Settenkedek az ebédlőben (reggeliző perpill ugye) a tálaló fém pitlik mellett, persze mostanra már üres mind, se rántotta, se tükörtojás, se virsli, se semmi, csak a sor végén a műanyag zárt tartóban kornyadozik még pár tenyérnyi, rombusz alakú helyi kenyérke. Este még friss volt mind, most már csak maradék, amit a reggel hatkor kivonuló srácok meghagytak.
Elvágok egyet félbe a nyikaszáj bicskámmal (tantó formájú, na), és elindulok a hűtő felé, közben arra gondolok hogy jó-jó a Kiri meg a nevetőtehenes sajt, de most úgy az 51. nap után már kissé unalmas.
Valami finomat, valami sárgát, valami.... valami nagyot vizionálok...
Nyitom az ajtót és - se villámlás, se mennydörgés, se fanfárok mennyei zenéje -, egyszerűen ott egy épp csak megbontott csomag Cheddar szeletelt sajt. Nyammm!
Na, én így teremtek... se fák, se kövek, se bokrok, se idegbajos apró mütyürök, amelyek előbb utóbb felforgatnak mindent, vagy halomra lövik egymást - többnyire az én nevemben ugye -; csak boldogságosság!
És most csak lazán, vidáman!
Persze úgyis elfújja mind.
