De hogy egyre lejjebb haladhassanak, mindig megtoldják, mígnem elérik a 10 méteres mélységet... mennyi is az? Három emelet? na annyit kell megemelni, nem egyszer:
Igazi hősök...
Persze addig még sokminden történik... például a helyszínre kell cipelni a felszerelést és ugye itt nem nagyon vannak utak. Aztán nem árt jobbra balra figyelni a kék jeleket, közöttük biztonságos:
Mert találunk néha figyelmeztető jeleket, erre is és arra is, például sziklára festve:
... vagy kitáblázva:
És emberek egymásra hajigált, fel nem robbant huncutságait:
De ne menjünk ennyire előre, haladjunk szépen, ahogy a csillag azégen, lássuk nagyjából mi is történik itt. Először is a terep: csodálatos, forró, veszélyekkel teli. Nem csak az aknamezők, a meredek csúszós oldalak, gyors folyású hegyi patakok, de kígyók, skorpiók is szép számmal élnek itt:
Persze ha nem ilyen lenne a vidék, akkor mindenki unatkozna, így azonban mivel minden nap emlékeztetnek a reggeli meetingeken a leselkedő veszélyekre, nem lankad a figyelem. N, akkor csapjunk bele a lecsóba (vagy fingjunk bele a nullás lisztbe), induljon a banzáj! :)
Az első csipet-csapat a terepen az aknakutatók, ők jelzik kék festékkel köveken, fákon, bokrokon, arra járó anyókákon az ellenőrzött részt, illik a sávon belül bócorogni:
Őket követik közvetlenül a geodéták, akik kitűzik a geofonpont (érzékelő helyek) és a robbantópont (rezgés keltő helyek) pozicióit a megrendelő (többnyire olajvállalat) adta koordinátákra, legfőképp preciziós GPS-t használva, de vannak területek ahova csak hagyományos (teodolit/távmérő/adatrögzítő alkotta munkaállomásokkal) módszerrel érdemes bevetődni :
Szépséges helyeken kóborolnak a fiúk. Persze meg kell jegyezni hogy sokszor 3-4km-t gyalogolnak csak azért, hogy 4-500m-t dolgozzanak, majd vissza kell baktatni a kocsikhoz:
A hegymászó srácok megjelölik azokat a helyeket, ahova csak ők mehetnek, "Red Zone" ezek becsületes neve. (Van sárga zóna is, oda az ő felügyeletükkel, az általuk kiképzett dolgozók mehetnek):
Ezalatt a kábelek, dobozok, geofonok, műszerkocsi még a táborban pihennek:
Miután a srácok kitűzték a pontokat (színes zászlókkal jelzik, kék a geofon, narancs a robbantó pont) megjelennek a kábeles népek és a fúrós brigádok. Mindenki jön megy, nyüzsög, szervezkedik, matat. Vannak helyek ahova a hegymászók segítenek eljuttatni a felszerelést:
Közben gyönyörködünk azért a tájban (itt épp Amedi egy másik látószögböl):
És virágok tarkítják a hegyoldalakat borító füvet:
Na és a hegymászóink :)
És megállunk ebédelni is:
És azután kötelező a tea :)
Aztán néha eső érkezik, de ez igazán csak tavasszal jellemző:
Aki készül rá... nem ázik meg. Nagyon :)
Néha belefutunk folyókba, vagy olyan helyekbe ahol nem lehet a kábelt lefektetni, ott jól jön a star warsban megismert lézerágyú :) Na jó, lézer link... ööö... laser kapcsolat... pfff... Lézeres adatkapcsolatot létesítő műszereszköz, na! :)
Aztán, ha minden lyuk elkészült, lefúrták, belepottyantották a robbanóanyagot, amikor minden geofon telepítve van és rákapcsolódik a törzskábelre, a kábelek összekapcsolva futnak a műszerkocsiba, na akkor megjelenik a karmester az észlelő, és vezényel: csend! Mindenki csendben marad, mert a geofonok a sétáló ember keltette zajt is érzékelik, akár 10m-ről is. Nem mozdul semmi, és feltűnik a shooter, vagyis a lövő. Rákapcsolja a lőgépet a lyukból kiálló gyutacsvezetékre, majd amikor jelenti hogy kész, a műszer egy speciálisan kódolt rádiójelet küldve felrobbantja a töltetet.
Az ekkor keletkező rezgések tovaszaladnak mint tóba dobott kőtől a hullámok, lefelé száguldanak a mélybe, majd amikor beleütköznek valamibe, doing, visszaverődnek. A geofonok elkapják azt a pillanatot amikor a felszínre érnek megint és küldik a műszerkocsi felé. Mind a 10km-en, merugye 5km balra, 5km jobbra a robbantóponttól az élő terítés (ó de szép szó :)), amelynek minden másfél méterén ott figyel egy geofon.
Nna, hát ezért volt ez az egész fölhajtás, millió verejtékcsepp, elhasznált üzemanyag, fogcsikorgató erőlködés, mosolygós esti zuhany alatt állás, a vacsora, és néha haza, a tábor felé tartva egy fagyi:
