűbb legyen, na és ugye a gyutacs is a helyére kerül. Épp mint "Az utolsó cserkész"-ben, megbotlottam a küszöbön és hopp, véletlenül becsúszott, mí? :))
Aztán a geofizikusokkal konzultálva megtalálódott a rejtély kulcsa: mi nem tűztük ki, de a fúrósok nagy buzgalmukban lefúrták a lyukat, Trix pedig nem nézte a listát, csak látott egy likat és betöltötte. Előfordul ez jobb családokban is :)
Különben is ne ríjjunk, minden pont extra máni, többet kapunk érte mint otthon a minyimálbér, hát akkor meg? Kimegyünk, bemérjük oszt jóccakát, elvégre ezért vagyunk itt! Meg a sípcukorért, hogy Gézát idézzem :)
Klasszikus.
Mint ahogy a Híd a zavaros víz felett is az.
Esetleg a Híd a Kwai folyón is az lehetne, ha a füttyöt kiemeljük.
Vagy a Híd túl messze van, bár abban nincs, vagy csak nem emlékszem dalra, ellenben Dave nagyapja ott harcolt brit ejtőernyősként valamelyik hídnál, szóval...
Hát... a híd itt is túl messze volt, de a srác megoldotta :)
Aki esetleg nem vágja a németet, annak lefordítom: 42 :)
De tényleg! :)
És most az idézet:
(öööö... öö... vagyisizéhát, ez nem idézet mer én találtam ki még régesrégesrég :))
Tehát:
(ja, mégegy, mindennemű felelőséget ráhárítok arra, aki alkalmazza és rácseszik :))
Namostakkor:
(különben sem kell minden szirt-szart megfogadni, főleg más által kiötlött szir-szart nem!:))
Ésakkor:
(mert senki, érted, senki nem taníthat! ez az amit jól az eszetekbe kell vésni! hehe, ha ez igaz, akkor ugye ügyet se vessetek erre sem itt, de ne ám! :))
Novégreakkor:
(ööö... öö... azt elfelejtettem mit is akartam ide írni, pedig rettentően nagyon fontos volt az értés végett, merahogy a lőcsei fehérasszony is megmondta... hm... vagy az a székely asszony vót? no mindegy, valami asszonynép mondta egyszer hogy ahol értés van, ott minden van!)
Natehátakkor:
(hopsz, kihül a kávém!)
Mostmárvégreakkor:
(megvan! szóval azért nem taníthat senki, mert neked kell megTapasztalnod, hogy tudd. más szóval: a hegyet meg kell mászni komám, senki nem cipelhet föl a hátán, különben hogy tudnád meg azt, hogy milyen is a mászás? he?! még csak azt sem mondhatja hogy én itt másztam, mássz te is itt. mindenki, aki ilyet tesz, sarlatán, pojáca mutruknagmnaalin és veszélyes. kérdezd csak meg Jézust, vagy Buddhát, vagy a hétrőfös koponyányi monyókot. (hm... az egyik mintha nemidevaló lenne?) egy dolgot mondhatnak: ott a hegyed, oszt jónapot. megkérdezheted Osho-tól mondjuk, hogy jó, de mégis, hol? hát ott, valahol arra, keresd meg, mondaná, fel sem pillantva. mert csak ennyi lehet a válasz. aki ennél többet mond, többre akar rávenni, az téged akar, szóval rajtad áll: maradsz önmagad, vagy leszel müllerpétereket, coelhókat és hasonlókat szajkózó idióta. nem velük van ám a baj, hiszen ők csak leírták az ő mászásukat. ezt bárki megteheti, mert ugyanúgy benne van mindenkiben, benned is, csak meg kell Tapasztalni. ha ez megvolt, akkor leírhatod, mert miért ne? (de ha odaírod hogy így csináljátok, akkor elfenekellek!!! nagyon :)). érted-e már, vagy mondjam még? egy nagy túrót! ha érted akkor tudod, ha nem tudod akkor meg úgysem fogod megérteni. most. majd egy másik életedben :)))
Namostmárdeaztánakkor:
Első szabály: Rossz döntés nem létezik.
Második szabály: Jó döntés nem létezik.
(Rosszul értelmezett) harmadik szabály: Döntés nem létezik.
Tegnap a házamról álmodtam, de furcsa álom volt mert néha sikerült beleszólnom, vagy inkább kérdéseket feltennem. Egy olyan tizennegyedik században megszokott japán házat láttam, olyat amilyenben a nemesek laktak, a hátsó kertre néző tolóajtó nyitva állt, és a világosbarna lakkozott padló tompán fénylett a mécsesek lágyansárgás lobogásában, az ereszen túl a lassan szálingózó hó vastag takarót terített a kert nyírt füvére, az örökzöld fákra, fehér ragyogásával megszázszorozta a csendet. Teák illatát éreztem. Tea szertartások hangjait hallottam a falakból áradni, halkan, lassan, mint ahogy zeneszó siklik hajnali tó felett. A szoba közepén gyékényszőnyegen egy katana feküdt, tsukával az ajtó felé. A fekete lakkozott saya mellett zöld selyemfonatból készült sageo látszott, lazán hajtogatva helyezték a gyékényre, mintha viselője csak most tette volna le a kardot.
Aztán a tetőt láttam, a jellegzetes ívvel felszaladó tömött nádtetőt, és akkor tettem fel az első kérdést, vajon elég meleg ez itt, nálunk? Majd a másodikat, vagy Japánba költözöm? Körberepültem szellemként az egész házat kívül és belül, minden kis helyiségbe benéztem, megcsodáltam a vékony falak soha nem látott mégis oly jól ismert mintázatát, a furcsa és mégis oly megszokott tolóajtókat és falakat, végigsimítottam a fa erezetén, éreztem az illatát, és a csendben csak hullott a hó, madár sem énekelt, béke és nyugalom lengte körül a házat. A házam.
Akarom mondani: dolog van, babám! Annyi, hogy napok óta éjfél körül esem az ágyba, és akkor futnak végig bennem a napi történések, ezért most úgy mondom el a azokat, mint amikor ott álmodom lehúnyt szemmel, vagyis: újra végigélem, hihi :)
Tehát, éjfél elmúlt ahogy a sötétben az órám kékesfehéren világító számlapjára pillantok, magamra csavarom a nedves törölközöt, a csendben ropogó kavicsokon eltolatok a szintén vizes Timberland szandálban a fürdőbe (papucs kifelejtődött, mezítláb pedig SOHA ne lépjen az ember common dagonyába - szabály), és a nedves törölközővel addig dörzsölöm magam amíg én vizes, a törölköző pedig száraz lesz, aztán felakasztom a türcsit és visszanyomom magamról a vizet a zuhanyrózsába, majd a szappannal ledörzsölöm magamról a szappant hogy nedves legyek, még egy kis víz vissza a zuhanyrózsába, a végén ugrom egyet amikor a meleg víz hirtelen hidegre vált, majd elzárom a csapot és a magam köré csavart száraz törölközőben kilépek az éjszakába.
Húúúúú, ez így bonyás lesz :)
Akkor ugorjunk az elejére, ugye ki kellett menni megnézni egy részt a hegyekben, de közben egy másik vonalat (gyöngyfüzért :)) is le kellett ellenőrizni, mert a műholdfotók készültekor puszta terület mára egy szépen megtervezett falucska (emeletes házak, négyzethálós utak, alácsövezés, minden, sőt még imagarázs is akad, ahova beparkol egy jó órára a jóhiszemű, azt hiszem itt dzsáminak hívják. Ott tehát nem robbanthatunk, nyilvánvaló. És ezzel együtt az is, hogy az addig elkészült szakasz a belefeccölt 4 nappal és megszámolhatatlan verejtékcseppel megy a lefolyóba.
