Nézegeted a guglis fotókat a januári szoba melegében, ámulsz, hogy a fotózó kocsijuk elég nagy részét bejárta az országnak (néééda, ez lesz a hotelunk Tamalétől északra), elképzeled milyen lehet ott, aztán hupp, egyszercsak itt vagy.
Benne a közepibe.
Persze ez még csak a széle, még csak kapargatom a felszínt...
A homokvihar miatt töröltek minden járatot, ennek ellenére sikerült a másnapi 15:40-esre feltuszkolni magam, amit aztán reggel az ügynökünk lefaragott 11:30-ra, így nyertünk 4 órát az átadásra, cool.
Clark Gable ott várt ahogy ígérte, intézkedett, cipelt, mérlegelt (a csomagfeladás nem tudott súlyt mérni, illetve tudott, csak épp a 30 kiló helyett 40-et mutatott, és ugye itt minden kilóra rá kell fizetni 5 "szídí"-t, ami nagyjából 250-300 jó magyar tugriknak felel meg), hozta az új infót (7-es helyett a 6-os kapu lesz a miénk).
Aztán amikor megkapta konspirációs úton (értsd: senki ne lássa) az 50-esét, akkor rátett még egy lapáttal: a checkin pultos lány látta az üzletet és ő is szeretne "tip"-et, vagyis egy 50-est.
Ekkor már kissé felszökkent a szemöldököm, hogy ugyan miért (már az első 50-es is sok volt, 10-20 elég lett volna a sofőröm szerint, csak nem volt apróm 3-4 szidín kívül), és azt mondtam hogy nem. Akkor csak egy 20-ast. Erre megkérdeztem, hogy milyen extrát is tett a lyány a munkáján kívül, majd mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: egy nagy büdös lófaszt. Csak hát nem ilyen szép szavakkal.
Megvonta a vállát, vigyorgott és el volt intézve a dolog (sejtésem szerint a pultos lány semmit nem tudott az egészről... :))
Dél felé szálltunk föl (nem csak óraügyileg gondolom ám!), fordultunk az óceán fölött északra és ahogy emelkedtünk egyre erősödött bennem az érzés: nem sokat fogok látni a tájból, mivel a pára (és a por?) szépen elkezdett takarni mindent. Gyorsan lőttem egy képet a partról, aztán pár perc múlva tényleg elvesztünk a misztériumban:
A part valóban elhagyatottnak tűnt, korábban olvastam, hogy félnek a víztől, legfeljebb pottyantani járnak oda és a szemetet hordják ki. Ezt később megerősítette egy "belföldi" is, aki azt mondta, hogy a víz azért van hogy ihassunk belőle, aki úszik benne, annak minimum elmentek otthonról, de lehet hogy nagyobb a baj. Említettem neki Woody Allent, aki szerint az úszás nem sport, az ember azért úszik, hogy ne fulladjon meg. Vigyorgott.
Repültünk. Sajnos bejött az, amit sejtettem, semmit nem lehetett látni a tájból, mindent poros pára burkolt be alattunk. Néztem a szárnyat és dúdolgattam, csak úgy: "Úúúú, a mesebeli Afrika...", közben arra gondoltam, hogy értem már miért nem hiányzott az utóbbi napokban itt a napszemüveg, amit direkt erre a célra nyúltam le Jack Nicholsontól. Délről az óceán tolta pára, északról a Szahara tolta por keveredik és tompít elég sokat a ragyogásból (az valami Stephen King könyv, ugye?). Olyannak érzi az ember a világot itt, mintha a következő pillanatban eleredhetne az eső (azt gondoltam, hogy ez egyfajta otthoni beidegződés, látva a szürkés eget, aztán azt is gondoltam, hogy majd leszokok róla).
Bár csak 40 perces volt az út, kaptunk szendvicset. Egyfajta kódfejtő skill szükséges a nagytöbbség angoljának megértéséhez, de sikerült megfejtenem a kérdést és halas "szendvicset" választottam, ami inkább pie, vagy süti. Nem volt rossz a tésztája, csak száraz, ha nem adnak hozzá almalevet, tuti nem tudom eltávolítani a szájamból, legfeljebb porszívóval.
Aztán már ereszkedtünk is, bele a tejfölbe, amelyből lassan kirajzolódott a táj, amint elég alacsonyan jártunk:
"Sweet home Alabama" dübörgött bennem, miközben a kerekek nyikkantak a betonon és begurultunk Tamale repülőterének (oppárdon, NEMZETKÖZI repülőterének, mivel Mekkába indul/érkezik járat) épülete elé.
A csomagok is megérkeztek, motoros szalag híjján a személyzet belökött egy bőröndöt, amit aztán a görgőkön az odatömörült utasok toltak tovább kézről kézre, közben ki-kiemelve a sajátjukat. Egyre fogyott a sor, végül ketten maradtunk amikor megérkezett az én szépséges zöld fóliába tekert múmiám és a többi cucc.
Vám és egyéb formaság nincs belföldi járaton, bár láttam feliratot, gondolom a nemzetközi gép érkezésére hozták létre.
Paul várt rám, de lehetetlen volt elérnem őt anélkül, hogy egy helyi srác el ne orozza a cuccomat és tolja a kézikocsit. Pedig nem volt messzebb tőlem, mint 20m. Mármint Paul, a sivatagi kalapjában, Miskin herceges bajuszával és szakállával. Mindegy most már -gondoltam- és a legény megkapta a maradék aprót, majd ment mindenki a dógára, legalábbis mi pedig megcéloztuk a hotelt/motelt, amely Tamalétól északra, a városon kívül található. Pár napig itt lesz a főhadiszállás még, mert a tábor még nem készült el teljesen.
Még elhúztunk egy katonai ellenőrző pont mellett, ahol mosolyogva intett egy M16-ossal felszerelkezett katona lány. Légideszantos tábor fekszik valahol a közelben a fák mögött, jegyezte meg Paul.
Most pedig: zene. Mivel itt úgy tűnik, hogy itt a csapból is reggae folyik, legyen az:
