Apró portölcséreket kavart a délutáni szél a sötétített páncélüvegen kívül. Bent csend, alig hallhatóan duruzsoló motor a háttérben, ment a légkondi. (Jó szeműek leolvashatják a poziciónkat :))
Már 14 perce indulnunk kellett volna, mivel valamiféle fennforgást jeleztek az OPF felöl, de még mindig nem érkezett be a hátsó kísérő kocsink, így hát várunk. Dez folyamatosan telefonál, néha felénk vigyorog: biztos jele annak, hogy baj van. Vagy lesz.
Még 20 perc eltelik, mire a lovak közé csaphatunk és amennyivel csak bírunk, irány kelet, Erbil. Ahogy kikanyarodunk a főútra és mellettünk visszafelé kezd szaladni a táj, hirtelen belémhasít: annyira megszokott ez a vidék és lehet, hogy most látom utoljára...
A nagy ellenőrző pontnál félreállítanak, ellenőrzik a fegyvereket, minden ok, mehetünk tovább. Negyed öt múlt, de már sötétedik, nagyon gyorsan. Befutunk a városba, a szokásos tömeg és őrült forgalom fogad, innen már csak araszolunk, de nem számít, innen már akár gyalog is...
Telefon érkezik, hogy a steak már készül, de még van fél óránk addig, amíg minden elkészül, szóval nyugi. Haladunk, csorgunk, elérjük a villanegyedet, pár kanyar, aztán már ott topogunk a kapuban. Én voltam a sereghajtó, a többiek mind megérkeztek délután és most már úgy tűnik, hogy a sok vodka-narancs elsimította a beszédet és bájos mosolyt csalt az arcokra (ó de szépen körbeírtam a részeg disznókat :)).
Felszaladok a szobámba, ledobom a cuccom és csatlakozok: Absolut és narancs, ez alkotja az abszolut narancsot. Ízlik (ez meg lekváros segg ugye :)).
Annyi steak maradt ránk, hogy nem győzzük.
Hozzá párolt zöldség kerül, fóliában összesült krumplikarikák, hagyma, gomba sárgarépa.
Nyominyami az istenien pácolt óóóóóóóóóóóódejólskierültmost sztékekkel (magyarul steak), mindenki vidám, mindenki nevet, elvégre vége, most már tényleg vége.
Most pedig... 82 perc és (hoppá, az egy másik reptér, másik időben) jön értem a spécitaxi, irány a reptér one way ticket, vége a projectnek.
Dal: Ötletem van, adjunk az erotikának a lelked kérem, a tested nem kell nekem -
Film: Tudsz hazudni miközben az igazat mondod?
Érezted már a hiányát valaminek ami pedig ott hevert előtted az asztalon?
Elő tudsz szedni valamit amiért érdemes lenne harcolni, hogy legyen elég okom arra hogy ne sétáljak ki az ajtón?
Szépség: Ugyanazokat a hibákat követed el újra és újra Hát hogyan akarsz megtartani bárkit is?
Űr: Csatlakozom a szellemvilághoz és majd a falakon és csöveken kopogtatva üzenünk, három kopp a hallod, élsz még? Egy a felelet, és ha nincs válasz... hát az nem azt jelenti hogy nincs válasz.
Virágkék levél: Sajnálom hogy elragadott az érzés, azt hittem már annyira közel engedtél magadhoz hogy ezt nem így éled meg, sajnos én nem látom a falakat mert számomra nem léteznek, de nem először ér véget így...
Elmesztrolian: Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét... Francszencségit!!! Az igazi nő nem másol ilyen baromságokat a falvédőről. Különben is mondtam már hogy nem a szem a lélek tükre! A szem a lélek kútja, a lélek szépséges temetője, távolba vesző ravatalozója, messzi fénye, sosemvolt szeretője. Még csak nem is látsz vele igazán, ha a lényegre vagy kíváncsi, akkor hunyd le a szemed, használd a gondolataid, bízd rá magad az érzéseidre és láss a bőröddel, az ujjaiddal, a hajaddal, az ajkaiddal, a nyelveddel, a szempilláddal, a testeddel, mindeneddel, de soha - érted? - soha ne a szemeddel. Eh, -
Bóbitabóbitatáncol: Persze, jól látod: SENKI nem mutathat utat neked Minden kimondott szó azonnal értéktelen szemétté válik.
Ajlantaillannamnaamnamnaamanna'a: abban a pillanatban ahogy elengeded a számodra eddig legfontosabbnak tartott dolgot, szabad vagy! Próbáld ki.
Misztlarannahaáál: Néha nem tudjuk mit miért teszünk Néha tudjuk mit miért nem teszünk hát A tökéletes beszédben nincsen szó. A tökéletes tettben nincs mozdulat. Amit az okos ember tud, az közhely-
Hiába énekli Cseh Tomi hogyaszongya: előre, sohase hátra... mi már szedjük föl a síneket amelyeken eddig utaztunk. Ma lebontották a fiúk az ebédlő (és reggeliző, a vacsoráról meg ne is beszéljünk ugye) sátrat:
Állófogadást tartottunk tehát a bbq körül, méretes sirloin steakek bújtak a pácban, érlelődtek, majd a faszén fölött valami mennyeivé alakultak (gondolom a manna ilyesmi lehet ott fönn, legalábbis ha szorult beléjük kis emberi érzés, illetve pontosítsunk: ha rám is gondoltak), és mellé saláták kerültek és a nan nevű apró, hótaposóra hajazó kenyérke. Nyami!