Csáj (csak a neve olyan mint a teáé itt, különben inkább tojásszerű :)) a kocsinál várt, kezemben egy adag műanyagpoharas kávéval, és egyéb haszontalan cuccokkal odaslattyogtam a parkolóba, elgurultunk a konyháig ahova beszaladt és két szatyor kajával tért vissza, kiemelve hogy nekem négy banánt kért. De jó is az ha ismerik az ember szokásait :)
Kijelentkeztünk a journey management-nél (ők tartják nyilván az összes autó/ember gyakorlatilag pillanatnyi tartózkodási helyét, nehogy elvesszünk (vagy ellopjanak :)). Ehhez kell nekik a szokásos állandó és kötelező litánia: hova, mivel, ki, medig, mikorvissza, kommunikáció. Tisztelgés a kapuban álló katonanának, miközben elgurulunk az általa felemelt sorompó alatt, ráfordulunk a műútra és irány Amedi, onnan pedig tovább, keletre.
A hegyek nincsenek messze, jobbról és balról tornyosulnak fölénk könnyű párába burkolózva. Az út követi a közöttük megbúvó völgyben rohanó folyót, a víz piszkosiszapszínű és fehér tajték jelzi a mindenütt megbúvó sziklákat. Jót lehetne itt raftingolni, néhol zúgók, és a sziklás part beszűküléseinél mégjobban felgyorsuló szakaszok is előfordulnak, ráadásul szeszélyesen kanyarog, szóval kellene abba a csónakba kormányos is :)
Átkelünk Deralokon, kisváros, vagy nagy falu, a főút feltúrva, készül a víztisztító ami a folyóból nyert vizet teszi ihatóvá, és nyomja majd hatalmas csővezetéken Amedibe:
Upsz, még a hegyekből is látszik valami, a házak fölött az ott épp az északnyugati átjáró. Na nem az amudsenes, de azért megteszi (bár a tenger az nagyon hiányzik innen :))
Nagyjából 17km után lefordulunk jobbra, át a sárgára festett piros hídon, és a garminnal megkeressük a régi (3 éves) kutatás elhagyatott dózerolt nyomát. Néhány helyen kimosta a víz, van ahol szikla gördült le, de azért járható, a fekete Nissan erőlközés nélkül kapaszkodik egyre feljebb, egyre közelebb a csúcshoz.
Minden méterrel megspórol nekünk két-három méter gyaloglást :)
Aztán nincs tovább, vége a nyomnak, látszik a hely ahol fordulót alakított ki a dózer, leparkolunk. Egy liter víz elég lesz, gondolom, de aztán csak mellédugok mégegy fél literes palackot. Az idő csodálatos, még kilenc óra sincs, és harminc fok alatti a hőmérséklet. Viszonylag gyorsan felérünk a csúcsra, onnan pedig lefelé kell ereszkedni, az aknakutatók által kékre festett kőrakások között. Fél óra innen, és elérjük a keresztutat. Érdekesek itt az utak: viszonylag sokat látok a térképen és műholdfotón, művelt földeket is fel lehet fedezni a völgyekben, de kivezető az nincs. A third party népek élnek itt, ha kimennek innen azt gyalog teszik. Szerencsére azért hamarosan hozzáférhető lesz a terület kocsikkal is, csak ki kell várni amíg elkészül a tervezett fúráshoz vivő út. Minden este az a kérdés a meetingen hogy naholtartanak? A dózerjük az utolsó 200 méterrel kínlódik napok óta, mi pedig arra várunk hogy végre felérjen a platóra és kölcsön kapjuk, mert egyelőre állnak az aknakutatók, emiatt a geodézia, emiatt pedig a fúrósok, ugyanis ha az ambulanciás kocsi nem tud velünk tartani legalább 2-3km távolságban, akkor nem kockáztathatunk senkit. A szabál az szabál, az emberélet pedig még annál is fontosabb.
A garmin szerint 2147méterrel, szerintem pedig 1 liter vízzel odébb megtaláljuk azt a térképen jelzett csapást, amit majd ki kell szélesítenünk a dózerral. Ballagunk rajta kicsit just for fun hiszen csodaszép minden, és még csak 32 fok van. A gerincet követi, egyik vége a mélyfúráshoz vezető majdani útba csatlakozik, a másik lekacskaringózik a völgybe, átkel két kis patakon, majd felkapaszkodik a hegyoldalba épp jó helyen ahhoz hogy az egyik fontos vonal közelébe juttassa majd a kocsikat.
