Namostmár...

Lassan tényleg visszajöhetne Chaya Törökországból. Negyedévente átlibben üzleti ügyeket intézni (hivatalosan), aminek szerves része a bordélyház látogatás (nagyon nem hivatalosan, főleg a család előtt). Érdekes módon kezelik ezeket a dolgokat és nem csak itt, de Tunéziában és Marokkóban is beszélgettünk erről helyi srácokkal (és gondolom a többi arab országban is hasonló a helyzet).
Merugye nősülhetne még, elvehetne másik három nőt feleségül és akkor még a szabályokon belül tartózkodik, de akkor ugye azt is figyelembe kellene vennie hogy a szabályok szerint ugyanazt kell nyújtania mindegyik feleségnek. Minden téren... Olyan opció nincs a csomagban, hogy beállítjuk a kopottabbat a szekrénybe, oszt néha elővesszük lemolyirtózni. Marad hát az olcsóbb megoldás.
És hogy a nők ehhez mit szólnak? Mármint a kupibajáráshoz? Háááát... nem tudom, de felteszem a szemkikaparás a legenyhébb bűntetési tétel, altáji kezelésekre gondolni sem merek. Csakúgy mint otthon :)

Egy szó mint száz, kellene a srác (ő a sofőröm, fegyverhordozóm, segítőm, minden dolgom intézője itt) mert már ideje lenne kizúdulni a táborból egy kis szabad levegőre, vízparti roston sült lazacra, valami gyümölcsre is vágyom (cseresznyeeeeeeeeeee!!!!) mert itt csak banán van és alma. Vagy néha alma és banán. Esetleg dinnye, bár erről tudni kell hogy felszedi az öntözésére használt vizet, és ugye multkor az a parazitatámadás nem teszi igazán kívánatossá az ilyen dolgokat, legyen bármilyen gyönyörűségesen bársonyosbordó a színe.
Ellenben holnap érkezik Lui a megrendelt Rákóczival és majonézes tormával (a sárrétudvari szőttest ne is említsük :)), ez mindenképp pozitív irányba billenti a lét mérlegének nyelvét, valamint tervezzük hogy holnapután elugrunk Duhokba a kilépő vízumot intézni, ami ugye megintcsak vérvételes marháskodást jelent, amit férfias erővel viselünk majd el. És jégkrémet :)
Persze csak akkor ha ma előre jutnak a fiúk. Újra támadásba lendültünk reggel, aknakutatók, hegymászók (szeizmikus hegymászó, nnna, ez egy szakma, azám!) és mi. Illetve ők, mert én még javában bújtam a takaró alatt reggel hatkor amikor kivonultak, de valaki két percenként benyitott és Fernando..., Fernando..., suttogással ébresztgetett, mígnem fölültem és ékes miabánatosbetegpéklapátelkopottnyelekellene he?! kérdéssel elrendeztem a dolgot. Aztán már nem volt maradásom, mert a zajosabb generátor állt ma üzembe és ott járta dübörgő táncát a sátor közepén.
Az ebédlőben készítettem egy teát, törtem egy darabot a lapos és puha aranybarna kenyérből, kentem rá isteni krémsajtot és jóreggelt kívántam mindenkinek. Persze az egyik sarok mögül rámvetődött Mohamed hogyaszongya töltsem fel a garmint. Érdekes beszélgetés alakult ki:
- Ménem tudtál este jönni?
- Nem tudtam, mert reggel jöttem.
- Ócseszdmeg, ilyenkor én alszom, este gyere!
- Jó! És elemed van?
- Nincs, Te vitted el az utolsót, emlékszel, a sajátomból vettem ki.
Rádugom a GPS-t a laptopra:
- Mit tegyek rá geofon pontokat, robbantó pontokat, vagy mindkettőt?
- Kábeleseknek lesz, csak geofont.
- Jó, rendben.
- Meg robbantót.
- Mindkettőt?
- Nem. Igen.
- Jó, addig egyél magot - nyújtom neki a zacsit amiben lapul még valamennyi szárított barackmag.
Aztán kellene neki a lista a következő vonalról, de elhessegetem, korán van még, majd délután megkapja. Úgyis csak holnapután kezdik ott lerakni a geofonokat, kábeleket, dobozokat, akksikat.

És most: ideje van a kávénak :)

És egy dalnak :)