Az ápetájzerként bedobott 5 centnyi sétáló János után most érkező serital (franc tudja hogyan materializálódik ide, de mindig előkerül valami kellemesen hűvös helyről, tán a luxusfluxuskondenzátorunk generálja) feltette az i-re a pontot.
Mostan nyugvás van és jóféle blúzok szólnak a halkan forgó ventillátor alatt. Öten maradtunk. No és a biztonságiak a szomszédban.
Ma már volt időm arra, hogy körbenézzek. Több mint két hónap telt el, pontosan 65 nap mióta beleültem ebbe a székbe amely akkor, augusztusban vadi új volt. A BMW ülése 10 év után is makulátlan:
emmegugye hát ilyen lett, ennyi idő alatt:
Ilyenkor mindig olyan szomorédes, vagy inkább keserédes egy picit a hangulat, elhalkul mindenki, lélekben már készülünk haza. Még a jelentések, összegzések, papírmunka, leltár, pakolás, firlefranc, de már megjöttek a repülőjegyek, már mindenki ismeri az utolsó napot, már mindenki tudja hogy a karneválnak vége...
Hajnali nyolc, She Sells Sanctuary ébreszt, Mohamed a vonal végén, nem talál szabad dózert, hogy az helyreállítsa az egyik falusi földjén a töltést. Megegyezünk abban hogy ha a jóember dollárral is beéri, kártalanítjuk. Tusolás, hajmosás, utolsó (előtti) borotválkozás. Sivatagban mindig akkor szoktam, amikor már bök, hát ez már tegnap bökött. Ebédlő, piritós, vaj, tea. Egyedül a nagy sátorban, a fiúk a terepen, szedik föl az összes kábelt, hiszen tegnap befejeztük a projectet. Ennek örömére este a kedvencüket rendeltük valami étteremből: főtt birkafej és ööö... valami bél vagy nyelőcső, vagy a franc tudja milyen szerkezeti eleme a birkának, de illatos volt az hétszentség, még most is itt úszik a levegőben. De már nem öklendezek.
Hogy képben legyünk:
Itt pedig a belső izé:
Biztosan isteni lehet, mert egymást taposták a népek azért, hogy hozzájussanak (mi pedig kifelé tapostuk egymást azért, hogy meneküljünk az illattól). Kint a bbq mellett várt ránk a 3 centi vastag steak orgia, majonézes krumplisalátával. No és a hozzá járó serecske, borocska, baracska... ja, utóbbi az nem.
Persze nekem csak ázsványvíz (zalaiassan) jutott és egy banán, ha már sikerült előző este tönkrevágni valamivel a pocim (persze visszagondolva tudom már mi volt az*, legalábbis mindig akkor emelkedett a gyomrom úgy torokiránt, amikor rágondoltam :)).
A tegnapi kiskölykökre emlékezve, ugyan fotó ott nem sikeredett, de a két szudáni kislánnyal majdnem ott vagyunk...:
Zenével könnyebb, úgyhogyaztán ma ez szól rogyásig. Mármint:
* kb. fél kiló itteni csokiegyveleg, ami gyakorlatilag etilvanilin hegyeket, E000-E12547-ig terjedő förmedvényeket és egyéb ocsmányságokat tartalmazhatott. A szervezet meg ugye nem hülye (legalábbis az enyémre nincs panasz), kidobál minden vacakot amilyen gyorsan csak lehet.
Tudtam hogy reggel mielőtt bepakoltunk a Patyomkin páncélosba (ja, így hívom a bazinagy golyóálló Toyotát egy ideje, én tudom hogy miért, aki szintén tudni szeretné annak sajnos fel kell túrnia a blog mélyre temetett bugyrait, avagy pokolra kell annak szállni... bár ez lehet hogy a dudásokra vonatkozik, namindegy :)), szóval amikor bepakoltunk akkor még elszaladtam a konyhára packed lunchért - ami csomagolt ebéd lenne, ha nem affektálok -, mert tudtam hogy kell, hiszen a kettes vonalra mentünk.
Ma Chris vigyázott rám, mint kiderült ő is paramedic, akárcsak Luke, szóval tudtam hogy nem lesz baj, ha baj lesz, mert képes akár agyműtétet is végrehajtani rajtam egy konzervdobozzal, nyeles fésűvel, vagy nyenyerével. Luke egyszer mesélte hogy milyen kiképzést kaptak a brit különleges erőknél. Hm... asszem állatvédők most lapozzanak...
Szóval fogtak egy disznót, merazugye hasonlít az emberre. Nem a kocsmából kitántorgókra gondolok most, mert bár azt is hasonlítják hozzá, de azt a disznó szégyenli. Tehát a coca kapott érzéstelenítőt, aztán a kiképző úgy találomra belelőtt kettőt-hátmat. (Az SAS kecskéken gyakorolta a torok elvágását, de itt most más a cél). Tüdő, máj, vese, ilyesmi is kapott, de volt hogy az állkapcsán ment át a lövedék... És jött a feladat a srácoknak: életben tartani! Egy órát, ötöt, tizet, huszonnégyet, ameddig csak lehetséges.