11 óra lesz, kezd forrósodni a talaj, visszaindulunk. A hegytetőn elfogy a víz, de innen már nincs messze a kocsi, zötyögés a csapáson majd újra műút, áldja meg az úr a kitalálóját :)
Az ebédet már nem érjük el a táborban, a zacskós kajához senkinek nincs kedve, így a Felipe által jónak mondott kis útszéli éttermet célozzuk meg. Délen a folyó, északon az út, a kettő közé beszorulva kis egyszerű épület, csodás több lépcsős kerttel, az árnyékban asztalokkal.
Inkább itt telepszünk le, az eperfa alá cipelve egy asztalt. Az eper érik még, többnyire piros, de már találunk pár szem feketét, apetájzernek megteszi. Csáj kebabot kér, én ha már kiszabadultam a táborból akkor csakis halat, tehát lazac lesz, ami igazándiból pisztráng:
Ez így kiterítve először fura, de aztán rájön az ember a hogyisesseknekire. Finoman alányúlni villával és leemelni a bordákat, gerincet, persze leszopogatni róla a jó kis faszénillatúízű részt, és aztán nyamiiiiiiiiiii!!! :)
Mellé isteni leves jár és salátatálak. A hagymásat le kellett kapni, az valamiféle extrahiperszónikusanszuperistencsászáros volt :)
Ezután a táborba érve mi jöhetett más mint egy kis szunya - jaj már, hát nem sírhatok mindig hogy mennyi a munka :) - de négytől keményen nyomtam ám éjfélig :)
Ez meg.... hadd szóljon, elvégre nyár van, babám! :)
(Remark: boldogok azok akiknél gyors a net és nem kell baszakodni negyed órákat hogy megjelenjen egy ilyen kis vacak írásuk, hah!)
do do do, de da da da- Is all I want to say to you A lét lépcsőinek úgy a hatodik fokán ülök, dimenziótlanul. Jobbra fön és mögöttem a légkondi szörcsög, jobbra lent pedig az általa kavart műszél valami viaszsárga lapot billegtet némán, s monoton (bút konokon) és fájón. The Day of Battle nem mozdul már két napja, Rick Atkinson says: nyitni kék. Az esti beszélgetésünket a megszakadó net sem tudja ketté vágni hiszen itt vagyok velem és Te ott vagy veled hát semmi baj. Persze jobb lenne ha Te itt lennél velem vagy én ott veled, de hát semmi baj. Ha pedig semmi baj akkor mindegy ki hol van. Az idő kereke egyet klikkel előre, ő is néma, mozdulatlan és fehér mint a szél hajtotta őszi levél. Vagy talán azt hiszed a levél mozdul? Kis bolond :)
Bombe Dépoussiérante - olvasom a sárganyelű ecset, az ezüst közepű fekete bőrbevonatú fejhallgató és a légnyomásmérő között álló kék flakonon. Légnyomásmérő, a víz után a második legfontosabb dolog a sivatagban -mantrázom-, bár a klotyópapír is ott kapaszkodik erősen. Persze a sivatag most délre húzódik tőlünk, van az legalább 100km is szóval itt akkor a víz, budipapír a sorrend, a harmadik pedig a napszemüveg lesz Julbo, hegymászó szemüveg (nahogymostmár mindenről a hegyek jutnak eszembe :)) lassan öt éve hordom és egyetlen hibája hogy semmi baja, így nem látom okát annak hogy lecseréljem.
Pedig Glenn egyszer még meg is taposta, de a katonai bakancs sem tett kárt benne. Azóta Glennt széttépte egy akna, a szemüveg pedig itt van velem, sorsok... sorsok...sorok...sörök...pörök... per? Torkot fájdító perben tanúként egymás ellen Lassan lecsúszom a harmadik lépcsőfokra, ott szoktam aludni, összegömbölyödve, egyedül, Veled. homlokod melegében, homlokom melegében
zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre.
Ahol nincs hegy, ott aknamező van, vagy pedig third party kiképzőtábor.
