A folyósóra kilépve azonnal beborít a sűrű, párás forróság, még a kulcsot sem helyeztem a zárba, már gyöngyöket formál rajtam itt-ott a pára. Egyelőre még aprók, nem is gördülnek lefelé, de egy perc sem kell és...
Az ember gondolatban megvonja a vállát és leballag a lépcsőn. Minden lépcsőfokkal (10 van belőlük, majd forduló és újabb 10) egyre mélyebbre merülök a forróságba, mire az ajtóhoz érek, már nyakig járok benne. A hotel előtt a járdán aztán végleg összecsap a fejem fölött.
Érzem ahogy süllyedek, miközben a bár és a szép zöld fűvel borított, keskeny kis virágoskert között (a sarkon az az embermagas banánpálma vagy mi a csuda mindig elvarázsol) elindulok az iroda felé.
Mire a konyha ablakához érek, már a Mariana-árok mélyén érzem magam, fölöttem éjfekete a víz alkotta ég, ide már nem ér le a nap fénye.
Reggeli egy főre rendel, (öt perc? harsány kacaj, örülök, hogy örülnek), a fiúk már elrongyoltak északra, a táborba. Én majd csak 9 körül indulok, Emmanuel 1. (vagy 2.) szintén szeretne velem jönni, megnézzük terepen a fiúkat. Nagyon.
A kocsik a parkolóban. 50 forintos kérdés: vajon melyik a geodéziáé?
Elindultunk, elhúztunk egy tuc-tuc mellett:
A faluban a szokásos forgatag, anyagbeszerzők munkában:
Lekanyarodtunk a garmin mutatta pozició felé egy kis földútra, hogy meglessük a base station-t, és amikor már elég messze jártunk a főúttól, megálltunk. Körbevett a csend (és forróság), a nyugalom (és forróság), a tiszta illatok (és forróság) a szavannán:
A refi tette a dolgát, vette a GPS jeleket, számolta a pozicióját, összevetette az álláspontéval, majd szétkürtölte a javítási értékeket a rádióhullámokon. A korrekciós jelet az összes rover vette és így pontosítani tudta a saját GPS pozicióját. Ha mégsem jutott el hozzá a rádiójel, akkor valahol félúton felszaladt egy magasabb helyre az egyik kocsink, hátán a repeaterrel és megoldotta a problémát. Ment minden, mint a karikacsapás. Ki van ez kéremszépen találva, jól.
Aztán fölkerekedtünk és kereső üzemmódba kapcsolva elindultunk, hogy megtaláljuk a kitűző brigádok egyikét. Mivel vibrátor pontokon ügyködtek, csak a bulldózer nyomra kellett rátalálnunk, az már odavezetett. És tényleg. Épp a régi játékot játszották:
Sétálunk, sétálunk,
egy kis pontot le-le teszünk,
Pont!
Napi 7-8km az átlag, ennyit kell legyalogolniuk és 25m-enként mérni, zászlót leszúrni.
A közelben kis farm törte meg a szavanna rendjét, házikók, pár mangó fa és yam ültetvény képében.
Visszafelé kiszúrtam, amint épp árulták a yam-ot, amit talán manióka gyökérnek ismerhet a lelkes magyar, pedig nem az. Legalábbis Emmanuel 1. (vagy 2.) határozottan ezt állította, amikor megmutattam neki a wikin mindkettőt. A lényeg: ehető, finom, krumpliszerű. Próbáltam már főzve, ekkor főtt krumpliszerű, bár annál kissé krémesebb állagú és enyhén más ízű volt. Csipszként kissé világosabb mint a mi sültkrumplink és keményebb is, de husik, vagy hambi mellé ugyanúgy az arcunkba pakolhatjuk.
No és nemutolsósorban, hanem főleg, yam-ból készül a tradicionális konyha fufu névre hallgató képződménye, amelyet perkeltekhez fogyasztanak ittenség. Egyelőre még nem sikerült akkora mennyiségű bátorságot összeszednem, hogy kipróbáljam, pedig ehhez egyszer már fölfújtam a pofám és fölborzoltam a seggemen a szőrt. Namajd, hiszen ami késik, az a MÁV!
Este aztán búcsúztattuk John-t, aki haza indult Newcastle-be, így maradunk egyelőre négyen, egy skót, aki skót; egy angol, aki Kenyában él; egy angol, aki Tájföldön él és egy magyar, aki otthon él. Kevertük a magyar spirituszt a helyi serrel, persze szigorúan preventív jelleggel, úriemberhez méltón. Hm, mit is mondhatnék: nem ütötték egymást, sőőőt...
Hopp, még egy hír:
A fiúk krokodilt láttak egy közeli kis tóban. Gyerekek játszanak benne, a környékbeliek abból merítik az ívóvizet és közben...
No és akkor, ha már erről szól a blog: Vincent