Lehet megbotránkozni - bár azok lapoztak ugye? -, de harci helyzetben fellépő sérülések ellátását csak így lehet megtanulni, gyakorolni, nem valami ócska műanyag babán. Szóval ilyen srácokkal a háta mögött nyugodtan megy ki az ember olyan helyre ahol -ahogy ők mondják- contact jöhet létre :)
Gurultunk.
Aztán lekanyarodtunk be a pusztába, és igen, ott volt a sátor, de csak a hatalmas testű piszkosszürke, rövid szőrű kutyák csaholtak és futottak mellettünk egy ideig, hiába kerestem a szememmel a gyerkőcöket. A sátor túloldalán egy nő söpörte a port, mást nem láttunk, így folytattuk az utat a folyó felé, ahol aztán ücsörögtünk fél órát a parton, a tükörsíma víz mellett, várva arra hogy az OmniSTAR műholdjáról érkező korrekció 10 centi alá vigye a vízszintes pontosságot a kontrolleren.
Csend vett körül bennünket, jobbra balra nyírt pázsitra emlékeztető fű tört elő a homokból (na jó, ez kissé barokkos túlzás), a túlsó parton, tőlünk balra, egy gyaníthatóan víztisztító épülete állt némám, a folyóból szívta a vizet, aztán megfelelő szűrés után nyomta a közeli falvakba. Legalábbis számomra annak tűnt, de nagy nagy csendbe burkolózott az is:
Vártunk.
Egyszer egy jó fél méteres teknős merült fel a folyó közepén, kidugta a fejét, néha a páncéljából is látszott egy ív, levegőzött kicsit, lassan sodródott az árral, majd aztán elmerült, eltűnt mintha sosem lett volna ott.
Néha rálestem a TSC3 kijelzőjére ellenőrizve a hogyisállunkot, aztán amikor okésra váltott akkor bemértük az első állandósítót a vonal végén, felraktuk a mágneses talpat a kocsi tetejére, ráugrott a GPS antenna, minden más ment be a kocsiba velünk együtt, és elindultunk a következő ellenőrizendő pont felé, ami 1154 méterre és 34 centiméterre várakozott, keletre. Közben persze megint elhaladunk majd az arab család lakta sátor mellett, és reménykedtem hogy most már kint lesznek a lurkók. Nem voltak kint, üres volt a sátor környéke, csak a kutyák rohantak megint utánunk ahogy elkanyarodtunk északra.
És akkor megláttuk őket. A birkákat legeltették hárman, a legkisebbek. Egyik lehetett vagy 2-3 éves, a középső olyan 3-4, de a legnagyobb sem volt több ötnél. Egy fiú középen, és két lány. Ahogy kinyitottuk az ajtót, mosolyogva szaladtak oda, elkapták az ebédes csomagot, volt abban nápolyi, keksz, csipsz, narancs, tonhal, sütemény, kóla, meg a csuda tudja mi nem. Elrohantak a cuccal, kis mezítlábas talpak a tarlón, de visszajöttek amikor Chris hívta őket hogy készítsünk egy fotót. Mosolyogva álltak ott, mint három kis angyal, azonban a kamerát meglátva megint elszaladtak, és messziről láttuk csak ahogy körbeülik a szatyrot és sorba veszik a kincseket. Francba a golyóálló ablakkal, nem lehet leengedni és így csak csendes szemlélője voltam az eseményeknek.
Indultunk tovább, és lassan végeztünk mindennel, de még belefutottunk egy birkanyájba, amely fehérlett a sok kicsi, pár napos báránytól.
És ott volt a juhásznéni is:
Vagy bácsi?
Invitált minket teára a közeli vályogkunyhóba, de indulnunk kellett, mert valami gond lett Basil kontrollerén és nem tudta folytatni a munkát. No és keletről erősen közeledett a dél is, amikor ugye csatlakozásunk lesz a 12 órai sültcsirkével. És salátával.
Most pedig egy altató, vagy mi!
*Nem jutott semmi eszembe, és akkor a krómon feljött az oldal és azt mondta: A tampermonkey frissíti az addonokat. Hát így :)
Elvileg ez az ötszázadik bejegyzés, hurrá!
(Úgy értem: naés?! :)
Nem sok történés történt az utóbbi napokban, akár azt is mondhatnánk: szerencsére. Az egyik legfontosabb ezek közül (no ezen is lemérhető a történések súlya) az a bizonyosság, hogy igenis el lehet kapni a kis rohadékokat, mármint azokat az apró UFO-kat, amelyek össze-vissza marják az ember kezét, lábát. A kép elég vacak, telefonos, este készült, blablabla, de azért látszik a mérete a kis dögnek. Hiába kicsi, az most nem enyhítő körülmény, simán beleesik az "öljünk meg minden rohadékot"* kategóriába:
Az arányok szemléltetésére melléraktam a tollam. Nem tudom ez a kis dög mit művel de nagyon ritkán érezhető a csípés maga, ellenben utána perceken belül felhólyagosodik a bőr, épp úgy mint egy rendes, jólnevelt, templombajáró szúnyogcsípés során, ellenben nem múlik el negyed óra alatt (mint egy rendes, jólnevelt, templombajáró szúnyogcsípés), helyette napokig viszkető piros folt marad a bőrünkön.