Azért hívjuk őket third partynak, mert nem illik kiejteni a nevüket itt, Kurdisztánban. Pedig ők is kurdok... na mindegy.
A hegyek gyönyörűek persze, hosszú vonulatokban nyúlnak el, mint vetetlen ágyon a gyűrt lepedő. Fehér sziklák, zöld fákkal borított meredek oldalak, gyors folyású patakok mindenütt. Csodaszép.
Egy a baj, nekünk itt mozogni kellene, ami gyalogosan nem nagy kunszt ugye. Ahol pedig egyszerű halandó nem képes a hátsó lábain szaladni, oda szerződtettünk hegymászókat, szóval ezzel a résszel nincs is baj. A kompresszorokat, kábeles kocsik cipelte geofonokat, akksikat, dobozokat viszont mozgatnunk kell. A doboz amolyan geofizikás műszó, dobozszerű terepi számítástechnikai cuccokat takar, és mivel azok dobozszerűek, ezért: dobozok, na! :)
Ezeket sajnos nem tudjuk szamarakra, öszvérekre pakolni, pedig mint ahogy a környéken láttuk, itt ilyesmivel oldják meg a ka... ööö... third party srácok és lányok a cuccok ide-oda cipelését. Hogy az is el tudja képzelni, aki nem tudja elképzelni a hegyeket, itt egy gugliörszös kép az elképzeléshez, persze nem adja vissza (egyáltalán nem, de mindegy :)), de legalább egy kis részletet megmutat (dehogy mutat meg :)).
A szép bugyirózsaszín gyöngyfüzérek jelzik a vonalakon azokat a pontokat, ahova a geofonokat telepíteni kellene (na meg a kábelekett, dobozokat (azt mindenki tudja már hogy mi, ugye? :)):
No, hát holnap oda megyünk körbenézni, oda, ahol a jobboldali három pontsor közül a középső felszalad a hegygerincre :)
Ó, és aki 1 percen belül megmondja azt hogy milyen nyelven jelent aknamezõt az Oshiponga Sho Mboma az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja ha nagyon melege van, otthon :)
Végülis röhejes dolog ez, mert ugye olyan nem létezik hogy majdnem: vagy meghaltam, vagy nem és kész. Centire a fejed mellett elrepült egy lövedék? Na és? Fölrobban a kezedben valami és még csak az ujjaidat sem metéli le (igaz, összeégette rendesen, a kisujjamon pedig csontig vágott az egyik szilánk, naná hogy a mai napig látszik), na és? Ötöt pördül veled lefelé a homokdombon a Toyota, aztán amikor végre megáll az oldalán, akkor kimászol belőle a törött oldalablakon át? Na és? A vipera csak feléd csap amikor este otthagyva a defektes kocsit gyalogoltok kifelé a sivatagból? Na és? Soha nem éreztem igazán azt hogy ott hagyhattam volna a fogam, még akkor sem, amikor pedig igen, de érdekes hogy ennyi év után ez az eset jutott eszembe. Mármint hogy talán, esetleg, majdnem... (Talán mert Aklübiszt olvasok? Olvassatok ti is! :)).
