Azokra a változásokra gondolok amelyeket az ösztönösen végrehajtott lépéseim okoznak. Azokra, amelyek a látszólagos káoszt idővel elsimítják, medrekbe terelik majd meglepő gyorsasággal elvezetik és mint amikor az árhullám elvonult és hirtelen újra láthatóvá válik a rakpart - de most már letisztulva, köveivel, aszfaltjával, lámpáival, tábláival együtt - és újra látom:
ott húzódik előttem az az út.
Az út, amely mindig is ott volt, mert a káoszom bár beborítja, hatni rá azonban nem képes. Mert a káosz csak levegő, halványlila lepkefing a hurrikán szemében.
Pár napja azt hittem hogy a párolt hal lesz a csípõs, de láttam, hogy Dave az indonéz szervízmérnökünk homlokán gyöngyözik a verejték, alig győzi törölgetni és "szpájszit" emleget - már amikor meg bír szólalni.
Így aztán muszáj volt felemelni a seggem és elindulni az addig csak guszta sűrű szaftú marhapörinek tartott csoda felé, amikor végül azt a varázsszót, hogy curry is hozzáizzadta homloka szapora törölgetéséhez.
Áááááh, már a tányéron az illata is... mmmmmmennyei volt, miközben raktam belőle
És még kétszer.
Hiába na, néha akkor is szükségünk van endorfinra, amikor tudjuk, hogy hamarosan sírni fogunk tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Hm? :)