Közben aki keres talál alapon rábukkantam mi is ez az istenverése és hát... elég annyit tudni hogy a hímek virágporon élnek (ó, de csodás, hát nem?), a nőstények pedig vért szívnak (ó, mily nem meglepő :)).
Akit tudásszomj ösztönöz, annak uccu és klikk ide. Perverzek rákereshetnek a "black fly bites" szavakra a képek fül alatt, brrrrr.... :)
Persze történt azért jó dolog is, itt van mindjárt az utolsó bbq night ahol a hamburger készítés művészetében történő mélyre merülés aktualizálódott, mint téma. Igaz hogy rendes hambizsömlét lehetetlenség itt Kalakban és környékén föllelni, de a bagett is megtette. Ezt ellensúlyozandó a húspogácsa a felhalmozódott bélszínből sütődött, mert ugye illik felhasználnunk a husit, mielőtt lelépünk és akkor már -ahogy a régi (nem)dakota közmondás tartja- inkább pocsékba, mint kárba. Isteni mozarella is sütődött (ez milyen ütődött egy szó) a rácson, parázs fölött, aranyló színe bearanyozta az aranyló estét és hozzá aranyló serital járt, majd később aranyló whiskey került a poharakba:
(No azért ennyire nem aranylott semmi, de hát a telefonos fotó... nomindegy. Oh, a képen Andy a project manager látható amint épp a bucimba pakolja a frissensültet, jobbra Urosból tűnik fel egy részlet, ő a könyvelőnk, a háttérben pedig az egyik szakácsunk, teljes harci díszben, vagy egyenruhában, vagy mi az ördögben.)
Akkor hát emlékezzünk a tegnapról egy régesrégi számmal, kis csaj nagy hang, nagy gitár:
*Olvasta valaki Boris Vian könyvét? Néha elcsodálkozom magamon :)
Tegnapelőtt is és tegnap is és még ma is :)
Omlós, lágy, puha, mennyei, eszméletlenül finom és még sorolhatnám, de legyenek itt képek bár nem adják vissza az ízt:
Na, ebből valami lesz...
Beindult a dolog:
Édes várakozás a hold alatt:
Vendégünk is érkezett, de mivel nem tudta felmutatni a meghívót...
Ez az, amiért ilyen tábla látható az ajtón belül ;)
A homokon ma 51 fokot mértek. Mi a sziklákat másztuk akkor már, ott több lehetett. Pokolian remegő forró levegő vett körül bennünket ahogy óvatosan lépkedtünk a meredek hegyoldalban a borotvaéles, össze-vissza töredezet sziklákon. Széthúzódtunk vonalba, hogy az esetleg legördülő kövek ne okozzanak sérülést a mögöttünk mászóban. Már felértünk a csúcsra és a túloldalon ereszkedni kezdtünk, amikor megszólalt a controller: Rééjdió link dááon. Amerikai akcentus, kellemes női hang. A legrohadtabb üzenet, amit mérés közben kaphatunk. Kézi adóvevőn hívtuk a repeatert cipelő kocsit: mozduljon mert gond van, keressen egy jó helyet és passzolja a referencia pontról érkező (most éppen nem) korrekciós hullámokat. Közben szépen emelkedett a hőmérséklet hiszen az ebéd felé haladtunk, a kövek ontották a forróságot, mi pedig semmit nem tehettünk csak ültünk közöttük és vártunk hogy pizza lesz belőlünk vagy kalács. Aztán lent megjelent az első kocsink, ennyi időbe telt hogy megkerüljék az általunk mászott hegyet. Zergebaszta geodéták, szokta volt mondani az egyik nagyfejű még a magyar cégnél, hát most bemutattam valamit ebből, mert kőről-kőre ugrálva pillanatok alatt lent voltam, felkaptam két hideg ásványvízes palackot, aztán az orosz energia ital segítségével (usgyi) visszarohantam. A két srác 10 másodperc alatt benyelte az egy-egy litert, én meg vigyorogtam. Aztán megjött a rádiójel, és hallottuk amint a béjb azt rebegi: ábszövééjsön sztóóóóód, fasza. Megindultunk lefelé, még négy pont, 160m légvonalban, negyed óra alatt bemérték a srácok és már lent is voltunk a kocsiknál, nekiestünk a víznek és hatalmas pusztítást végeztünk, de senki nem sírt utánuk. A légkondi ment és fúúúúbasszus, csak hevertem az ülésben és legalább fél óra kellett mire visszahültem úgy a normális testhőmérséklet környékére. Na akkor jöhetett egy epres joghurt ami itt tényleg eperdarabkákkal teli. Vagy annyira hülyék hogy nem tudnak még csalni, vagy francia a standard - gondoltam miközben a mutatóujjammal simára töröltem a piklit. Aztán aztán lett, indultunk befelé, várt a beef stroganof, a jégkockáktól csörrenő kóla, a saláták, egy levél, és a többi nem is érdekes :)
Ja, találtam fosziliákat is!
És egy képet a táborról, Algériában, a Szaharában:
A ventillátor lábujjhegyen, hang nélkül kavar, még a fény is csendes most a lehúzott roló mögött, így hát tisztán hallattszik az Allah'u Akbar elnyújtott, dallamos éneke, hoppá, ebédidő, tolom hátra a székem és indulok az etetőhelyre. A tengők már ott nyammognak a tányérok fölött.
Meglepetés: a salátás tálak között az egyikben gránátalma, juhéééé! Miután letudtam a csirkemellcsíkok/hagymakarikák/zöldpaprikacsíkok/fűszerek összesütött egyvelegét, megraktam egy leveses edényt legalább három méretes almányi maggal, így indultam vissza az irodába. Közben elhaladtam az Erbilből idecűgölt pöpec kerámia (cserép?) bbq szerkezet előtt, melyre ma este feladat hárul majd, illetve az ajtó előtt, amely kulcsra zárva őrzi a fél doboznyi jégkrémem (csokisvaniliás :))
Noésmostvalamiérdekesség, tadaaaaaaaaaam! A régi fotók között rábukkantam erre ni:
Egyszerű János erre azt mondaná hogy ez vagy valami, vagy megy valahová... Sőt, elképzelek két rendőrt amint a Szaharában ülnek egy homokdombon, horgászbottal a kezükbe. Elhalad mellettük egy karaván és a vezető odakiált (persze hogy magyarul! ilyet még kérdezni is! hát beszél a rendőr nyelveket? nem, nahátakkor!):
- Emberek, itt nem lehet halat fogni!
Mire az egyik rendőr morcosan a másiknak:
- Nem megmondtam egy órája hogy üljünk át arra a dombra ott?!
Mert hát mégiscsak van hal a Szaharában, legalábbis leferdítve a nevét ennek a jószágnak valami olyasmi jön ki, hogy a sivatag hala. És nevéhez méltóan a homokban él, a homok alatt közlekedik. Ezt segíti halpikkely szerű síma bőre, valamint az a tulajdonsága, hogy a lábait teljesen a törszéhez tudja szorítani. Fejest ugrik a homokba, elmerül benne, majd kígyózó mozgással eltűnik a szemünk elől, ha nem figyelünk, az hogy merre jár csak a homok finom mozgásából látszik néha. Állítólag fehér húsa a hal ízére emlékeztet és keresett csemege a szaudiak körében, ennek megfelelően borsos az ára is...
Történelemóra vége! (Vagyizé... öö... hittan?!)
Oscar összepakolt és eltűzött Erbilbe, inkább ma, mert ki tudja nyitva lesznek-e az ellenőrzőpontok holnap. Mindenki bejött, csak a kábel maradt a terepen geofonostól. Ott töltik a következő három napot, mivel ugye a legnagyobb ünnep érkezik holnap és három napon át nincs munka. Persze közlekedés sincs, leálltak a biztonságiak is, így marad a villa nekünk, látogatást tehetünk a nappaliban (ami most iroda), felkereshetjük a fürdőszobát, benézhetünk a budiba vagy egyszerűen mindenki visszahúzódhat a szobájába.
Vacsi...
Hanna már otthon van, Oscar utazik, Basil is hazamegy ma, bár ő keresztény, így hát maradok én. Meg a mayree :)
Állítólag van ahol hétfő van ma. Hát itt szombat. Holnap pedig vasárnap lesz, és még két napon át azután is. Majd szerda, kb. 3 napon át, a többiről egyelőre nincs elképzelés, de minek is lenne? Úgy akarom ahogy lesz! :)
Akkor hát Eid Mubarak minden barátomnak, már aki érti ugye, a többieknek: pihenj, folytasd tovább! :)
Settenkedek az ebédlőben (reggeliző perpill ugye) a tálaló fém pitlik mellett, persze mostanra már üres mind, se rántotta, se tükörtojás, se virsli, se semmi, csak a sor végén a műanyag zárt tartóban kornyadozik még pár tenyérnyi, rombusz alakú helyi kenyérke. Este még friss volt mind, most már csak maradék, amit a reggel hatkor kivonuló srácok meghagytak. Elvágok egyet félbe a nyikaszáj bicskámmal (tantó formájú, na), és elindulok a hűtő felé, közben arra gondolok hogy jó-jó a Kiri meg a nevetőtehenes sajt, de most úgy az 51. nap után már kissé unalmas. Valami finomat, valami sárgát, valami.... valami nagyot vizionálok...
Nyitom az ajtót és - se villámlás, se mennydörgés, se fanfárok mennyei zenéje -, egyszerűen ott egy épp csak megbontott csomag Cheddar szeletelt sajt. Nyammm!
Na, én így teremtek... se fák, se kövek, se bokrok, se idegbajos apró mütyürök, amelyek előbb utóbb felforgatnak mindent, vagy halomra lövik egymást - többnyire az én nevemben ugye -; csak boldogságosság!
Épp most néz le ránk, épp félig telt, épp elég fénye van ahhoz hogy árnyékot vessen. Leültem az ebédlő sátrat körbeölelő homokzsák sor tetejére, és arra az arab családra gondoltam, akikkel nem is olyan régen futottunk össze.