Akkor épp Tunéziában, a Chott El Djediden kellett meghatároznunk egy pont magasságát, vagyis egy ismert GPS ponttól elszintezni odáig, ráolvasni, aztán visszagyalogolni a kocsihoz mert az a rész járhatatlan volt még terepjáróknak is: egyszerűen elsüllyedt ott minden, ami 100 kilónál többet nyomott (akkor még csak 82 voltam :)) Hárman indultunk el, két arab léces srác és én, aki szinteztem. Az egyik előttem, másik mögöttem ballagott és nem sokat, olyan 7-8km-t kellett mennünk befelé a Chotton, majd kifelé ugyanannyit, csak úgy toronyiránt. A mérés egyszerű: vízszintbe állítom a műszert, leolvasom a hátsó léc skáláját a távcsövön át és feljegyzem milliméterben a magasságot, vagyis azt az értéket amelyet a szálkereszt vízszintes része metsz. Aztán leolvasom az előre küldött lécen ugyanezt, majd a hátsó léces és én előre ballagunk, így most a -közben várakozó- első léces lesz a hátsó, felállok, leolvasom, majd az előre ballagott korábbi hátsót is, aki most az első ugye, és megint ballagunk. A hátsóval, aki majd első lesz. Hihi, remélem eléggé megkavartam :) Mentünk... Teljesen egyhangú táj, képzeljetek el egy kiszáradt hatalmas tómedret (vagy tómedert? :)), lapos felszín, sehol egy kis bucka vagy apró növény. A felső pár milliméteres száraz réteg alatt nedves, nyálkás, csúszós, de ennek ellenére kemény iszapréteg, amely a híg, sárral kevert feneketlen mocsarat borította. Amikor ez a kemény réteg (van ahol 10 centi, van ahol 30, van ahol több) átszakadt az autó egyik kereke alatt, akkor hűdenagyon meg kellett küzdeni azért, hogy kimentsük a járgányt valahogyan. Minden óvatlan lépésnél felszakadt ez a felső hártya, és csúszott a bakancsunk, éppen úgy mintha jégre léptünk volna. Körülöttünk csak a lapos felszín ameddig a szem ellátott, a távolban a forróságtól remegő levegőben vibráló elmosódott horizont, és fölöttünk a kék ég a kegyetlenül tűző nappal. No meg a szél. Azt hiszem az volt a baj, hogy azzal nem számoltunk. Egyenesen nyugatra tartottunk, jól haladtunk és lemértük amit kell, és bár kissé fáradt volt a banda, indultunk visszafelé. Az addig minket segítő szél most a pofánkba fújt, és az első kilométer után azt vettük észre, hogy kiszívja az erőnket, és elviszi a vízünket. Kínkeserves volt a következő 2-3 kilométer, amikor is feltűntek a korábban bemért keresztvonal robbantás után visszamaradt kráterei, de legalább tudtuk hogy most vagyunk kb. félúton, és azt is, hogy most vagyunk kb. az erőnk végén. Az energia elfogyott, a víz elfogyott, és ott álltunk akkor elképzelhetetlenül messze a kocsitól, a szél egyre erősödött ahogy telt az idő, tépte és cibálta a ruhánkat, próbált visszahúzni, minden lépésért meg kellett küzdeni. Leszegett fejjel csak az iránytűre koncentrálva mentünk, mentünk, mentünk mint a gépek, néha kicsúszott a lábunk alól a talaj, megsokszorozva ezzel a kínlódást. Aztán a legfiatalabb feladta és leült, egyszerűen nem bírt tovább jönni. Érdekes, hogy mindig a legfiatalabb adja föl először... Mondtuk oké, pihenjen, hozunk vissza vizet ha elérjük a kocsit, hiszen nincsen már messze. Ketten folytattuk, a másik srác vagy 15 éve felderítőként szolgált a tunéziai hadseregben, szikár kisember, rajta nem látszott meg semmi, hát én is mentem vele. Amikor végre feltűnt a kocsi remegő apró foltja a horizonton ő belehúzott, és már visszafelé jött kezében két ásványvizes palackkal mire én a micu közelébe értem, egyiket átadta majd indult tovább hogy összeszedje a fiatalt. Aztán megettünk mindent amit a kocsiban találtunk, még a csoda tudja mikor padlóra szóródott datolyát és ropi darabkákat is, és csak feküdtünk vagy fél órán át, képtelenül arra is hogy becsukjuk az ajtókat. Amikor valamennyire visszatért az erőnk, beindítottam