Még a hozzá kortyolgatott finom kávé (nem vagyok kávéivó de ez tényleg isteni volt, olasz Lavazzából fõzve) selymesforró zamata sem tudta elnyomni a nápolyi borzadályos mûanyaggal és etilvanilinnel dúsított szájpadlást romboló ízét. Vigyorogva tömtem a képembe egy-egy korty között és csodálkozó pillantásuktól kísérve még két csomaggal magamhoz vettem amikor késõbb leléptem. Tudták hogy mindent megeszek, na de ez sok volt még nekik is.
Egyébként ma mozgalmasan telt a nap: befejeztem Irving Garp szerint a világ-ját, belekaptam Doctorow Ragtime-jébe, elmerengtem Lem Legyõzhetetlen-jén. Amikor olvastam (ez volt az elsõ Lem könyv a kezemben) nagyon nagy hatással volt rám a történet, akkoriban mindig ûrhajókat és robotokoat rajzoltam:
és olvasás közben be voltam szarva rendesen, fõleg a regény vége felé. Olyan nyomás nehezedett rám mintha én gyalogoltam és rohantam volna éjszaka a foszladozó hullák, a tébolyult robotok és a gyilkos géplegyek között a vesztes és megõrült ciklopsz nyomában. A robot tank atomfegyvereinek hõjétõl megolvadt homokon futottam versenyt az idõvel a terepjáróm felé a sötét és idegen zegzugos szurdokokban, hogy magam mögött hagyjam a borzalmakat mielõtt a sugárzás végez velem is. Nemkülönben a technikai megoldásoktól is elájultam, hiszen egy ûrhajó leszállása valami távoli félelmetes bolygón akkoriban csodaszámba ment.
Most kicsit mosolyogtam a jövõ fénysebességgel száguldó, ugyanakkor lyukkártyás számítógépeket és papír térképeket használó ûrhajóján, és rá kellett jönnöm hogy az író valami ötvenes évekbõl származó tengeralattjárón nézhetett körül és onnan merített ihletet. Persze Lemet nem is ezért szeretem, nem volt õ egy Verne, ellenben megírta azt a könyvet amit illene mindenkinek elolvasni, a címe pedig: Az emberiség egy perce.
Közben persze nyakaltam a kólát és így valamennyire elviselhetõvé vált a Funy névre hallgató förtelem is amelybe tuti hogy kevertek valamiféle drogot, mert a zabálását képtelen voltam abbahagyni. Persze olvasás közben úgysem érezzük az ízeket, valam másfajta éhséget volt hivatott kielégíteni az a nápolyi. Mostanra elfogyott, és ezt legalább akkora örömmel konstatáltam (amelybe enyhe hányinger is vegyült) mint azt a tényt, hogy két napja nem írtam egy betût sem a Végsõ jelentésbe amelynek leadási ideje lassan de biztosan közeleg.
Nagy gyakorlatom van az ilyen nagy és sötét, egyre hatalmasodó és fölémtornyosuló, mondhatni félelmetessé váló mindenféle dolog semmibevételében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)