A papának volt munkája, Erbilben a köztisztaságiaknál dolgozott, amíg egy hete vagy hogy -emlékszünk- nekirontott a belügyminisztériumnak pár öngyilkos barom. Azóta megszigorították az ellenőrzést minden checkpoint-nál, és most arabnak lenni kurdisztánban nem épp szerencsés dolog. A legkevesebb hogy mindenkit eltávolítottak Erbilből, és nem sok esélyük van átjutni az ellenőrző pontokon sem.
Azóta napról-napra élnek. Van úgy hogy kerül valami az asztalra, de olyan nap is akad amikor semmi. Ahhoz hogy a gyerekek tanuljanak pénz kellene, pénzt itt csak az tud keresni akinek van autója, de ahhoz is pénz kell, catch-22. Megmutatta szegénységét, minden vagyonát, és miközben pucolta a tőlünk kapott narancsot, eleredt a könnye. Mi sem tudtunk mit mondani, és amikor beültünk az autókba akkor hoztuk magunkkal egy csomót a bánatából, persze nem hiszem hogy ezzel könnyítettünk valamit is a vállára nehezedő súlyon.
Pár fotó csak...
5:20, megszólal Oscar beszélő órája és papagájhangon ismételgeti még akkor is, amikor a talpam a puha szőnyegre ereszkedik és a nadrágomért nyúlok. Tea, rántotta, fogmosás után még egy ellenőrzés a garminon, oké, minden feltöltve, Trimble zsák és ebédes tatyó, kilépek az épületből. A páncélozott Toyoták már kigördültek innen, balra a nyitott ebédlő ajtaja, jobbra a geofizikus mókusunknak felállított ketrec látszik, szemben pedig majd kell a nap, ott a mecset mögött:
Előbújt a parkolóból a műszerkocsi is (népszerű nevén a RECORDER), előtte pózol Shewan aki kiviszi a terepre és segít Jamesnek, az észlelőnek:
Szabad a pálya, indulhatunk.
Beugrok Luke mögé, ő a mai védőangyal (mellesleg paramedic szóval nem csak egyszerű puskás ember) és kigurulunk Oscart követve:
Lekanyarodunk a műútról a folyó felé, ideje van az inicializálásnak.
A srácok felrakják a mágneses talpra a GPS antennát azért, hogy amíg a kitűzendő pontokhoz érünk, addig oldja meg a problémáját a referencia jelet küldő műholddal.
A GPS műholdakkal semmi gondja, azokat pillanatok alatt elkapja, de ez az OmniSTAR... Ez olyan mint az oltárhoz készülődő menyasszony, kell vagy 20 perc amíg elindul:
A műszerkocsit terelgettük az első pozíciójába, ott rácsatlakoznak a leterített kábelek, beindul a GPS-e, a rádiója, kommunikálni kezd a vibrókkal és ha a vonalon minden geofont felébresztett, mindegyik virgoncan figyel rá, kezdődhet a tánc, vagyis a felvételek készítése. Itt elváltak útjaink:
Éééés ez már az első pillanat ott, ahol megáll az idő, Oscar, a segéderő (egyelőre ő cipeli a zsákot), az aknakutatók csoportvezertője, valamint a háttérben két sofőr. A dombtetőn a távolban pedig a jószeműek felfedezhetik az OPF figyelő kocsiját (a mégjobb szeműek pedig a bal felső sarokban láthatják Buddhát, amint elhúz egy unikornison.
Persze ehhez előbb randevúzni kell jónéhány vodka-naranccsal. :
Na, inkább a virágok felé fordultam, itt a folyó mellett zöld a vidék:
És mire felnéztem, a macik már a málnásban tevékenykedtek, sőt megérkezett Mr. FEL is, vagyis a Front-End Loader, amit nem szabad szószerint fordítani:
Minden megoldódott, helyükre kerültek a dolgok szépen, hiszen azért jöttünk ide (tegnap a helyi geodéta nem jutott dűlőre a falu miatt eltolandó pontokkal). Indulhattunk befelé, a srácok pedig folytatták a másik vonalon a napi ezmegazt.
Mi kikeveredtünk nagynehezen Saffiyaból, északnak fordultunk, majd nyugatnak és épp jókor érkeztünk vissza a parkolóba, mert már ebédhez harangoz... ööö... óbégattak a szomszédban.
Úgy tűnik ma kihangosították az előadást, nem csak a hívogató részt élvezhetjük hát. De már fél egy is elmúlt - tűnt fel a tudatalattiban, hiszen kiismertük a szomszéd szokásait - és még mindig mondja, mondja, mondja... Illetve nem is mondja, mert nagy beleéléssel kiabál, üvölt, habzik, érteni nem értem azt, hogy miről van nagyba' szó, de valaki rettenetesen le lett szidva az hétszentség. Ez itt nem úgy megy, hogy boruljunkleésköszönjükmeganagyjóságábanránkszórtganét, hanem ez harcos és kiabálós: hogyazaretkeslábúiszapbírkózóléggitárosjóédes féle dörgedelem, ahogy a hangokból kiveszem. Még az irodában is hallatszik a légkondi és a Guns N' Roses ellenére. A végén azért elhalkul és az utolsó mondatok már máshoz szólnak... nem mérgesen...
15:07 és épp kezdi megint: hatalmas az isten... hataaaaaaalmaaas az iiiiiisteeeeeeeeeeen*...