a kocsit, és elindultunk kifelé a Chottról, be a sivatagba, majd ott egy ismert nyomon egy óra múlva elértük a műutat, éppen esteledett. Ekkor már vidáman énekeltük az akkor ott menő slágert, a refrénjére még most 21 év után is emlékszem: tále-tále-tále, suff gálbi wáhwále (valami olyasmit jelent hogy gyere, gyere, gyere, nézd hogyan sír a szívem, nopersze piszok vidáman danoltuk mi azt ott akkor :))) Beértünk a táborba, és nem tűnt nagy dolognak amit átéltünk, egyszerű hétköznapi eset: dolgoztunk, elfáradtunk, és mégis, ma visszagondolva én ezt jelölném be a majdnem meghaltam listán az első helyre. És hogy miért? Háát... fogalmam sincs :))
Elhagytuk a hegyeket, úton vagyunk a reptér felé. Jobbra-balra lapos lankák, zöld búzamezők ameddig a szem ellát. Erbil még jó órányira tőlünk, hatalmas a forgalom a poros és egyenetlen főúton. Mindenféle személyautó, teherautó, kamion, busz próbál előrejutni, persze előzni nem nagyon lehet mert szemből is ugyanakkora a tömeg. Néha útkereszteződések közelében fekvőrendőr, csak lépésben lehet átdöccenni rajtuk, a teherautók előzésére itt van néha lehetőség. Ezt használná ki egy fehér toyota, mögülünk vágódik ki balra, rárajtol a döccenőre de szemből feltűnik egy böhömnagy kamion. Visszasorolni nincs hely, szemben ott közeleg a nagy vastömeg, nincs mit tenni, emberünk lerántja balra a kormány, bele a lapos kavicsos árokba és hatalmas porfelhőt kavarva elviharzik. Ügyes, nézünk össze, majd egyöntetően besoroljuk a négylábúak kérődző fajtái közé.
Lassan gurulunk tovább a sorban, és pár száz méterrel odébb ékes példáját láthatjuk az örök törvénynek, miszerint az akciót mindig követi a reakció. A bal útszélen áll a mi fehér toyotánk, jobb ajtaja nyitva és - a színe alapján - a reggeli tejet pakolja ki épp a mélyen kihajló asszonyság, sugár formában.
Erbilben isteni hamburgert rittyent a ház asszonya, és irány a reptér.
Repülés... hosszabb utakon mindig van gyerek. Nagyon kicsi, kicsi, kicsit nagyobb. Közös jellemzőjük hogy legalább egy mindig végigordítja az utat. Gondolom az orruk épp eldugult, és anyuka nem tudja hogy szegénynek majd szétmegy a feje, azért a rossz hangulat. Most mögöttem egy másfél-két éves forma kislány ül, az ablaknál. Játszik a rolóval. Felszállás, jön a sztyuvi, mndenki húzza föl a rolót (ennek nem tudom mi az oka, de le/felszálláskor ez a heppjük egy ideje, viszont a telefon meg mehet repülő módban). Ahogy elmegy a kiscsaj lehúzza, azaz csak lehúzná mert félúton jár amikor a mama isteneset csap a kezére. Bömbölés. Erre még rázza is, hogy hallgasson. Na most tudnám szappanos lábbal jól picsánrúgni, de úgy hogy csattanjon! Te ütötted meg bakker, most meg azt várod hogy hallgasson?! Embernevelés... no comment. Később pedig az én hajammal játszott :)))
Plitvice
Hajj azok a vízesések, meg az a slivovica, meg azok a sziklák, erdők, tavirózsák. Meg az a slivovica, hajj! Ezt mindenkinek látnia kell: Szót se róla többet, hanem az a slivovica... :)
Most pedig itt ülök megint a bécsi reptéren, kevesebb mint egy óra múlva indul a gép Erbilbe. Repülés... mi is kell hozzá? Lássuk csak:
Itt van minden ami látszik: szárny, hajtómű. És ami nem látszik: sebesség, levegő. Persze szárny nélkül is lehet, sőt levegő nélkül is, hiszen pl. a disznó is egész jól repül, ha megfelelően felgyorsítjuk. Emellett repül a gumicsizma, húsleves (a tányér is), ceruza, papírlap, vasgolyó. Csak ugye nem mindegy hogyan :)
Upsz, nekem meg szaladnom kell, mert átrakták 19 kapuval odébb az indulást, szóval: futás lesz :)
egy rövid hír:
Tanzania is due to last 5 – 6 months and will run in tandem with the Kenya job and then we are all off to Senegal and Somaliland.
Hurrá! :)
.jpg)
.jpg)
Akkor...
... és most