Mintha az ott fent (vagy mindenütt) nem lenne tisztában a dolgaival. De most legalább szépen szól...
Pár napja az aknakutatók belerongyoltak valamibe, felhívták a figyelmet arra hogy nagyon ne mászkáljon el senki a megjelölt nyomról. Itt épp egy kisember nagy malaccal pózol:
Aztán visszalépve az időben (most kaptam fotókat) pár pillanat a terepről, így dolgozunk itt. No és nem kihagyva a struccállatott sem, aki/ami szemmel láthatóan érdeklődő fázisban van épp, de nagyon:
- Struccok? Hogy az ördögbe kerülnek ide struccok?
- No mindegy, menjünk, fedezzetek!
- Struccok! Vigyázz támadni akar!:)
Most pedig, kezdődik a nap, ideje van egy teának (kávé az még nem :))
De Róbert Gida frissen levetette a zubbonyát, és Malacka most már odafigyelt Fülesre, boldogan, és mosolyogva megfogta a zubbony rá esõ sarkát Füles mellett, aki odasúgott neki: – Én nem mondom, hogy most éppen baleset történhetik. Mert különös dolog ezekkel a balesetekkel. Soha még nem történt meg, hogy mielõtt a baleset megtörtént volna, valami baj történt volna. Csak éppen akkor.
Este fél kilenc környékén megszólalt a szirénának kinevezett duda és a szakaszos vinnyogása támadást jelentett (a folyamatos az ugye tüzvanbabámot). Mindenki fölugrott és a lépcsőházban gyülekezett, befutottak a biztonságiak, a doki a nagy zsákkal és fölhúztunk az emeletre, majd lopakodva a tetőre. Itt Irakban a házak lapos tetősek és méter magas fal fut körbe a peremen. Annak vetettük a hátunkat és közben két kérdés motoszkált bennem. Az egyik az volt, hogy vajon a Kalasnyikov lőszere átüti-e ezt a falvastagságot? Az acélmagvas tuti, a többi csak mondjuk 50 méterről, oké. A másik pedig az volt, hogy ha a sötétben ide földobnak egy kézigránátot, akkor mi a szart csinálunk? Igaz, úgysem látjuk addig, amíg oszlásnak nem indul, akkor meg már úgyis mindegy, tehát ez is okés. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy éles helyzetben az egy szinttel alattunk található tetőn a fal és a víztartályok közötti rész ezerszer biztonságosabb (bár van egy olyan sejtésem, hogy matematikailag tökmindegy mennyivel szorozzuk a nullát).
Dez vázolta a helyzetet, vannak ugye ők öten, plusz kb. tíz helyi puskás ember. Aztán érkezik a segítség, több helyről is, de az kb. 30-40 perc, addig kell kihúzni itt. Ez is okés, csak legyen elég lőszer.
Néztem felettünk a csillagokat, azannya, de hideg a fényük! Ekkor realizálódott bennem az, hogy itten bizony már hűvösre fordult az idő így estefelé, az egy szál póló és rövidnadrág nem elég. Persze napok óta nem dugtam ki az orrom sem reggel, sem este és azért az idő halad, augusztusból októberbe léptünk és amennyire tudom, a legmelegebb cuccom az egy hosszú ujjú ing.
A riadót lefújták, csak gyakorlat volt. Hetente legalább egyszer megejtődik, merugye ismétlés a tudás anyja (apja ismeretlen :)).
Oscar azért beöltözött másnap, standard geodéta szerelés, iraki túlélésre méretezve :)
Ma pedig ma van. Negyed órája érkezett a hívás, hogy az ellenőrző pontokat lezárták, a déli falvak lelkes ifjúsága (és nem annyira ifjúsága is) az utcákon, és ha a kormány nem teljesít valamiféle - gondolom szokás szerint légből kapott - kérést, lőnek arra aki odavetődik, pompás. A csoport nagy része ott dolgozik lent délen, nem elég az, hogy néha a struccok is megkergethetik őket, akkor még ez is. Persze a csapat maradékának is oda kellene jutni valahogy, mert a folyó kettészelte, de északon már felszabadult kábelekre, geofonokra és egyéb, a fekete mágiához használt cuccokra most a hármas vonalon lenne szükség, de nagyon.
Tenni persze nem sokat tudunk, várunk. Teázunk. Kávézunk.
Híres mondatok a South Parkból. De ez itt a valóság (már ha hiszünk a mátrixban... öö vagy nem?), és bizony a strucc támadott. Előszőr még sikerült elrétíteni attól a szándékától hogy megkóstolja Oscart, de azt is csak úgy hogy Gee jól fejbe kólintotta a kalasnyikovval. Erre a segéderőt kezdte kergetni az autó körül, akinek szerencsére sikerült beugrania a kocsiba és a madár - vagy ördög vagy mi ez- feje koppant a golyóálló ablakon.
Ekkor megint Oscarék felé indult, és ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen akár életveszélyesen is megsebesíthet egy embert a csőrével, lábával, szárnyával. Gee előkapta a Glockot és beledurrantott kettőt a földbe, a lövések hangjától aztán megtorpant a dög és elvágtatott a bokrok között, huh!
Állítólag - nem tudom a brit tudósok megerősítették-e -, de ha egy embert lát a strucc, akkor nem támad. Ha kettőt, akkor sem. Ha tömeget, attól eldurran az agya. Hogy ebben mi a logika, hát a fene tudja, főleg hogy kitekertük a Black Jack nyakát és poharakba fogjuk épp föl a kifolyó aranysárgásbarna nedűt (felteszem egy havi fizetésem egy törött sliccgomb ellenébe, hogy a nők pontosan ismerik ennek a színnek a nevét, sőt felteszem, nem csak ezét, de minden árnyalatáét is). Körbeöleli a jégkockákat, ettől lelassul, aztán lehül és ezzel lelassít időt, teret, anyagot, szellemet.
Mindenki a szobákban lóg a neten, vagy kint vízipipál az ajtó és az ebédlő közötti részen.
Öten ücsörgünk még itt
már csak hárman...
ketten...
Johnny Cash is elmegy lassan
én maradadok csak itt a Garminokkal
és egy zene.
Ha 12 után pár perccel lépünk ki az ajtón, akkor végigzengi az imára hívó dallamos jajgatás azt a pár métert, amelyet meg kell tennünk az iroda és az ebédlő között, bekúszik utánunk a tálaló pultokig és az asztalnál mellénk ül pár percre.
Érdekes, ahogy az uborkát bekeverik gránátalmával, bár pár napja a csíkokra vágott salátalevél zöldjét pettyezte pirosra rengeteg kicsi buborék. Ma eléggé pórisara sikeredett az ebéd, de hát itt a vacsora a fő attrakció (na jó, most is akadt rántott csirke, leves, szósz, sültkrumpli, rizs, kuszkusz és még pár egzotikus ezmegaz, de szaladás van, beindultunk mint Katiban a gyerek, ez már majdnem a nyomás fázisa).
Aztán meg nagyon mennénk már haza, a negyvenedik nap után Jézus is elunta magát a pusztában, pedig még ilyen csodálatos ebédet sem kapott, erre felteszem egy havi fizetésem (na jó, nem kaptam hanem én válogattam össze, mármint a kaját :))
Még ha ez lenne a legnagyobb gondunk... :)
Tegnap az egyik vonal déli végén a biztonságiak beparáztak, és addig nem mehettünk tovább amíg be nem rongyolt a könnyűlovasság, OPF képében. Az OPF az az olajmező rendőrség lelkes alakulata, vigyázásban segítenek úgy, hogy feltelepülnek a környező dombokra ott ahol dolgozunk, és figyelik a területen történő mindenféle mozgást. Puskatávcsövön keresztül persze.
Ha kimegyek a külső tusolóba, itt fölöttünk a dombtetőn is ácsingózik egy, na ezt most lekaptam, de nagyon:
Azzal viszont még nem oldódott meg a helyzet, hogy többen lettek, mert nem célszerű 2 óránál tovább adott helyen tartózkodni, ugyanis ennyi idő alatt összeszerveződhet a rosszfiúkból egy csapat és akkor lehet hogy elkezdődik valamiféle FPS játék, csak ugye nem virtuális szinten.
Olvasom a napi hírekben, hogy Egyiptomban élessel lőttek. Éles lőszer. De miért éles? A késnek, kardnak van éle, ennek szegénynek meg csak hegye. Ha pedig ez éles, akkor a nem éles az életlen? Á, más a logika, azt úgy hívják hogy: vak. Na most ha a lövedéket nem tartalmazó a vak, akkor az ölésre alkalmas az meg a látó? Ráadásul az éles az lőszer, a vak pedig csak töltény, bizonyám, kedves tv néző gyerekek.
Angolban live-nak nevezik azt, amit nálunk élesnek, vagyis angolban azt jelenti az a fajta lőszer, hogy élő. Ellenben a vak, az blank, tehát üres, valamit kihagytak belőle. Végülis a vakból is hiányzik valami, mondjuk a látás képessége, vagy maga a szemgolyó, brrrr.... ha már belemászunk a dologba.
Szerintem az éles az íj és nyíl korába mehet vissza, vagy onnan jöhet, ahol éle volt a nyílhegynek, nem csak hegye. A tompa, gyakorlásra használt pedig... ööö... öö... hát az volt a nem éles, és így lett belőle... öö... szencségit, nem lehetne most akkor kávézni inkább? Naugye!:)
Különben is, ott lent délkeleten lesz még 3 vonal vég és egy keresztbe haladó parádés. No de az még odébb van, és aztatat majd meglássuk, ahogy a vak ember (töltény) is mondta (aztán belegyalogolt a meszes gödörbe).
De ez már egy másik történet. Lesz :))
Addig is egy másik mese a bohócról és az ő szerelméről:
Ez üt! És rúg! :)
A helyi lájtos jajjgatómisés cukrozott-tejporozott egyenkávémixek közé beugrott ma ez, és szétcsapta őket a szélrózsa minden irányába de úgy, mint atomvillanás a pongyolapitypangot... vagy mondjuk -maradva a realitásoknál- mint elefántfing a lepke kalapot, vagy esetleg a nullás lisztet.
Még mindig csak óvatosan kortyintgatok belőle... üt, na! :)
Így hajnali 11-kor :)
Zenére nem is tudok gondolni, csak valami éktelen, világot körbeszaladó vigyorgásra:
.jpg)
